Élet és Irodalom,
LXVII. évfolyam, 5. szám, 2023. február 3.
SZÉKY JÁNOS
Az ember néha eltöpreng, mi ez a szadista düh, ami újabban arra készteti a kormányt, hogy távol-keleti tulajdonú akkumulátorgyárakkal és beszállító üzemeikkel rakja tele az országot Szombathelytől Gödig, Komáromtól Debrecenig. Legalábbis megpróbálja. A gazdaságpszichológiai motívumokról csak feltevéseim vannak, de mindinkább kirajzolódik egy séma, mely a Maffiózók tévésorozatból ismerős: mindegy, hogy szemétszállítás vagy sportfogadás (megjegyzem, a magyar központi hatalom ezeket az üzletágakat is igyekszik kézben tartani), ha pénz van benne, és egy kis erőszakos rásegítéssel még több pénz húzható ki belőle, akkor jöhet. Az meg direkt előny, hogy a magyar államnak nemcsak erőszak-monopóliuma van, hanem természetesen jogot is alkot – erről a derék Sopranóék álmodni sem mertek volna –, úgyhogy nem kell bepiszkolnia kezét, kidobóembereket vagy gyújtogatókat alkalmaznia, elég rendeletet hozni „mert csak” alapon, vagy eldugni két bekezdést egy sötét éjfélen elfogadott salátatörvénybe, amit elsőre senki sem ért, főleg nem az azt megszavazó képviselők, és máris kész a kocsi. Olyat meg ki hallott, hogy valaki nem tartja be a törvényt. Nem rendes ember az olyan. Mink is betartjuk, hogy is ne tartanánk, mikor mi csináltuk.
Feltevésem szerint tehát alapszinten, vagy mondjuk inkább úgy, a közérthető cselekmény szintjén annyi történhetett, hogy az országot mozgató, erőszak- és jogalkotási monopóliummal bíró politikai-üzleti csoport pásztázó tekintete az elektromosautó-gyártásra esett, valamint arra az európai uniós döntésre, miszerint 2035-től nem lehet új, belső égésű motorral hajtott kisteherautókat és személygépkocsikat értékesíteni. Akkor pedig rengeteg lítiumos akkumulátort lehet eladni, azt pedig gyártsák lehetőleg nálunk, főleg hogy az autógyár maga is itt van.
Apró gond, hogy Magyarországon nem bányásznak lítiumot, Kínából kell behozni, mert Ausztráliából vagy Dél-Amerikából nekünk drága volna (illetve a kínaiaknak előnyös, ha Európában adják el az övéket), de ezen a gondon végül is lehet segíteni, mivel közelebb is vannak kiaknázható készletek, úgymint Szerbia középső-nyugati, a boszniai Szerb Köztársasággal határos részén, valamint Ukrajnában, nem máshol, mint a porig rombolt, lemészárolt és részben elhurcolt lakosságú, az oroszok által hivatalosan annektált Mariupol közelében. Különös véletlen folytán Orbánék éppen ezekkel az európai államalakulatokkal ápolnak kivételesen jó viszonyt.
Szerbiával az a baj, hogy a környezetvédők tiltakozása miatt egy éve leállították a projektet, de – gondolhatják Orbánék – egy Vučić-féle illiberális elvi társnak némi civil tiltakozás nem akadály, főleg hogy a németek is szeretnék, ha megnyílna a bánya. Ami Mariupolt illeti, ott már épül az új, szép lakótelep – szemlátomást nem kárpótlásul a népirtást elszenvedő helybélieknek, hanem nyilván betelepítendő oroszoknak, bár egyelőre a fűtés megoldatlan. (Amikor az Orbán–Szijjártó–Deutsch hármashangzat „azonnali tűzszünetet” követel, tulajdonképpen azt is mondja, hogy az elrabolt vagyonelemek – köztük Európa legnagyobb atomerőműve Zaporizzsjában és a még fel nem tárt lítiumkészlet – maradjanak beláthatatlan ideig biztonságban orosz kézen.) Hogy esetleg a jövőben a lítiumos akkumulátort felváltja valami más technológia, azzal most ugyanúgy nem foglalkozik ez a társaság, mint a környezeti hatásokkal. Bajlódjanak vele az utódok.
