Élet és Irodalom,

LXIX. évfolyam, 51–52. szám, 2025. december 18.

SZÉKY JÁNOS

1941. június 22-én, hajnal előtt a Wehrmacht átlépte a szovjet határt. Benito Mussolini aznap este lehangoltan közölte szeretőjével, Claretta Petaccival, hogy ez „a vég kezdete”, Hitler „leszálló ágba került”, el fogja veszíteni a háborút. Ez nem gátolta meg abban, hogy egy hónapon belül a Szovjetunióba indítson egy méretes olasz hadtestet, majd a következő évben a Magyar 2. hadseregnél valamivel nagyobb erőt. (Nagyrészt oda is veszett.) A magyar kormányzatnak tovább tartott a felismerés, egészen decemberig, hogy Hitler vereségre van ítélve, éspedig teljes vereségre, kellett hozzá az USA hadba lépése, meg az, hogy a németek visszavonulásra kényszerültek Moszkva alatt. De némi késéssel mégiscsak tisztában volt vele – és ennek tudatában küldték ki a Magyar 2. hadsereget a pusztulásba, „Oroszországba”, vagyis lényegében Ukrajnába. Mussolinihoz hasonlóan ugyanis le voltak kötelezve Hitlernek, aláírt papírral, és mert a területnövelő döntések után nem tehette meg, hogy megőrzi kényelmes, támogató, de véráldozat nélküli semlegességét. Persze megvolt hozzá az ideológia, hasonló az olasz fasisztákéhoz: a bolsevizmustól védik a keresztény hazát a határoktól kétezer kilométerre.

Két és fél évvel később pedig, amikor az amerikaiak Aachen utcáin harcoltak, a szovjet csapatok pedig már elfoglalták Szegedet és Debrecent, és a náci Németország elitjét beleértve már mindenki tudta, hogy Hitlernek vége, a megmaradt magyar területen sikeresen átvette a hatalmat a művelt középosztály egy részének támogatásával egy elmebajos szadista csürhe, és valósított meg tömeggyilkos rém­uralmat abban a néhány hónapban, ami adatott neki. Mindezt számottevő ellenállás nélkül. Hadseregének elesett katonáit máig hősi halottaknak minősíti a törvény. Mivel az oroszoktól (az akkori, rossz oroszoktól) meg az ő bolsevizmusuktól védték a magyar hazát. Reménynek ott volt a nem létező német csodafegyverekbe vetett hitt.

Egyetlen más európai ország politikai vezető rétege sem volt – végösszegben – ennyire ostoba és erkölcsellenes. Az elmebaj határáig vagy azon is túl ostoba, és nem egyszerűen immorális, hanem antimorális. De javult-e az uralmi elit minősége, mondjuk, 1941 óta? Akárhogy nézem, nem. Mintha az ostobaság és erkölcsellenesség ilyen fokú szintézisére csak a magyar elitek volnának képesek.

Mégis honnan ez a hungarikum?

A kivételes nemzeti jellegzetesség egyik kulcsa egy kivételes nemzeti tapasztalatban, Trianonban keresendő. Ennek nyomán gyökerezett meg a hit, hogy abban lehet megbízni, aki a területi revíziót pártolja elvben és gyakorlatban (még ha akkora árat kell is fizetni érte, ami egy magyar miniszterelnököt öngyilkosságra késztetett); hogy akik szemben állnak a területi revíziót elvben és gyakorlatban pártolókkal, konkrétan a romlott Nyugat sajnálatos módon vezető szerephez jutott politikusai, azok a vesztünket akarják; és a végsőkig primitivizált etnikai nacionalizmus (magyar: jó, idegen: veszélyes). A liberális Nyugat nemcsak romlott, hanem álnok is. Bezzeg mi őrizzük az ősi értékeket és tisztességet. A szomszéd népek, amik bitorolják ősi földjeinket, ellenségeink, de annyi elégtételünk biztos van, hogy magasabb rendűek vagyunk náluk. Aki ezeket a zsigeri meggyőződéseket kihasználja, annak nem kell féltenie hatalmát.

