Élet és Irodalom,
LXX. évfolyam, 16. szám, 2026. április 17.
SZÉKY JÁNOS
Megtörtént a felszabadulás.
Amikor 1989 novemberének végén, a bársonyos forradalom győzelmének napjaiban beállítottam pozsonyi barátomékhoz, azzal a kiáltással fogadtak az ajtóban: „Szabadok vagyunk!” Nagyon irigyeltem őket, mert ilyen pillanatot abban az időben itthon nem éltem át.
Nem volt olyan eset, amikor a tömeg – a nagyvárosi utcákra kivonuló, több százezres, alapjában véve békés tömeg – akarata érvényesült az elnyomó hatalommal szemben. A hatalom kooperált, fokozatosan hátrált, egyre többet engedett, miközben valakik a jövőnkről tárgyaltak a nevünkben, csukott ajtók mögött, megbíztunk bennük, és a sokaság nem azért ment ki az utcára, hogy elkergesse a zsarnokot. Akárhogy is próbálták belemagyarázni utólag.
Volt diadalmas pillanat – amikor Németh Miklós bejelentette a vízlépcső építésének felfüggesztését. Volt néhány megrendítő óra – az újratemetés. Volt pár ünnepélyes perc – amikor Szűrös Mátyás volt moszkvai nagykövet és KB-titkár kikiáltotta a köztársaságot. No meg volt az az esemény, amihez a 2011-es Alaptörvény a magyar szuverenitás helyreállását köti – az első szabadon választott Országgyűlés összeülése. De 1988–90-ben soha nem éltem át azt, hogy mi, a nép megszabadultunk elnyomóinktól. És őszintén szólva nem is bíztam benne, hogy belátható időn belül lesz ilyen élményem.
Mostanáig.
Meg voltam győződve, hogy ez a rendszer annyira ellenőrzi az emberi tevékenység minden ágát, hogy választásokon nem lehet megváltoztatni. Pontosabban: a rendszer békés megváltoztatásához kétharmados többségre van szükség, és ahhoz, hogy valaki ezt választáson elérje, már eleve forradalom kell.
Tévedtem. Vagy mégsem? Az ember utálja, ha az elméletei nem válnak be, de az, ami Magyarországon most és már tavaly óta történik, nem erőszakmentes forradalom-e véletlenül? A népnek elege lett a politikai, gazdasági, társadalmi, magánéleti, gondolati szabadságot arcátlanul korlátozó hatalomból. Amelyik önmaga fenntartása és továbberősítése érdekében nem átallja porig alázni bárgyú alattvalóként kezelt polgárait. Van mersze az emberkísérlethez, hogy bezárja előttük jövőjüket és európai jelenüket, hogy kinevelje belőlük a józan észt és elemi emberi tisztességet, hogy szegénységben és romos testi állapotban tartsa őket.
Akárhogy alakul az Orbán-korszak utáni jövő, Magyar Péter kétéves száguldása történelmi cselekedet volt. Nagyon kevesen tettek annyit valaha is az országért, mint ez az Orbán hátországából jött ember – teljesen irreális azt képzelni, hogy a következő rendszert ki lehet építeni olyan személyek nélkül, akik a múlt vasárnapig vagy 2024-ig az előző rendszer elitjéhez tartoztak –; és vélekedjünk akárhogyan MP nézeteiről vagy a személyiségéről, az energiáját, céltudatosságát, ellenálló-képességét és a jó cél megvalósításának hatásfokát csak bámulni lehet.
Nem mintha ehhez a hatásfokhoz nem járultak volna hozzá az ellenoldal, az eddigi uralmi elit bűnei s hibái. Kezdjük a választási rendszerrel. Azt az aránytalan szisztémát, amelyik már 2010-ben teljhatalmat adott Orbánék kezébe a szavazatok 52,7 százalékával, ők pusztán tovább rontották. És a mostani választások előtt már nem lehetett számottevően tovább rontani. Úgyhogy most ők maguk estek áldozatul a közjogi manipulációiknak. Ahhoz, hogy a nép továbbra is elfogadja a teljhatalmukat, valamiféle értékelt kormányzati teljesítményt kellett volna nyújtaniuk. Ez viszont már nem ment, a tisztességes kormányzás ugyanis ebben a rezsimben ki van zárva, mivel a cél közvetlenül a hatalmon lévők további gazdagítása, másfelől hatalomban tartása. Mely jó kormányzást a gazdaság terén a választások előtti év eszement és felelőtlen osztogatása helyettesíti, ám arra sem túl sok lehetőség nem volt, sem elegendő adófizetői s főleg uniós pénz. A különféle adókedvezmények, adómentességek, kedvezményes hitelek már a következő kormányokat terhelik, ha megtartják őket, gebedjenek ők bele, ha nem tartják meg, lehet támadni, hogy lám, elveszik, amit a jó Orbán-kormány megadott, ilyenek ezek.
A hatalomban tartást politikai téren az aktuálisan kijelölt ellenséggel szembeni gyűlöletkeltés szolgálja. Ennek is megvannak azonban a határai. A kellő uszítással igazán jóízűen, szenvedéllyel vagy ösztönből gyűlölhető ellenségek – mint a melegek, Soros vagy a „migránsok” – elfogytak. Ahhoz pedig, hogy valaki Magyarországról az oroszok ellen hazájukat védő ukránokat és Zelenszkijt utálja, egyfelől nagyon aljasnak és nagyon butának kell lennie, másfelől geopolitikailag valamennyire tájékozottnak, ami nehezen hozható egyensúlyba a szélsőséges butasággal. Az orbáni politika és propagandagépezet másra nem képes, magát kormányozta a falnak. A működtetése nem megy hülyék nélkül, akik ennek megfelelően hülyeségeket művelnek.
A bársonyos rendszerváltó tömegdemonstrációkat ezenközben megszervezték, megcsinálták és élvezték azok, akik nem voltak Magyar Péter bámulatos energiájú kampányának megcélzottjai, e kampánytól függetlenül és olyan témákban, amelyeket e kampány került: a középosztály fiatalabb évjáratai, különös tekintettel a Z generációra, zömmel Budapestről, az agglomerációból és az egyetemi városokból, a szólásszabadság ügyében („Pride-tüntetés”), a rendszerbontó koncerten, a vasárnap éjszakai nagyvárosi fiestán, a szószékről amúgy nem túl gyakran elhangzó „ruszkik, haza!” jelszót harsogva, jelezvén, hogy mi a helyünk abban a világban, ahol még van erkölcs és igazi nemzeti érdek.
Megtörtént a felszabadulás, forradalom zajlik, a rendszer végre megváltozhat. Magyar Péter történelmi érdeme, hogy elindította a változást. De hogy lezajlik-e, hogyan és meddig tart, az nem rajta múlik, hanem azon, lesz-e rajta kívül elegendő képességes, hozzáértő, becsvágyó és magabiztos ember, aki az országot ki tudja és akarja mozdítani a pangás és nyavalygás holtpontjáról. A jó kormányzáshoz és főleg az új rendszer kiépítéséhez másfajta képességek kellenek, mint a sikeres kampányhoz. Miközben a kötelező gonoszság és butaság fenntartásában nagyon sokan érdekeltek, mások pedig így szokták meg, és jólesik nekik, ha fennmarad.
De most ne rágódjunk ezen, örüljünk a felszabadulásnak, keveseknek adatik meg ilyen politikai boldogság az életben.