Élet és Irodalom,
LXVI. évfolyam, 32. szám, 2022. augusztus 12.
SZÉKY JÁNOS
Ha körülnézünk Európában, azt látjuk, hogy Ausztriától Szlovákiáig, Olaszországtól Bulgáriáig gyengülnek, inognak vagy buknak a kormányok és kormányfők. Akár profik, akár amatőrök, akár jók, akár rosszak. Mintha ez volna a dolgok rendes menete. Egy, csak egy kormány ül a helyén kimozdíthatatlanul, mint egy bölcsességfog. A mienk. Kicsit szuvas, kicsit lukas, néha marhára fáj, de akihez tartozik, aki elvben dönthet a sorsáról, annak esze ágában sincs fogorvoshoz menni, sőt még azt se tudja, hol a rendelő.
A választás után egy-két hónappal kiderült, hogy a hatalommaximálás bombabiztosnak hitt magyar modellje – az adófizetők szavazatainak és bizalmának nagybani megvásárlása a saját pénzükből – mégse működik tökéletesen.
A kampányidőszakban gátlástalanul nyomtatott pénz nagy részét hamar benyelik a háztartások, elmegy régóta szükséges holmikra, hiteltörlesztésre, nyaralásra. És már az első ocsúdás másnapján jöttek a tüntetések a KATA visszavétele miatt. A csirke far-hát ársapka nem volt elég a KSH szerint is 27 százalékos élelmiszer-áremelkedés megállításához. Bár a politikában nem ajánlatos jósolni, nem nehéz elképzelnünk, milyen lesz az energiaárakat kilencévnyi hazudozás után hívebben tükröző közüzemi számlák fogadtatása. A benzinárstopot részben már visszavonták – nem kell nagy matektudás ahhoz, hogy megbecsüljük, milyen inflációs hatással –, a maradékot ki tudja, meddig sikerül tartani.
Precízen fogalmazva, a fogyasztói bizalmi index példátlan süllyedése várható. Kevésbé elegánsan: nyomor és harag nagyon sok ember életében.
Az csak természetes, hogy a kánikulai bágyadtságban is beindult az elmemunka: mi lenne a parlamenti, avagy hivatásos ellenzék teendője ilyen helyzetben? Hogyan konvertálhatnák az ellenzéki pártok nagyobb támogatottságra és az elkövetkező választásokon több szavazatra a kormány népszerűségvesztését?
Lényegében kétféle válasz érkezett. Az egyik szerint a hivatásos ellenzék reménytelen, hiába hullik most ölébe a nagy lehetőség, nem tudnak vagy nem akarnak élni vele, lusták, gyávák és ügyetlenek, ha ugyan nem vették meg őket. (E nézet gyakran azzal egészül ki, hogy a civil ellenzék meg ostoba, amiért nem működik együtt a parlamenti pártokkal.)
A másik fajta reakcióra példa lehet, ahogyan a Momentum az eddigi KATA-sok és a rezsifizetők érdekeit kívánja képviselni: elnöke beszédet mond a civil tüntetésen, képviselői módosító indítványokat adnak be a parlamentben. Vagy az LMP az ötezer forintos klímabérlet ötletével, esetleg az MSZP javaslata a lakóépületek hőszigetelését finanszírozó programról, „mert ez lenne az igazi rezsicsökkentés”.
Szerintem mindkétfajta reakció tévedésen alapul. Az egyik súlyos tévedés az, hogy az ellenzék hivatásos politikusai valami olyan politikatechnikai tudásnak vannak birtokában, amivel hatásos erővé alakíthatják a választópolgárok diffúz elégedetlenségét. Hát nincsenek. A másik, hogy a kormány intézkedései szakpolitikailag rosszak, és az ellenzéknek lehetősége van rá, hogy szakpolitikailag korrigálja őket. Nincs esélye. Jelenlegi parlamenti számarányával semmiféle nyomást nem gyakorolhat a kormányra, és semmiféle vitában nem győzheti meg semmiről.
