Élet és Irodalom,
LXIX. évfolyam, 30. szám, 2025. július 25.
SZÉKY JÁNOS
Van két bezzegország, Románia és Lengyelország, amelyik nem is túl régen – sőt, ameddig a legöregebbek emlékezete terjed – szegényebb volt nálunk. Ma pedig jobban élnek az átlagpolgáraik, mint mi. Azt, hogy hol mennyire élnek jól, a tényleges egyéni fogyasztás szintje mutatja a legmegbízhatóbban. Vagyis hogy mire futja a megkeresett pénzből, miután annak egy részét az állam a saját céljaira elveszi. Ez a szint az EU-ban pillanatnyilag Magyarországon a legalacsonyabb, tavaly az uniós átlag 72 százaléka volt. Lengyelországban 83, Romániában 86.
Hogy mi történik nálunk és a szomszédságban, azt a GKI Gazdaságkutató Zrt. grafikonja jelzi szemléletesen (Magyarország 20 éve az EU-ban: hogyan változott a lakosság fogyasztása?, gki.hu, 2024. febr. 21.). Az egy főre jutó éves fogyasztási kiadásról szól, tehát kicsit másról, mint a tényleges egyéni fogyasztás indexe (az előbbit pénzben, piaci áron mérik, az utóbbit volumenben, az elfogyasztott dolgok mennyisége szerint), de a lényeg ugyanaz. Az ábrából az derül ki, hogy 2004-ben, a nagy bővítés évében Lengyelország rosszabbul állt, hát még a nem uniós tag Románia. (Azt ne is emlegessük, hogy tizenöt–húsz évvel még korábban mindkét helyen szabályszerű nyomor uralkodott, élelmiszerhiánnyal és jegyrendszerrel, onnan nézve Magyarország majdnem Nyugatnak látszott.) Lengyelország 2010-re – vagyis az uniós tagság hatodik évére – utolért, 2014-re pedig bőven megelőzött, és azóta is előttünk van. A románok sokkal mélyebbről indultak, de mindig egy kicsit gyorsabban növekedtek (illetve a 2008-as válságban kevésbé estek vissza), és mostanra beértek minket.
Magyarország tehát legalább két évtizedet, de inkább többet kidobott az ablakon. Mások meg nem. Hogy mi a román és a lengyel titok? A reflexszerű válasz erre az, hogy „nem lopják el a pénzt”. Vagy közönségesebben: náluk nincs Orbán. Bárcsak ilyen egyszerű lenne.
Nézzük meg újra azt a grafikont. A viszonylagos lemaradás trendje nem 2010-ben kezdődött, hanem már a század első évtizedében (legkésőbb). Azaz jócskán tartott már a baloldali koalíciók kormányzása alatt is. Igaz, akkor a korrupció még csak romboló erő volt a rendszerben, nem pedig rendszeralkotó norma. Mindenesetre nem a korrupció hiánya a kulcs. Ha van, az másutt is baj, Romániában például alapprobléma volt, olyannyira, hogy egykor nagy hatalmú miniszterelnököt még le is sitteltek miatta.
Azt se lehet mondani, hogy a románoknál vagy a lengyeleknél nem voltak, illetve nincsenek cezaromán, korlátolt nacionalista, ideológiailag begőzölt, gazember politikusok. De még mennyire hogy vannak, voltak, tessék olvasni az ÉS lengyel és román tárgyú cikkeit.
Nem az a magyarázat, hogy a fiatal, energikus emberek nálunk otthagyják az országot, máshol pedig nem – dehogynem, Lengyelországból és Romániából tömegével mennek Nyugatra az emberek, százalékosan alighanem többen, mint tőlünk.
