Ami tarthatatlan

Van ez a bizonyos „3,5 százalékos szabály”, más néven Chenoweth-szabály, amely szerint a békés tiltakozó mozgalmak olyankor győzik le (majdnem) biztosan a kormányzatot, ha egy csúcsponti eseményben a lakosság legalább 3,5 százaléka vesz részt. Magyarországon ez ma körülbelül háromszáznegyvenezer embert jelentene.

Nem vastörvény ez, csak szabály, van kivétel (ha nagyon erős egyeduralom masszív külső segítséget kap), és nem jelenti azt, hogy a változtatáshoz feltétlenül 3,5 százaléknak kell kimennie az utcára. A névadó, Erica Chenoweth amerikai politológus a szerzőtársával, Maria J. Stephan külügyminisztériumi tisztviselővel 323 ilyen konfliktus – az ő terminusukkal: kampány (átvitt vagy a szó szoros értelmében vett belső hadjárat) – adait elemezte végig az 1900 és 2006 közötti évekből. Tanulmányuknak az a legfőbb – a szerzőket is meglepő – felfedezése, hogy az erőszakmentes ellenállási kampányoknak sokkal (majdnem kétszer) nagyobb az esélyük a teljes vagy részleges sikerre, mint az erőszakosaknak: véres forradalmi kísérleteknek, gerillamozgalmaknak stb. (Erica Chenoweth and Maria J. Stephan: Why Civil Resistance Works: The Strategic Logic of Nonviolent Conflict. New York: Columbia University Press, 2011). A 3,5 százalékos határt Chenoweth már később, az adathalmaz utólagos elemzése során állapította meg.

A könyv érvelése szerint egyébként a résztvevők nagyobb száma és így a siker nagyobb esélye logikusan következik az erőszakmentes jellegből, ugyanis a „morális, fizikai, információs és az elköteleződést gátló akadályok” jóval kisebbek, mint a fegyveres felkelésnél. A magas részvételi arányból ered a szerzők szerint a nagyobb ellenálló-képesség (a represszióval szemben), a taktikai újítások nagyobb valószínűsége, „a polgári életvitel kiterjedtebb megzavarása” (expanded civic disruption), ami a rendszer számára növeli a status quo fenntartásának költségeit, valamint az, hogy így könnyebb az átállás az ellenfél támogatóinak oldaláról.

Mondom, a 3,5 százalék nem kötelező határ; Erica Chenoweth egy cikkében megírja, hogy a vizsgált esetekben még 1 és 3,5 százalék közötti részvétel esetén is 61 százalék volt a siker aránya. De akár háromszáznegyvenezer, akár százezer lenne a bűvös szám, Márki-Zay Péternek és másoknak arra az állítására, miszerint például „a rendszer áldozatai” mellett vasárnap kiálló nyolcezer ember sok volt, nyugodtan felelhetjük, hogy nem sok, hanem kevés, mint magyar augusztusban a csapadék.

Itt célszerű szóba hozni, hogy Chenoweth és Stephan az erőszakmentes (és erőszakos) kampányok háromfajta lehetséges célját különbözteti meg: 1. rendszerváltás (regime change), 2. megszállás megszüntetése, 3. területi elszakadás. Nem szerepel közöttük sem egyes adózási formák megtartása, sem a közüzemi számlák elviselhető szinten tartása. Magyarországi viszonylatban ma a rendszerváltásról lehetne szó. De nincs.

A KATA visszavonását százezrek érzik a bőrükön, a közüzemi díjakról nemsokára milliók fogják megkapni a többszörösére növelt számlákat, a tiltakozó tömeg tehát elvileg meglenne, csak a cél hibádzik.

Mind az egzisztenciájukban pofon vágott civilek, mind a formálisan hivatásos ellenzéki pártpolitikusok abból a feltevésből kiindulva tiltakoznak, hogy itt kegyetlen, otromba, elsietett, igazságtalan stb. kormányzati lépések történtek. Holott a KATA és a rezsicsökkentés bevezetése éppúgy, mint a visszavonásuk, a rendszer lényegéből fakad. Tévedés azt hinni, hogy ezeket az intézkedéseket annak idején közérdekből hozták. A KATA-nak nem az volt a fő célja, hogy a szabadfoglalkozású értelmiségiek jobban megéljenek, a rezsicsökkentésnek pedig nem az, hogy a küszködő átlagembernek ne kelljen méltánytalanul sok közüzemi díjat fizetnie. Mindkét döntés a 2012-es recesszióra adott politikai válasz volt a kormánypárt népszerűsége átmeneti megrendülésének idején.