Elhiszem, hogy kellemetlen tudomásul venni, de a vezető kormányerőn kívüli pártoknak Magyarországon ma nem az a funkciójuk, mint a világ demokráciáiban, hogy a kritikán túl engedményekre kényszerítsék, alkotmányos eszközökkel megpróbálják leváltani a kormányt akár bizalmatlansági szavazás, akár előrehozott vagy menetrendszerű választások útján. Hanem – főképpen – hogy az országházi jelenlétükkel a kormány bizonyíthassa a világ előtt, hogy Magyarországon még többpártrendszer van. Mert hogyan is festene, ha nem volna? Továbbá a belpolitikai háborúban is kell egy jól gyapálható ellenség.
Mivel ez a politikai rendszer nem demokrácia (sem liberális, sem illiberális, semmilyen), a parlamenti ellenzék nem töltheti be demokratikus szerepét. Akármekkora (lesz) az elégedetlenség a választópolgárok között, ezt a pártok nem tudják hasznosítani, divatosan szólva, csatornázni. Nem azért, mert ügyetlenek, gyávák vagy lusták, hanem egyszerűen mert nincs rá lehetőségük.
Milyen cél marad becsületes demokrata politikusoknak, ha a rendszeren belül nem lehet hatásosan cselekedni? Logikusan: a rendszer megváltoztatása olyanná, ahol lehet cselekedni. Legalább követelni, tervezni, legalább tudni, hogy ilyen van. Idáig azonban a magyar ellenzék politikai képzelete jellemzően nem terjed, tisztelet az igen kevés kivételnek.
Visszatérve ahhoz, amivel kezdtük: Ausztriában, Bulgáriában, Olaszországban, Szlovákiában koalíciós kormány van (volt). Az íratlan európai szabvány a koalíciós kormány, ami viszonylag könnyen megingatható és megbuktatható kívülről vagy belülről; nem pedig egy darab, a minőségétől függetlenül teljhatalmú kormánypárt, és vele szemben néhány kicsi, erőtlen ellenzéki párt. A koalíciós kormányzás feltétele a tagolt pártrendszer, annak pedig főképpen az arányos választási rendszer (a 2017 óta érvényben lévő olasz szisztéma többségi ugyan, de még mindig arányosabb a magyarnál). Azonkívül az említett országokban szilárd, intézményes alapú hatalommegosztás van (közvetlenül választott elnök és/vagy kétkamarás parlament, erős regionális önkormányzatok), és nem a miniszterelnök kezében fut össze minden, de minden hatalmi szál.
Prózaibb és személytelenebb dolgok ezek az olyan tiltakozási témáknál, mint hogy ár- és adóemelésekkel sanyargatják a népet, vagy hogy nem tartanak be kipipálható listába szedett emberi jogokat. Ha nem sanyargatnak és kipipálnak, akkor jobb élni az illető országban, de még nem lesz belőle képviseleti demokrácia; ha viszont tagolt a pártrendszer, és a hatalom választott tisztségviselők között oszlik meg, abból lesz.
Vasárnap két változatban is felvetődött az uniós tagságot megerősítő, illetve a kilépést akadályozó népszavazás ötlete. Ha jóhiszemű vagyok, feltételezem, hogy puszta átgondolatlanság van mögötte: az a feltételezés, hogy ha Orbán Viktor ki akarna lépni az unióból, ezt a rendszeren belüli eszközökkel, például a sokszor lejáratott népszavazással meg lehetne akadályozni. Másfelől kishitűség és fantáziátlanság is: annak feltételezése, hogy ha egy ilyen lépést Orbán bejelentene, nem menne ki az utcára – békésen – a Chenoweth-szabály értelmében (Ami tarthatatlan, ÉS, 2022/29., július 22.) háromszáznegyvenezer magyar. Ha nem menne, az országnak úgyis annyi. Kíváncsian várom a fejleményeket, de abban biztos vagyok, hogy ha a politikailag érdeklődő közönséget ilyen erős inger érné, akkor nem a jól nevelt ellenzéki politikusokat emeli a magasba.