Magyarországon rengeteg politikai és, ha meggondoljuk, gazdasági kárt okozott az, hogy elmaradt a szembenézés az állambiztonsági múlttal, nagyrészt sértetlenül – és ellenőrizhetetlenül – megmaradt a hálózat a maga információs monopóliumával és kapcsolatrendszerével. Tökéletesen jellemző, hogy az ellenzék ostorának szánt Szuverenitásvédelmi Hivatal kutatóintézetét a kommunista belső elhárítás volt tisztje vezeti. Ám Románia ebben sem lehetne példakép: a Securitate-utód SRI-nek (Román Információs Szolgálat) ma is alig ellensúlyozható befolyása van politikai ügyekben.
Akkor hát mi a fő különbség? Szerintem egyszerűen az, hogy Lengyelországban vagy Romániában a politikai hatalom nem ül rá teljes seggel a gazdaságra. Magyarországon 2010 előtt, pontosabban 2009-ig a viaskodó politikai erők minden gazdasági közérdeket alárendeltek a hatalom megtartásának avagy megszerzésének. Gyurcsány – választási meggondolásból – képtelen volt visszafordítani az országot a lejtőn, amire Medgyessy lökte a „jóléti rendszerváltással” (vö. „elkúrtuk”), Orbán pedig, erre talán kevesen emlékeznek, balról támadott minden bátortalan kísérletet, ami a nemzetgazdaság megmentésére irányult volna. 2010-ben pedig megszűnt a politikai verseny, és ezzel a piac- és versenygazdaság is: a vagyonban mérhető üzleti siker legfőbb, mindennél fontosabb forrása az Orbán Viktorhoz való családi-társasági-politikai közelség lett.
S hogy miért nem rendelődött alá a nemzetgazdasági érdek egyes politikai csoportok érdekének Lengyelországban vagy Romániában? Nem azért, mert ott jobb az emberanyag, fejlettebb a politikai kultúra, kedvezőbbek a történelmi hagyományok (éppenséggel rosszabbak). Hanem kevés, egyszerű feltétele volt, pár dolog hiánya: az emberek be voltak oltva az államilag irányított gazdaság ellen; nem összpontosulhatott minden hatalom egyetlen kézben, azaz volt intézményes hatalommegosztás (nem az, amit Montesquieu elméletileg felvázolt a XVIII. században, hanem tényleges területi és városi önkományzatok, amik nem függenek a központi kormányzat kegyétől; közvetlenül választott elnök némi valóságos hatáskörrel; kétkamarás parlament); nincs mindent bepenészező kétharmados rendszer, ami nagyrészt fölöslegessé teszi a parlamenti választásokat; és nincs súlyosan aránytalan választási rendszer, ami megkönnyíti a kétharmad elérését. A magyar kibontakozáshoz ezeken a feltételeken kéne változtatni, aztán remélhetjük, hogy ledolgozunk valamit a két-három évtizedes lemaradásból.
De csak remélhetjük. Egyrészt azért, mert nem biztos, hogy az agyonpolitizáltság telében, a hó alatt megmaradtak a piacgazdasághoz szükséges kompetenciák. Másrészt, mert nem biztos, hogy az ezer bajjal terhelt demokratikus rendszerek átvészelik az új technológiai korszak változásait. Mint arról az ÉS olvasói például Oana Popescu-Zamfir cikkéből értesülhettek (Az utolsó mérsékelt, ÉS, 2025/29., júl. 18.), Romániában a sikeres évtizedek után gazdasági válság van, a hagyományos, középre húzó pártok eszközei fogyóban, a közösségi média növekvő súlya a szélsőségeknek kedvez, és ezt rosszindulatú külső szereplők (mármint az oroszok) ki is használják. De hasonló a helyzet Lengyelországban is. Meg a fejlett világ sok más országában.
Mely világnak könnyen lehet, hogy ezennel vége. Akkor pedig Magyarországon senki és semmi nem hozza vissza az 1996, 2002, 2010 után elpazarolt esélyeket, legalábbis a ma élő nemzedékek életében. Ez nem az ördög falra festése, hanem egy lehetőség, amivel felelős politikusainknak számolniuk kéne, ha vannak ilyenek.