Élet és Irodalom,
LXIX. évfolyam, 45. szám, 2025. november 7.
SZÉKY JÁNOS
Lapzártakor a legfrissebb kormányhisztériának az a tárgya – a „kormány” ugyan túl finom kifejezés erre a társaságra, de használjuk a rövidség kedvéért ezt a szót –, hogy „súlyos adatszivárgási botrány történt a Tiszánál”. Kétszázezer magyar személyes adatai kerültek ki személyes hozzájárulásuk nélkül a netre. A hírt Orbán Viktor miniszterelnök közölte az ország népével egy Facebook-videóban, november 3-án, hétfőn kora este. A hatalmi média szerint az eset október 31-én történt, és a Tisza Világ adatbázisáról van szó. (Eszerint az én adataim is „kiszivároghattak”, egészségére annak, akinek kellenek.) Összeültek a nemzetbiztonsági ügyekért felelős kormánytagok, köztük olyan, felelősségtudatukról híres és feltétlen bizalmat gerjesztő főemberek, mint Rogán Antal, Lázár János és Pintér Sándor. Orbán videójában a „nemzetbiztonsági kockázat” szavaknál a kamera elidőzött a gondterhelt Pintér Sándor örök-belügyminiszteren.
Törvénytisztelő magyar állampolgár számára nincs aggasztóbb látvány a gondterhelt Pintér Sándornál. (Ennél csak az lehet aggasztóbb, amikor fesztelen – vajon melyik arcát mutatta, amikor a bombagyárossal tárgyalt?) Ezek a roppant felkészült IT- és azon belül kiberbiztonsági szakemberek „az adatbázis elemzése” alapján rögvest megállapították, hogy a Tiszán kívül az ukránok a felelősek.
A közösségi média védettebb zugaiban a józan eszüket megőrzők azonnal fölvetették, hogy ebben ellentmondás van, mert ha Magyar Péter az ukránok bábja, mint azt a fent említett, magát Magyarország Kormányának nevező társaság minden lehetséges kommunikációs csatornán hirdeti, akkor ahhoz, hogy az ukránok megszerezzék az anyagot, mi szükség van az adatbázis külön feltörésére (és nyilvánosságra hozatalára egy laoszi bejegyzésű doménen)?
De van itt még valami, amit éppen azért nehéz észrevenni, mert túlságosan szembeötlő. Amikor négyéves kisfiamnak mutattuk az állatkertben, hogy „ott az elefánt”, okkal kérdezte, hogy „hol”, ő ugyanis – másfél méteres szemmagasságba emelve – csak egy nagy, göröngyös barnásszürke felületet látott, amihez semmilyen körülrajzolható állatformát nem tudott társítani. Szóval ha a nemzetbiztonsági ülés idejére az illetékes kormánytagok már elemezték az adatbázist, akkor a Tisza adatbázisa nemcsak az „ukrán hírszerzés” birtokába került – Orbán meséje szerint – a magyar honfitársak személyes hozzájárulása nélkül, mint reflexből feltételezték, hanem – biztosan, a valóságban – az övékbe, a magyar kormány kezébe is.
Ezáltal pedig nemcsak a magyar kormány jogalap nélküli adatkezelő, hanem bárki az lehet, aki a kormánytól így vagy úgy függ, és akinek leadják a drótot. Illetve az adatállományt. És kedve szerint büntetheti az adatbázisban szereplőket. Én például hallottam olyan esetről, hogy egy formailag magáncég – de amúgy a politikai hatalom körüli üzleti kozmosz része – november 2-án, azaz halottak napján, abszolút munkaszüneti napon bontott fel szerződést folyamatban lévő munkáról. A megbízottak történetesen használták a Tisza Világ appot. Olyat is hallottam, hogy egy alacsonyabb rangú állami tisztviselőnek, akinek a fia tiszás, az október 31. utáni első munkanap reggelén szóltak, hogy gondolja meg a dolgot. El lehet filozofálni azon, hogy a most vérszemet kapott hatalom rombolást végez – az eddigieken túl – a magyar politikában, gazdaságban, köz- és szakigazgatásban, a mindennapi élet viszonyaiban, de nem fárasztom az olvasót túl sok részlettel.
Ennyit az úgynevezett szabad és tisztességes választásokról. A kékcédula ehhez képest csiszolatlan kőkorszak. De nem is csak a választásokról van szó, hanem arról, hogy mit művelnek az országgal.
Van egy elbeszélés, amit minden létező csatornán igyekeznek a választópolgárok agyába tömni. Mondhatnám, politikai termék, amit a már rég tartó választási kampány kommunikációs csodafegyverének szánnak. Eszerint az ellenség most – a migránsok és a melegek után – Brüsszel és Ukrajna. Brüsszel gyorsított eljárással fel akarja venni Ukrajnát az EU-ba, tönkretéve ezáltal a világraszólóan sikeres magyar mezőgazdaságot, behozná az ukrán maffiát – Németh Balázs Fidesz-frakciószóvivő szerint főleg Rákospalotát és térségét veszélyeztetik, mert kilométerre az van legközelebb Ukrajnához –, és legfőképpen: az ukrajnai frontokra kényszerítené meghalni a magyar katonákat. A Tisza Párt nem egy párt, ami a magyar lakosság egy részének nézeteit és érdekeit képviseli, hanem az ezeréves magyar rendet felforgatni akaró brüsszeli/ukrán összeesküvésnek az eszköze, guruló hrivnyákkal fizetve.
Elsőre látható, hogy ez nem olyan holtbiztos hatású narratíva, mint a migránsozás, aminek hátterében az elemi rasszizmusra lehetett építeni, vagy a racionalitáson jóval inneni félelmeket kihasználó homofób propaganda. Itt gondolati műveletekre volna szükség – ne valami „belpesti értelmiségi” okoskodásra tessék gondolni, amit annyian kárhoztatnak, köztük százszázalékos belpesti értelmiségiek is, hanem olyasmikre, mint hogy a folyamatosan alacsonyabb rendűnek beállított és szegénységükért gúnyolt ukránokról kéne feltételezni a) a kiberhadviseléshez szükséges rafináltságot és b) a magyar belpolitika befolyásolásához szükséges korlátlan pénzforrások meglétét. Hogy miként lehet háborús uszítókként megbélyegezni a háború és háborús bűnök áldozatává lett ukránokat. Arról nem is beszélve, hogy előbb-utóbb összekeveredik, kit kéne jobban utálni, Ursula von der Leyent vagy Volodimir Zelenszkijt. Egy darabig megy, aztán már nem megy. Általában zavaró, ha nem egyszerre egy irányban kell gyűlölködni. Túl bonyolult.
Nem, ahhoz, hogy ez működjön, ki kell forgatni az országot a józan ész és a civilizált erkölcs legelemibb alapjaiból. Az idióta az új normális. A szemétség az új tisztesség. Magyarországon, hivatalosan, legalábbis.
A kérdés nemcsak az, hogy ki nyeri a választásokat. Azazhogy meg lehet-e állítani a további kártételt. Hanem az is, hogy az esetleges változtatás után azok, akiknek kezében van a hatalom (eszközeinek egy része), mit kezdenek a mostani hatalom érdekében példátlan módon lehülyített és morális szemétdombbá tett országgal.