Évadkezdet

Az elmúlt években is sikerült megőriznünk a nyugdíjak vásárlóerejét – büszkélkedik Orbán Viktor a harmincezer forint értékű élelmiszer-utalványokhoz mellékelt levélben, amit „tisztelt nyugdíjas honfitársam”-nak címzett. Szép is ez, csak hát. Külön fölhívom a figyelmet az „is” szócskára. Ez taktikus csomagolása annak a ténynek, hogy nemcsak az utóbbi években, hanem előtte sem „sikerült” érzékelhetően növelniük a nyugdíjakat. A lengyel nyugdíj, ami 2004-ben vagy mondjuk 2013-ban vásárlóerejét tekintve nagyjából megegyezett a magyarral, ma durván a másfélszerese. Az átlag magyar nyugdíjas még a KSH szerint is körülbelül a tíz-tizenkét évvel ezelőtti szinten él (ha megéli). Baromi siker.

Megjegyzem, a magyar állami nyugdíjak nemcsak a lengyel nyugdíjaktól szakadnak le egyre jobban, hanem a magyar reálbérektől is, miközben az amúgy sanyarú magyar átlagbér és az egyéni jólétet legjobban jelző elkölthető jövedelem – viszonylagosan – szintén a legalacsonyabbak közé csúszott le az EU-ban.

Úgy, hogy az egy helyben topogó gazdaság az átlagtól elmaradó növekedésüket sem fedezte. Semennyire. (Alább majd pár szó arról, hogyan csikarta ki a kormány a bérnövekedést.) De mivel az átlagalkalmazott nem böngészi a nemzetközi összehasonlító statisztikákat, ez sem szúr túlságosan szemet. Újabb falrengető siker.

Így megy az egész. Miután 2019 óta gyakorlatilag nincs gazdasági növekedés (azaz még a betegeskedő uniós gazdaság átlagától is lemaradunk, nem beszélve tágabb térségünk éltanulóiról), Magyarország kormánya, melytől a következő hét-nyolc hónapban agypusztító „társadalmi hirdetések” özönét várhatjuk a porló vakolatú tűzfalaktól a TikTok­ig, pontosan azt adja és annyit, hogy az egyszerű honpolgár, aki nem lázas online informálódással és tényellenőrzéssel tölti napjait, hülye maradjon. Bővebben fogalmazva: hogy ne tudja, mennyivel jobban élhetne, ha Magyarországon az utóbbi egy-másfél évtizedben liberális demokrácia (mondjuk csak olyan viharos és válságokkal teli, amilyen Lengyelországban vagy Romániában van) és piac- avagy ver­seny­gazdaság lett volna. Sőt azt se tudja lehetőleg, mi az a liberális de­mok­rá­cia meg a működő piacgazdaság.

Tölgyessy Péter ezt úgy mondja a Partizánnak adott évadnyitó interjúban, hogy a választásokig majdnem példátlan tűzijátékra számíthatunk. Ami természetesen nem a döntéshozók zsebére megy, nem is a költségvetésből fedezik, mert az szörnyű állapotban van. Hozzáteszem, nem a háború, hanem részben épp a 2022-es választás előtti, „mintha nem lenne holnap” stílusú kiköltekezés, részben az uniós pénzek elmaradása, részben az elfuserált (röviden: akkumulátormániás) gazdaságpolitika nyomán elkerülhetetlenül bekövetkező gazdasági pangás miatt. Hanem – mint például a „rezsicsökkentést” vagy a fizetésemeléseket – az elsorvasztott piacon vergődő, kisebb-nagyobb vállalkozásokkal és – mint például a lakáshiteleket – a jövő nemzedékekkel fizettetik meg. Amelyek, akik 2026 tavaszán természetesen nem szavaznak. A maffia vezérkarának tagjai John Maynard Keynes nevezetes felelősséghárító tételét, miszerint „hosszú távon valamennyien halottak vagyunk”, azzal toldhatnák meg: vagy, miután évtizedekre tönkretettük az országot, valami trópusi adóparadicsomban, margaritát szürcsölve lógatjuk lábunkat a tengerbe.

