Élet és Irodalom,

LXX. évfolyam, 7. szám, 2026. február 13.

SZÉKY JÁNOS

A Digitális Polgári Körök szombathelyi békegyűlésén Magyarország legnagyobb hatalmú embere szó szerint közölte, hogy „Ukrajna az ellenségünk”. Így, többes számban, feltehetően a magyar nemzetre utalva. Majd ugyanennek az embernek a politikai és propagandagépezete előadta a megsebzett ártatlanság sirámait, amikor az ukránoknak fülébe jutott ez a közlés, azok meg komolyan vették, és azt mondták, jó, tehát az ellenségünk vagy, eszerint kezelünk. Nem Magyarországnak mondták, hanem a magyar rablóállam leghatalmasabb emberének.

Minthogy a rendezvényt háborúellenes gyűlésként hirdették meg, az előadó nyilván értesült arról, hogy Ukrajnában védekező háború folyik, ahol az ellenséget Oroszországnak hívják. Azzal tehát, hogy Ukrajnát nevezte meg ellenségként, Magyarországot, avagy a magyar nemzetet a háborús és emberiesség elleni bűncselekményeket elkövető agresszornak, a szomszédunkat pusztító és kirabló rablógyilkos államnak az oldalára helyezte.

Ilyenkor mindig megszólalnak azok, akik büszkék arra, hogy napra-, sőt percre készen követik a világ folyását, és az aggodalmaskodót leintik azzal, hogy Ukrajnával ilyen meg olyan bajok vannak – soha nem térnek ki arra, hogy Oroszországgal vagy Magyarországgal milyen bajok vannak –, és különben is, ez a realitás, amibe csak a múltban élő begyepesedettek nem nyugszanak bele. Itt azonban nemcsak a „liberális ábrándok” meghiúsulásáról, a nemzetközi jog lejárt szavatosságáról vagy a második világháború utáni nemzetközi rend széteséséről van szó. Hanem valakik az emberi civilizáció ki tudja, hány évezredes alapjait vonják kétségbe – azt, hogy hacsak valaki nem érdekelt egy adott bűncselekményben, akkor a tettes és az áldozat közül az áldozattal szimpatizál.

Különben a szombathelyi szónok szerint Ukrajna azért ellenségünk, mert „állandóan követelőzik” Brüsszelben, hogy Magyarországot „leválasszák az olcsó orosz energiáról”, és ezzel meg akarja torpedózni a rezsicsökkentést, ami magyar létérdek.

Valójában a rezsicsökkentés, pontosabban az „azért tudtok olyan keveset fizetni a gázért és a villanyért, mert mi, a ti igaz magyar jótevőitek Oroszországból olcsóbban hozzuk be a gázt” történet egy minden fázisában hazugsággal átitatott kommunikációs mutatvány, magyarul népbutítás. Lásd még nemzeti petíció.

Egyrészt, hogy mennyiért hozzák be az orosz gázt, azt nem lehet, sőt nem szabad tudni. Másrészt, ennek a villanyszámlához csak mérsékelten van köze, mert azt, hogy az áramnak hány százalékát termelik meg orosz gáz elégetésével, szintén nem lehet tudni, de az arány szakértői becslések szerint egyötöd körül lehet. Harmadszor, hogy ki milyen hasznot húz a gáz ide-oda adogatásából, mire a felhasználókhoz kerül, ugyancsak nem lehet tudni. Negyedszer, ahogy azzal minden vállalkozó pontosan tisztában van, az alacsony lakossági rezsit bőven és kíméletlenül behajtják a cégeken. Ami aztán az árakban is megmutatkozik (mint arra legutóbb Kapitány István, a Tisza Párt gazdaságiminiszter-jelöltje is felhívta a figyelmet). Ennek folytán (is) a magyar vásárlóerő a legkisebb (vagy az egyik legkisebb) az Európai Unióban. Úgyhogy amit amagyaremberek nem fizetnek meg a gázért, azt megfizetik a kenyérért és parizerért, de hát erről nem kapok havonta számlát, ahol az orrom alá lehet dörgölni, mennyivel kevesebb idén a rezsim az állam kegyéből (mely odaírt számszerű összeg, miként Holoda Attilától tudjuk, szintén hazugság).

