A bukás bukása

A magyar gazdaság hanyatlóban van, az infláció viszont Európa-rekorder, az uniós átlag háromszorosa, kiváltképp döbbenetesek az élelmiszerárak. A reálkeresetek idén márciusra hét százalékkal csökkentek. Nemzetközi tudományos megfigyelések szerint – nem vastörvény, csak erős tendencia – ekkora életszínvonal-zuhanásba előbb vagy utóbb bele szoktak bukni a kormányok.

Demokráciában.

Az „előbb” előrehozott választást jelent, miután a kormány föl- és beismeri, hogy az adott összetételben és az adott feltételek között képtelen a válságot kezelni, s ha nem kap elég bizalmat, próbálkozzék vele más. Az „utóbb” azt jelenti, hogy a kormánykoalíció vagy a legerősebb kormánypárt végigcsinálja, amit vállalt, még ha az életszínvonal-eséssel jár is, kivárja a következő rendes időben megtartott parlamenti választást, és azt veszíti el. Ahogy Magyarországon nem is egyszer megtörtént.

Mivel Magyarországon nincs demokrácia, mind az „előbb”, mind az „utóbb” ki van zárva.

Bár máshol a rendes politikai üzem része, nálunk az előrehozott választás soha nem volt igazi opció. 2006 ősze és főleg 2008 után a Fidesz és hű értelmisége időnként fölvetette, hogy a válság megoldására a kormány mondjon le, és tartsanak mielőbb választásokat (hallgatólagosan azzal az indokolással, hogy normális országban ez a demokratikus eljárás), de az akkori kormányoldal hallani sem akart róla.

Ami pedig a rendes időben megtartott választásokat illeti, a Fidesz–KDNP-nek 2010 óta kétharmados többsége van, tehát úgy igazgatja a választási törvényt, magyarázat nélkül, ahogy éppen az érdeke diktálja (legutóbb a 2024-es önkormányzati választásokra szabott az ellenzéknek új szabályokat), az érdeke pedig természetesen az, hogy az ellenzék ne jusson választás útján kormányzó hatalomhoz. Ilyen körülmények között nem lehet demokráciáról beszélni.

Már csak azért sem, mert a félig-meddig civilizált világ többi országával ellentétben a hatalommegosztás, a fékek és ellensúlyok rendszere majdnem teljesen hiányzik (és ez ellen nem látok túl sok tiltakozást a hivatásos ellenzék részéről). Hogy csak egy példát mondjak, a török elnökválasztás után lázas agymunka indult meg, milyen következtetést lehet levonni a hasonlóan autokratikus Magyarországon követendő ellenzéki stratégiára nézve. Csak az az icipici apróság nem szúrta ki a bölcselkedők szemét, hogy semmilyet, Magyarországon ugyanis nincs elnökválasztás, ami lehet bármilyen manipulált, mégiscsak nagyjából arányos. Nálunk egyetlen választás számít igazából, a hatalom szempontjából, a többi csak jelzés vagy gyakorlópálya: ami fontos, a négyévenként megtartott országgyűlési választás (ráadásul a parlament is egykamarás, nem úgy, mint Ausztriában, Csehországban, Lengyelországban, Romániában, Szlovéniában, nehogy véletlenül akár csak ennyi hatalommegosztás legyen). Ezt viszont a kormányoldal is, az ellenzék is annak tartja, ami valójában: erősen torzított, aránytalan rendszerű miniszterelnök-választásnak. Ennyiben még Törökország is demokratikusabb.

Mármost ha egy országban az országgyűlési választás néven tartott miniszterelnök-választás szabályait Országgyűlés álnéven a miniszterelnök határozza meg, ott a miniszterelnököt választás útján csak csodával lehet leváltani. És ahol a végrehajtó hatalmat gyakorló csoport cseréjéhez csoda kell (de fess alliteráció!), az nem demokrácia.

Visszatérve az életszínvonal-eséshez: a kormánybukás ökölszabálya nemcsak demokráciákra érvényes, gondoljunk az ötvenes évek első felének Magyarországára. Szerencsére ez már nem az ötvenes évek, és ugyan nem demokrácia, de nem is diktatúra, hanem az a harmadik fajta rendszer, ami a posztkommunista térségre jellemző, ahol is a hatalomváltás gyakori formája az erőszakmentes színes forradalom (mármint a lázadók oldaláról erőszakmentes).

Ilyenkor az történik, hogy egy (esetleg néhány) nagyvárosban a független gondolkodású tömeg, amelynek döntő részét a városi középosztály alkotja, kivonul olyan közterületekre, ahol több százezer ember elfér (még egyszer: a Chenoweth-szabály szerint a lakosság 3,5 százaléka az a határ, ami fölött a siker majdnem biztos, Ami tarthatatlan, ÉS, 2022/29, június 22.). Itt kreatív módszereket alkalmazva tiltakoznak, mígnem a hatalmon lévők belátják: bár ellenfeleik nem alkalmaznak erőszakot, ők maguk erőszak nélkül nem tudják garantálni a „rendet”, az állam működését, ha viszont így tesznek, akkor maradék legitimitásukat is elveszítik, nemzetközileg kiközösítik őket, a tiltakozások másfajta leszerelésére pedig nincs módjuk. Kénytelenek átadni a hatalmat egy másik csoportnak. Nem valószínű, hogy ezzel rögtön tipp-topp demokrácia jön létre, de az igen, hogy – legalábbis egy időre – kevésbé zsarnoki rendszer.

Magyarországon tehát a békés kormányváltás gyakorlatilag lehetetlen, ha valaki a politika és a gazdaság megváltoztatását akarja, már a rendszert kellene megváltoztatnia. A színes forradalom – alapjáratban – ugyanúgy békés útja a rendszerváltásnak, mint a választás a kormányváltásnak, de – nem akarok senkit lelombozni – ez az út is nagyjából le van zárva.

Mint annyi minden másban, az Orbán-kormányzat ebben is előre gondolkodik, olyan mértékben, amit az ellenzék nem is feltételez róla. Túl azon, hogy szakemberei tisztában vannak vele, a magyar kivételesen zárt gondolkodású, Közép-Európából kilógó társadalom, akár a véleménynyilvánításról, akár a szabadságjogok gyakorlásáról, a bizalomról, a toleranciáról vagy a saját sors irányításáról van szó (Keller Tamás: „Magyarország helye a világ értéktérképén”, Tárki, Budapest, 2009 – Tarki.hu), a színes forradalom lehetőségét is módszeresen, ránézésre tudatosan kiküszöbölik.

Vigyáznak rá, hogy a városi középosztály ne nőjön létszámában és erejében; ne lehessen belőle autonóm polgárság, hanem minél több téren függjön az államtól és az uralmi elit cégeitől, és ne legyen tisztában a saját érdekeivel. A kormányzati negyed Várba költöztetése pedig sokba kerül, és logisztikailag észszerűtlen, de annyi haszna megvan a kormány szempontjából, hogy nehezen megközelíthető, és nem ad lehetőséget akkora, nehezen pacifikálható tömeg összegyűlésére, mint ha az eleven város központjában volna. A kordon csak pluszbiztosíték.

Summa summárum, ez a kormány rászolgált a bukásra, de gondoskodott arról, hogy békésen ne tudjon megbukni se így, se úgy. Hogy innen merre vezet tovább az út, azt nem tudom, nem szakmám a jóslás. De az biztos, hogy a helyzetnek nincs polgári, akár csak megközelítően európai megoldása. Ha mást nem, ezt sikerült elérni.