A jelek szerint a belső körhöz tartozó Schmidt Mária egyébként az időhiánnyal magyarázza, miért repült Orbán Viktor az ő érdekeltségébe tartozó magángéppel nyaralni. (Kinek mi köze hozzá, ugye.) „Miniszterelnöknek lenni nagyon-nagyon nehéz hivatás. (…) Nagyon nagy áldozat ez, nemcsak neki, a családjának is, mert napi 20 órát dolgozik.” Ez ugyan nem magyarázza a család és a belső kör azon tagjainak magánrepüléseit, akik nem miniszterelnökök, de a húszórás munkanapról valahogy eszembe jut Ronald Reagan, aki a papíron tízórás munkanapjából híresen csak napi két órát töltött hivatali munkával, viszont órákat szundított napközben. Az volt az elve: „Ha ti mutattok nekem egy olyan vezetőt, akinek hosszú, kemény a munkanapja, én megmutatom, hogy rossz vezető.” (Az angol executive szó ebben az összefüggésben a végrehajtó hatalom vezető tisztségviselőjét jelenti.) Továbbá: „A kemény munkába még senki sem halt bele, de minek kipróbálni?” Történeti példálózás ide vagy oda: egy egészséges ember nem arra van kalibrálva, hogy hosszú éveken át napi húsz órát dolgozzon. Az ilyen tehervállalás józan ész szerint az egészsége rovására megy, ha pedig egy országért felel, szükségképpen megsínylik a döntései. Ennek az állapotnak véget kell vetni mielőbb, Orbán Viktor és az ország, mondhatnám, a nemzet jólléte érdekében.

De könnyen lehet, hogy ez nem megy ilyen egyszerűen. Tölgyessy magyar példákra hivatkozik: rezsimek váratlanul összedőltek, megingathatatlannak látszó pártok összezsugorodtak; nincs kizárva, hogy Orbán nélkül az egész politikai-gazdasági építmény hirtelen összeomlik. (Tanulságos Niall Ferguson okfejtése arról, hogy a történelem leghatalmasabbnak tetsző birodalmai viszonylag gyorsan, előjelek nélkül, akár egy évtized alatt is elbukhattak. Végezzük el a méret- és időarányos kicsinyítést.) Ez is egy jövőbeli lehetőség. Ám a hirtelen összeomlásra és összeomlásból rendszerint káosz következik. Ha pedig ez a forgatókönyv valósul meg, akkor hogyan keveredik ki a magyar politikai közösség a káoszból?

Sem a gyomrom tűrőképessége, sem ennek a cikknek a terjedelme nem elég, hogy a kormánypropaganda minden eddiginél hülyébb és aljasabb megnyilvánulásait idézzem. Nem rontom vele a levegőt. Aki ezt szereti, bőven talál magának felháborodnivalót médiaszerte. Egyáltalán, a hatalom számára a hülyeség és az aljasság nem korlát; a lényeg, hogy hasson. A választási eredmény szempontjából csak az a fontos, hogy kellő számú alany egyszerűen ne tudjon a hatvanpusztai majorságról kastélyostul, könyvtárastul és zebrástul, vagy kész legyen elhinni, hogy ez jogtisztán id. Orbán Győző cégének nagyra nőtt konyhakertje nyárilakkal.

Akárhogy alakul azonban a választás, a nem most kezdett, csak tűzoltócső-nyomásúra erősített propaganda hatása megmarad: a lebutított, elaljasított milliós tömeg, ami ugyan többséghez nem jut, de alkalmas rá, hogy minden kibontakozást akadályozzon, és harciasabb vagy megvehető tagjai mozgósíthatók a bosszúállásra. Ez nem futurológia, nem béljóslás. A belső hibrid hadviselés tömegek tudatát módosítja tartósan, ennek ismeretében kéne szembeszállnia vele annak, aki vállalkozik rá.