Ezek, hogy az ódivatú, de megint aktuális terminust használjam, hazugságokkal etetik a népet. De nem egyszerűen hazudnak, hanem azért hazudnak, hogy tönkretegyék az országot agyilag és morálisan, és ezeknek azért célszerű tönkretenni az országot, hogy tovább uralkodhassanak rajta, s ezáltal tovább rabolhassák.

Annak a másik sztorinak egyébként, hogy Brüsszel nyolcszázmilliárd eurót akar adni Ukrajnának, és Ursula von der Leyen azért adott utasítást az Orbán elleni kampányolásra Magyar Péternek, hogy ha netán kormányra kerül, Magyarországra is jusson ebből egy rész, egész pontosan magyarcsaládonként 1,3 millió forint, csak az egyik fele a szavakba és primitív MI-s videóba csomagolt hazugság.

A másik nagy hányad cselekvés által valósul meg. A magyar gazdaság negyedik éve stagnál, részben éppen az előző választások előtti kiköltekezés hatására, de általában is azért, mert nincs verseny, vagy ahogyan Palócz Éva, a Kopint-Tárki vezérigazgatója summázza: a központosítás és a korrupció (én úgy mondanám: a központosított korrupció) „megfojtja a gazdaságot”, elriasztja a vállalkozókat a beruházástól, a fejlesztéstől. Ennek ellenére a kormányzat, ugyanaz, mint amelyik ezt a büdös posványt előidézte, cselekvőleg hazudik. Úgy tesz, mintha növekedne a gazdaság, s egyre több lenne a pénz valahonnan, és szavazatvásárlás céljából nem átall szétdobálni busás összegeket a lakosság mindazon csoportjainak, amelyeknek a szavazatát meg kívánja vásárolni.

Hogy ennek a tizenhat éve megingathatatlanul regnáló kormányzatnak milyen a gazdasági teljesítménye igazából, arról eléggé ismert összehasonlító statisztikák szólnak. A szellemi, azaz agyi kártételről lássunk egy újabb Eurobarometer-jelentést. Eszerint akár oktatásról, akár munkáról, akár „magáncélokról” van szó, az Európai Unió huszonhét tagállama közül Magyarország messze az utolsó az MI-alkalmazások használatában (bár megjegyzendő, az adatközlők, csakis Magyarország esetében, mindháromszor megbízhatatlan adatokról beszélnek – ez is jelent valamit). És ahogy a teljes magyar politikai szféra vagy terjeszti, vagy hajlandó bevenni a rezsicsökkentés-kamut, úgy szinte a teljes politikai szféra hajlamos úgy gondolkodni a jövőről, hogy a digitális mucsaizmust adottságnak, netán megvédendő hungarikumnak veszi.

Visszatérve az induló mezőre: az áprilisi választás tétje az, hogy kiderüljön, a magyar népnek a pangás évei után is kell-e a központosítás, lerablás, versenyelfojtás és népbutítás gyakorlata. Valamint hogy kiderüljön: elfogadják-e a politizálós magyar állampolgárok, hogy a magyar kormányzat alárendeli magát egy nála összehasonlíthatatlanul nagyobb és erősebb – valamint történelmi hagyományaiból kifolyólag sokkal erőszakosabb – maffiaállamnak.

Amúgy könnyen lehet, hogy ez utóbbi stratégiának nemcsak az ország látja kárát, de a jelenlegi uralmi elitnek sem fizetődik ki, mármint veresége és esetleges büntetőeljárások esetén. Gondoljunk arra, hogyan szokott ez történni a maffiákban, és mit tudunk az orosz nyílászáró-technika vívmányairól. Az elkövetkező két hónapban ne számítsunk fair playre.