Flasztercsávó dühöng

A nemzet hivatalban lévő atyja Brüsszel- és ukránbérencnek, azaz idegen hatalom kollaboránsának és szolgájának nevezi az ellenzéket, kiváltképp Magyar Pétert minden létező platformon, óriásplakátoktól az állami rádióig, Tusványostól a TikTokig. (Most ne vacakoljunk azzal a jogi és ténybeli finomsággal, hogy „Brüsszel” mi is vagyunk. Mint uniós tagok, egyelőre.) Eközben Orbán saját rendszere foggal, körömmel és iparszerűen hazudozva ragaszkodik az orosz gáz és olaj importjához, digitális átjáróházat csinál az orosz hírszerzés számára a külügyminisztériumból, izraeli kémprogrammal mászik bele ellenfeleinek telefonjába, és együttműködési megállapodást ír alá a kínai totális megfigyelőállam rendőrminiszterével. Vagyis azt hazudja ellenzékéről, amit ő maga művel a valóságban. S mindezt olyan hangerővel, amely lehetetlenné teszi nemhogy a vitát, de minden civilizált kommunikációt, sőt tájékozódást (írnak valamit az Alaptörvényben arról, hogy „mindenkinek joga van a köz­ér­de­kű adatok megismeréséhez”, de kit érdekel).

Az aljasság felsőfokának mondhatnánk, ám az pontatlan lenne. Mert hát a Magyar nyelv értelmező szótára szerint ki vagy mi az aljas? „Olyan <személy v. csoport>, aki, amely alantas (4) indulatokból vezettetve, céljai megvalósításában minden emberi és erkölcsi szempontot elvet, s eszközeiben sem válogatós; hitvány, gyalázatos.” Minden stimmelne, csak az indulat nem.

Szó sincs ugyanis indulatról. Ellenkezőleg, minden tökéletesen, szárazon racionális, minden ki van számolva. Valami új kifejezés kéne rá, ami hiányzik még a magyar nyelvből. Politikamérnöki gonosz, mondjuk.

Nézzük más szögből. Október 10-i rádiómonológjának egyik kanyarulatában, a nagy bérenc- és ukránszidalmazás közepett Orbán Viktor ezzel a meglátással szolgált: „Mindig volt vita arról, hogy mi legyen a magyar mezőgazdasággal, és mindig volt olyan álláspont – ezeket persze ilyen flasztercsávók találták ki általában, tehát ilyen budapesti, belvárosi fiúk –, hogy a mezőgazdaság a múlthoz tartozik, az nem modern, egy igazán komoly nemzetgazdaságban inkább az ipar vagy a szolgáltatás, és az egész vidék, meg ez a falu egy elmaradott életforma, ezeken túl kellene már lépni.” Az alapgondolat az, hogy Ukrajna uniós csatlakozása, ami Orbán szerint hamarosan fenyeget minket (a valóságban még annyira sem hamarosan, mint az Orbán eszmetársa által vezetett, most éppen tekintélyelvű Szerbiáé, s nem lenne rosszabb hatással sem Magyarországra), tönkretenné a magyar mezőgazdaságot (nem mintha nem tették volna tönkre összességében az eddigi kormányok, az utóbbi harmincöt évből tizenkilencben már az ő miniszterelnöksége alatt).

De engem most nem közvetlenül az érdekel, hogy mit hazudik az ukránokról vagy a magyar mezőgazdaságról. Hanem a flasztercsávózás. Elképzelem, mekkora felzúdulás fogadná – joggal –, ha a falvak lakóit a miniszterelnök bunkó parasztoknak nevezné. Budapest és a többi város anya­földtől távol élő lakóit azonban a mai Magyarországon nyugodtan le­het ócsárolni, gúnyolni és a nem igazi magyar emberek, „amagyarok” közé so­rolni (a vezető politikai erők kedvenc terminusait idézem), mintha csak száz évvel ezelőtt élnénk. Száz évvel ezelőtt élünk. (A nyelvtörténeti hűség kedvéért: a XX. század első évtizedeiben nem a flasztercsávó, hanem mond­juk a flaszterkoptató szót használták volna, lásd Zolnay Vilmos – Gedé­nyi Mihály: A régi Budapest a fattyúnyelvben, Fekete Sas, Budapest, 1996, 73. oldal).

Amit amúgy Orbán összehord, objektíve badarság. Azt, hogy egy „komoly” gazdaságban a mezőgazdaság másodlagos fontosságú, és a falusi életforma nem modern, nem a belvárosi fiúk találták ki, hanem úgynevezett tény. A mezőgazdaság százalékos részesedése a GDP-ből csak a leges-legelmaradottabb országokban, például a miniszterelnökünk szívének valamiért oly kedves Csádban két számjegyű, és szintén a legelmaradottabb országokra jellemző, hogy nem a szolgáltató szektor járul hozzá a legnagyobb arányban a nemzeti termékhez (vagyis nem a mezőgazdaság, de nem is az ipar). És ellentétben a kormány jelszavával, miszerint „a falu nem a múlt, hanem a jövő”, az urbanizáció, tehát az emberek elvándorlása a falvakból a városokba, illetve a falvak városiasodása, megfordíthatatlannak látszó világtendencia Mongóliától Tanzániáig.

Itt azonban a szöveg rendeltetése szerint nem egyszerű badarságról van szó, hanem politikamérnöki gonoszságról. Amit a másik oldal nem vesz észre. A magyar választási rendszer olyan, hogy a mandátumok többsége egyéni választókerületekből jön, a választókerületek nagy többsége pedig – százhatból körülbelül hetven – „vidéki”, vagyis olyan, ahol a szavazókörök zöme kisvárosokban és községekben van. Orbánnak ezekre a szavazókra van szüksége (megjegyzem, Magyar Péternek is), ezért akármi a valóság, vagy akármi lenne a nemzeti érdek, olyasmiket mond, amiket ők szívesen hallanának. És hatalmának megtartásához arra van szüksége, hogy minél nagyobb legyen az ilyen állampolgárok aránya – akiknek nehezebb eljutniuk a nagyvárosi tömeges tiltakozások színhelyére, akik a módszeresen lebutított közoktatásból kikerülvén nehezebben tudnak tájékozódni, és tájékozódásuk fő forrása a rendszer politikai tájékoztatást nem adó, ellenben a rendszer politikai reklámjait minden ellenállás nélkül terjesztő tévé, az állami rádió, az elrabolt megyei laphálózat és az út menti óriásplakát.

Magyarországon tudatos városellenes politika folyik. Nemcsak büntetésből – mert a városok a nyugatos és liberális lázadás melegágyai, nehogy itt legyen a „magyar Majdan”, mely potenciális iszonyatot a propagandisták természetesen ukrán fölforgató központokhoz kötik –, hanem preventív jelleggel is, hogy a városok ne fejlődjenek igazán, s így ne nőjön a népességük. Így az ország viszonylagos lemaradása viszont tempósan nő tovább, de kicsire nem adunk. Meg lehet nézni: a Belügyminisztérium nyilvántartása szerint 2020 és 2025 között Budapest lakossága gyakorlatilag stagnált (a KSH szerint pedig csökkent, más a módszertan), és Érd kivételével az összes megyei jogú városé 3 és 9 közötti százalékkal esett, azaz egy picit gyorsabban, mint az összlakosság. Mintha valakik fékezni vagy megfordítani akarnák a világtendenciát, és ez senkinek nem tűnik föl. Van még egy ilyen ország a világon? Lehet, csak nem szívesen élnék ott.