Betyárbohócok

Szijjártó Péter tizenkét éven át volt külgazdasági és külügyminiszter, kis híján megdöntve Péter János, a püspökből lett kommunista KB-tag történelmi rekordját. Sőt, ha hozzászámítjuk azt a két évet, amikor a Miniszterelnökség nemzetközi kapcsolatokért felelős államtitkáraként afféle párhuzamos külügyminiszter volt a romeltakarításba belefáradó Martonyi János mellett, meg is döntötte. Bőven volt hát ideje, hogy a nemzetet szolgálja esküjéhez híven, ehhez képest számos olyan nagyszabású akciója volt, amelyet sem a közérdek, sem a piaci logika, sem az elemi emberi tisztesség szempontjai szerint nem lehet értelmezni. Feltételezhető tehát, hogy indítékai a közérdek, a piaci logika és az elemi tisztesség határain kívül estek. A magyar gazdaság és külpolitika hozzáláncolása az orosz szénhidrogénekhez, a kínai export (lásd Budapest–Belgrád-vasút) és a kínai járműipar érdekeihez, mindezt az ország Európán kívüli, hosszú távú eladósítása árán, unokáink is nyögni fogják, vagy a kínai lélegeztetőgépek behozatala háromszázmilliárdért, amelyekből aztán egy darabot sem sikerült eladni (próbálták vajon?) – mindez csak úgy magyarázható racionálisan, ha valakinek az érdeke. És az a valaki nem a köz vagy veretesebb szóval a nemzet, hanem feltehetően az, aki ezeket az üzleteket köti, valamint barátai, ismerőse s egyéb ügyfelei.

Most a rövidség kedvéért nem hozom szóba az unió Lavrov nevű moszkovita ellenségével az EU Tanácsa brüsszeli ülésének szüneteiben folytatott, amúgy könnyen lehallgatható beszélgetéseket. A most elbukott rezsimre jellemző az is, hogy diplomáciáját egy olyan ember irányította, akitől minden diplomatikus eljárás és viselkedés olyan idegen volt, mint az átlagmagyartól a nyugat-nílusi láz. De maradjunk csak az üzletnél, illetve az azt helyettesítő tevékenységnél. Ha valami ennyire tartósan és mélyen ellentétben van a közérdekkel, a versenypiac üzleti logikájával és az elemi emberi tisztességgel, akkor az embernek óhatatlanul eszébe jut egy idevágó szakkifejezés: a korrupció.

Ehhez képest az Orbán-kormány személyazonosságukat nem vállaló volt tagjai azt sérelmezik nyílt levelükben, hogy Szijjártó utóda a külügyminiszteri poszton, Orbán Anita korrupcióval vádolja volt kormányzati kollégáit. Megjegyzik: „hosszú időszakod alatt soha egyetlen bejelentést, feljelentést, észrevételt, de még csak jelzést sem adtál semmilyen korrupciógyanús ügyben”.

A levélre a címzett is, a miniszterelnök is válaszolt, hadd próbálkozzam most a magam értelmezésével. A „hosszú időszak” és a „kormányza­ti kollégáid” kitétel 2010–2015-re vonatkozik, akkor volt Orbán Anita kormányzati ember, vagyis energiaügyekért felelős utazó nagykövet. A névtelen miniszterektől jövő feddést két dolog indokolhatja: 1. 2010 és 2015 között nem voltak korrupciógyanús ügyek. 2. Voltak, de Orbán Anita nem tett bejelentést, feljelentést, még csak nem is célzott rájuk.

Az elsőre nem tudok mit mondani. Volt egy rendkívüli energiaügyi-külpolitikai esemény, Putyin és Orbán titkos szerződése a paksi bővítésről az Euromajdan árnyékában, 2014 januárjában, amikor a nagyközönségnek először vált világossá az orosz függés mértéke. Ez az ügy átláthatatlan, tehát azt sem lehet tudni, milyen szerepe volt benne bármiféle korrupciónak, de éppen mert harminc évre titkosították, Orbán Anita akkor sem szólalhatott volna meg, ha lett volna információja. Ezt a volt kormányzati kollégák aligha kérhetik tőle számon.

A másodikra viszont azt mondhatom, hogy ne vicceljünk, Orbán Anita távozása után bőven voltak korrupciógyanús ügyletek a kormány, s ezen belül a Külgazdasági és Külügyminisztérium körül – hál’ istennek ma már nevetséges, aki tagadja –, de ha a levelet író kormányzati emberek ilyenkor nemhogy feljelentést, de még egy árva célzást sem tettek, akkor miért azt a volt kollégát szidják, aki végig nem volt ott? Lehet igazság abban az állításban, hogy az Orbán-kormány vezetői, mondjuk 2015 és 2026 között „a törvényeket betartották és betartatták”, csak azt felejtik el ezek a sebzett ártatlanságok, hogy a törvényeket végig a saját ízlésük és érdekeik szerint hozatták, sőt, az utolsó hat évben, ha tehették, már nem is törvények, hanem rendeletek útján kormányoztak, mondvacsinált veszélyhelyzetekre hivatkozva.

Itt persze azt az elvet láthatjuk működésben, hogy „hitvány madár az, aki a maga fészkébe piszkít”. Méltatlankodnak is a volt kollégák, megannyi erkölcsi fárosz: „Úgy jutottál karriered csúcsára, hogy elárultál bennünket.” Nincs benned betyárbecsület. (Maffiáról lévén szó, pontosabb kifejezés volna az omertà.)

Elképesztő, hogy milyen gyorsan és mennyire minden enyhítő körülmény nélkül váltak nevetségessé azok az emberek, Orbán Viktortól lefelé, akiket 2026. április 12-ig hosszú éveken át – nem csak 2010-ig visszamenőleg – komolyan kellett venni. Akiktől tartani kellett, mert kormányon hatalmuk, sokáig teljhatalmuk, ellenzékben pedig döntő befolyásuk volt. Azt csináltak, amit akartak, és a népek az utolsó időkig vevők voltak rá. A letaglózó csapás váratlanul érte őket, most kapkodnak és nyafognak. Orbán Viktor, a nagy helyzetfelismerő pedig a szélsőjobbnak udvarol, mivel látja, hogy megmaradt táborának a tömény etnonacionalizmus vonzóbb, mint az a válfaja, amit bel- és külpolitikai okból április 12-ig némileg hígítani kényszerült.

Van még két tanulság. A XIX. század óta a nyugati világban az uralom bürokratikus formája dívik, s ez azt jelenti, hogy rendszerváltások vannak, de nincsenek tökéletes elitcserék. Ha valaki vagy több valaki valamikor tagja volt a régi bürokráciának, az nem jelenti, hogy marad a régi rezsim.

A rendszerváltás viszont tartalmi kérdés. A személyek nagyarányú cseréje szükséges feltétel, de a politika tartalmának kell kicserélődnie. És semmi garancia nincs rá, hogy megváltozik, ha a nép, újabb magyar szóval amagyaremberek, pontosabban mondva a politikailag aktív állampolgárok megelégszenek azzal, hogy az új kormány mindent jól csinál, és lehet szidni azokat, akik bántják. Lépjünk most már eggyel tovább. Április 12. óta szabadság van, tessék abból kiindulni, hogy nem csupán nézők lehetünk a lelátón, kibicek, akiknek szabad drukkolni és pfújolni, hanem vannak saját érdekeink, szenvedélyeink, és legalább kísérletet tehetünk az érvényesítésükre. Mindenkiből lehet politikai szereplő, ez nem kiválasztottak monopóliuma. Aki akar, ott lehet a pályán.