Egy szinttel mélyebben: miután a fent említett üzleti-politikai kör birtokba vett mindent, amit lehetett, vagy érdekei alá rendelt, amit csak tudott abból, ami egy legalább közepesen fejlett országban a mindennapi élet fenntartásához kell, az energiaszolgáltatástól a hírszolgáltatásig – figyelmét a közeljövőre és az elsődleges jövedelemtermelő szektorra összpontosította. Az uniós döntés ugyanolyan biztos piacot teremtett az akkumulátoroknak, amilyen biztos például a háztartási fogyasztás az áram- és gázszolgáltatásnak. A különbség az, hogy a magyar uralmi elit hűséges személyzete az új ágazatban nem birtokolja a műszaki infrastruktúrát, még csak nem is ért hozzá, de nem baj, mert ott vannak a távol-keletiek, és ún. stratégiai együttműködési megállapodásokkal más nagy befektetőkhöz hasonlóan könnyen domesztikálhatók. Ráadásul uniós jogi és viselkedési skrupulusaik sincsenek, mint akár még a németeknek is, a belpolitikában pedig nem akarnak a magyar kormánytól semmit. És ha a nyugati vevők rá vannak szorulva a Magyarországon, keleti tőkével és technológiával gyártott elektromos főegységre, akkor még kevésbé fontos, hogy EU-tagok vagyunk-e, vagy sem.
A behozott tőke, a munkahelyek, a termelés, az export és az alkalmazottak fogyasztása végül is mind a bruttó nemzeti jövedelmet növeli, a nemzeti számlákat javítja. Hogy Orbán köre ezzel mégiscsak benn tartja az országot a közepes jövedelem csapdájában (lásd Csapdában, ÉS, 2023/2., január 13.), azzal szintén nem érdemes törődni ama rövid és középtávon, amelyben az uralmi elit gondolkodik. A közepes jövedelem is biztos jövedelem, jobb a nyomornál, elég ahhoz, hogy ne legyen lázongás. Közvetlen politikai hasznuk hamar lehet az akkumulátorosításból, a gazdasági haszon megfelelő részének maguk felé csatornázására pedig ezer módjuk van. Mobutu Sese Seko végül is a világ egyik legszegényebb országának élén lett a világ egyik leggazdagabb embere.
Még egy szinttel mélyebben: az ipar súlyának a világtendenciákkal ellentétes, erőltetett növelése a nemzeti jövedelemben, a hazai műszaki fejlesztés, innováció fölöslegessé tétele és bénítása, a gazdaság államilag, pontosabban hatalmilag nem ellenőrzött részének módszeres zsugorítása egy végzetes következménnyel jár: az autonóm középosztály, szép régi szóval a polgárság gyengülésével még az eddigiekhez képest is. Nem tudom, hogy a gazdaságban ez mennyire átgondolt terv, de hatásos.
A művelet egyik fele, hogy megnövelik az autonómia árát. Az például pénzbe és fáradságba kerül, hogy valaki az ingyen és készen kapott kormánypropaganda helyett valós információkhoz jusson az országról és a világról. Megnehezül és sok pénzbe kerül a gyerekek méltó taníttatása, hogy értékesíthető tudásukkal a középosztályban maradhassanak, miután a kormányzat módszeresen rontja a felsőoktatás színvonalát, minimumon tartja a hallgatók számát, és most már a világi elit középiskolákat is támadja. A másik fele, hogy a gazdaság szabadpiaci részének zsugorításával és bénításával a fennálló hatalom azt mondja: ha tartani akarod az egyre többe kerülő középosztálybeli életnívódat, ajánlatos minket szolgálnod, és ha nem szájalsz, gondoskodunk rólad, elektromos autót is rakunk alád, kímélve lesz a környezet.
A munkaalapú társadalom jelszavával butaság-, aljasság- és szolgaságalapú társadalom a cél. Ha Magyarországon nem marad polgárság, fel is épül.