A KATA-val egy szűk, de aktívan és artikuláltan politizáló réteg közterheit szállították le kivételesen kedvező szintre, épp miközben az egyéni és kisvállalkozások óriási többségét valósággal kicsontozták az adókkal és járulékokkal (az adóék akkoriban 48 százalék volt, a nyugat-európai jóléti államok szintjén; ne részletezzük, hogy ezért milyen állami szolgáltatásokat kaptunk cserébe). Eredetileg vélhetően sokkal kisebb körre tervezték – a 2014-es választási évben százezernél kevesebb egyéni és kisvállalkozás élt a lehetőséggel, tavaly már négyszázötvenezren. A kormány most úgy tesz, mintha a költségvetési tarthatatlanságért azok felelnének, akik éltek törvényes jogukkal, és kihasználták ezt a rendszer adta kedvezményes lehetőséget. A rendszer adta, a rendszer vette el.

A rezsicsökkentésnek elkeresztelt, az adófizetők pénzéből fedezett hazugságkampány keretében mérnöki precizitással fölmérték, hogy miközben a reálfizetések szégyenletesen alacsonyak, melyik a háztartási kiadásoknak az a része, amit muszáj befizetni – ezek a rendszeresen postaládába érkező számlacsekkek. Kijelölték „a magyar emberek”, sőt „a magyar családok” azon nem magyar ellenségeit, akiket ezért utálni lehetett – a nyugati tulajdonban lévő szolgáltató vállalatokat. És attól fogva kilenc éven át minden egyes csekkre odaírták, hogy mennyivel kell kevesebbet fizetni a jóságos kormánynak köszönhetően. Ez hónapról hónapra hazugság volt, egyrészt azért, mert a csekkre írt „eredeti” ár, mint Holoda Attila írja, nem az aktuálisan kiszámítható összeg volt, hanem a 2012. decemberi, mindörökre. Másrészt azért, mert az állam semmiféle kegyet nem gyakorolt: amikor olcsón kaptuk az orosz gázt, övé (illetve, ami részben ugyanaz, az importgázzal kereskedőké) volt a különbözet, amikor drágábban, fizették az adófizetők. Harmadszor, a magyar nagybani vevők által kifizetett orosz gázár nem a háború miatt szökött az égbe, hanem már tavaly június és idén január között csaknem négyszeresére nőtt (Jandó Zoltán: Most nyert igazából értelmet a rezsicsökkentés, G7.hu, május 31.).

Közben az energiaszolgáltatást részben államosították, részben az Opus Global holdingé lett (legnagyobb tulajdonos: Mészáros Lőrinc), azaz a „rezsiköltség” alacsonyan tartása közvetlenül az uralmi elit zsebére ment volna. A havi rendszeres hazugság ezért vált tarthatatlanná. Nekik, üzletileg.

Az ellenzék azonban már a választási kampányban átvette az orbáni nyelvet, és a „rezsicsökkentést” nem ellene és a köz ellen irányuló műveletnek fogta fel, aminek célja – a rendszer lényegének megfelelően – a politikai hatalom erősítése és a személyes vagyonfelhalmozás, hanem kormányintézkedésnek, aminek a becsületes célja az lenne, hogy a háztartásokat megkíméljék a túlzott kiadásoktól. Mondta is az összellenzéki óriásplakát, hogy „Orbán megy. A rezsicsökkentés marad!” Fordítva történt.

Ősszel rég nem látott jövedelemcsökkenés várható, milliók tapasztalják majd a bőrükön, hogy a rendszer nem működik. A hivatásos ellenzék viszont eljátszotta az esélyét, hogy felelősen vezessen egy tiltakozókampányt. Lehet, hogy felfordulás lesz, de nem tudom, hová vezet.

Azt hiszem, a helyzetet Surányi György volt jegybankelnök foglalta össze a legjobban a Friderikusz Podcast Brutális válság közeleg? című részében. A riporter megkérdezte: „Miért nézik hülyének az embereket?” Mire Surányi rezignált félmosollyal azt válaszolta: „Hát, ez eddig bevált.”