Javult az uralmi elit minősége, mondjuk, 1941-hez képest? Bár – pillanatnyilag – nem olyan sötét a világhelyzet, mint akkor, az említett kör minősége nemcsak hogy nem javult, hanem romlott. Egyfelől nem olyan, hanem ugyanaz. Trianon-fixáció: pipa. Etnikai nacionalizmus: pipa. Álnok, vesztünket akaró liberális Nyugat: pipa. Ezer­éves keresztény értékek, ősi magyar becsület: pipa. (A játékvezető mindig ellenünk téved.) Fölénytudat a szomszédokkal szemben: pipa lenne, ha Orbánnak nem lenne szimpatikus a maffiával összefonódó Fico és az autoriter hajlamú Vučić, a románok pedig nem zárkóztak volna fel túlságosan, így aztán az utálat és megvetés hatóságilag kijelölt célpontjaiként maradnak az élet-halál harcukat vívó ukránok. Akik, ugye, korruptak, és semmi helyük nincs az unióban, nem úgy, mint nekünk, az unió legkorruptabb országának. Orbán és csapata ugyanúgy a korszak agresszív és Európát veszélyeztető, emberiesség elleni bűntetteket elkövető hatalmához törleszkedik, mint annak idején Horthy és köre, és ugyanúgy le van kötelezve Putyinnak, mint annak idején Horthy Hitlernek, mondhatni, ugyanúgy a tranzakciós elv alapján, igaz, más módon, de ezt ne itt feszegessük, jön a karácsony. Mindenesetre a „valamit valamiért” elvén kívül azért is a vonzalom tárgya az agresszor 2025-ben éppúgy, mint 1941-ben, mert a nyámnyila nemzetközi renddel szemben bebizonyítja, hogy létezik erőszakos területi revízió. És a háborús agresszor pártolását, az áldozatokkal szembeni megvetést, ellenszenvet vagy közönyt ugyanúgy a háborúból való kimaradásként igyekszik eladni, mint a nagy előd az 1941-es hadba lépésig.

Nem tudom, vajon a várszínházi gárdából bárki képes lenne-e leírni egy olyan mondatot, hogy „a legpocsékabb nemzet leszünk”. Pedig, pedig… haladunk afelé.

Van azonban egy másik kivételes, ámde meghatározó történelmi tapasztalat is: az a hit, hogy az egyéni boldogulásról a kormányzat kötelessége gondoskodni, és erre meg is van a módja, ennek folytán az államnak kell minél többet ellenőriznie a gazdaságból. A szélsőségesen központosított államnak. Amikor Orbán olyanokat mond a magánnyugdíjpénztárak elrablása és a követhető egyéni nyugdíjszámlák ötletének gondos elfelejtése után, mint hogy „ha úgy vannak a számok, akkor nyugdíjt emelek megint”, erre játszik rá.

Itt élünk tehát egy olyan országban, ahol a hatalom birtoklásának legmegbízhatóbb receptje egyfelől az etnonacionalista demagógia, másfelől az államhitű szociális demagógia. Ez nem random gonoszság az uralmon lévők részéről, hanem erre van kereslet. Valaki nemcsak azért lehetett négy cikluson át fényes többséggel a háta mögött miniszterelnök, mert ezt nem tiltja külön játékszabály, és mert úgy formálhatja az amúgy is torz választási rendszert, ahogy neki tetszik, hanem mert ezzel a kétféle demagógiával operál. Hogy pont ez a kettő az ország hosszú távú romlásához vezet, kit érdekel. „Hosszú távon mind halottak vagyunk”, ahogy Keynes mondja. Esetleg valamilyen trópusi adóparadicsomban lógatjuk lábunkat a tengerbe.