A Gromiko-elv

Van egy Andrej Gromiko hajdani szovjet külügyminiszternek tulajdonított szabály. Legutóbb Kaja Kallas észt miniszterelnök idézte föl. Eszerint a Szovjetunió helyes tárgyalási taktikája a következő: mindenekelőtt a maximumot kell követelni – nem kérni, hanem követelni valamit, ami sohasem volt a miénk. Másodszor, ultimátumot adni, fenyegetőzni. Harmadszor, a tárgyalásokon jottányit sem engedni, mert Nyugaton mindig lesz valaki, aki felajánl valamit a megbékítésünkre, és a végén lehet, hogy a harmadát vagy akár a felét is megkapjuk annak, ami addig soha nem volt a miénk.

Nem tudni, hogy Szijjártó Péter, Magyarország külgazdasági és külügyminisztere – illetve, mivel a tapasztalatok szerint nincsenek saját gondolatok a fejében, a főnöke – kitől tanulta ezt a módszert, de amit mostanában csinál, az feltűnően hasonlít a hidegháború fénykorában sikerrel alkalmazott szovjet receptre. Miután Németország és Ausztria visszakozott az orosz olajembargó ügyében, Magyarország – nem először – egyedül maradt az autokrácia védelmezőjének pozíciójában. Másképpen mondva: egyedül vétózza, hogy megvonják a rablógyilkos Putyin-rezsim fenntartásának egyik fő nyugati forrását. És igen, a taktika most is bevált, most is volt egy békítésre hajlandó valaki – ezúttal Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke, aki május 9-én „haladásról” beszélt Orbán Viktorral folytatott tárgyalásán.

A tengeri kikötő nélküli Csehországnak, Magyarországnak, Szlovákiának, valamint Bulgáriának, ahol az egyetlen működő finomító a Lukoil tulajdonában van, az orosz kőolajról át kellene állni a világban többnyire használatos Brent-keverékre. A technikai részleteket nem ismerem, de az tisztázódott, hogy Magyarország és Szlovákia haladékot kapna 2024 végéig, Csehország 2024 közepéig. Csakhogy Magyarországnak – mint a budapesti tárgyalások másnapján kiszivárgott – ennyi nem elég. Kormányunk több türelmi időt akar, valamint az átállás költségeinek megtérítését. Ennek összegét jelölte meg Szijjártó újabb két nap múlva a spanyol El Paísnak adott interjúban. Közlése szerint 500–550 millió euróba (mai árfolyamon 190–220 milliárd forintba) kerülne, hogy a mi kicsiny, de büszke tagállamunk támogassa az Oroszország elleni szankciók hatodik csomagját. Mármint az Európai Uniónak kerülne ennyibe. Nevezzük ultimátumnak?

Ez az összeg eléggé hasonlít arra, ami a helyreállítási alap még nem folyósított előlegéből (940 millió euró) fennmaradna, ha leszámítjuk az ukrajnai menekültek fogadására, ellátására kapott 300 milliót, amire a 2022-es kampány megindításáig nem számítottak (és ami vélhetően megmarad a központi kasszában, civil szervezetek, önkormányzatok nem kapnak belőle). Amikor a választások előtt a kormány billió forintos nagyságrendben fordított közpénzeket szavazatvásárlásra és propagandára, a helyreállítási alap előlegével mint biztos bevétellel számolt. Nos, ennek a summának a kisebbik része már megvan, a nagyobbik részét most próbálják kicsikarni.

Sikerül? Jó eséllyel igen.

A szuverén Ukrajna ellen hadat viselő, háborús és emberiesség elleni bűntetteket elkövető Oroszország nyugati finanszírozásának gyors leállítása, de legalább mérséklése dicséretes és erkölcsös cselekedet. Más kérdés, hogy ennek az embargó mennyire észszerű eszköze – tetemes importadóval ugyanígy el lehetne érni, hogy a kevésbé kiszolgáltatott országok még kevesebb orosz olajat vásároljanak, Orbán viszont nem hivatkozhatna műszaki nehézségekre, amikor „atombombát” emleget, és egyáltalán, a propagandistái nem vetemednének ilyen könnyen ekkora pufogtatásra.

Ha már így alakult, és az embargó eszközét választották, akkor kényelmesebb elhinni a félmilliárd eurós állítást – az ellenőrzéshez sok idő és komoly apparátus kellene. És ha sokallják is a Szijjártó megjelölte összeget, nagy részét megadják a Gromiko-elv alapján, akkor pedig Orbán – Európának szánt fedőnevén „Magyarország” – jobban jár, mint a vétózsarolás nélkül járna.

Most se tudok mást mondani, mint hogy az ember ne jósoljon, amit itt leírtam, az a lapzárta pillanatában csak egy valószínű kimenetel. De csoda nem fog történni. Az Ukrajna ellen elkövetett égbekiáltó orosz bűnök elegendőek voltak ahhoz, hogy az Európai Unió – legalábbis a túlnyomó többsége – morálisan végre összerázza magát és szembeforduljon Putyinnal. (Bár Macron, aki a múlt héten tárgyalásokat sürgetett Oroszország és Ukrajna részvételével, óva intett az agresszor „megalázásától”. Kútba eshet a béke, ha csúnyán bánunk a zsarnokkal.) Ahhoz viszont a Bizottság információi nem voltak elegendőek, hogy észrevegye: Magyarország nem szabad és tisztességes választásokon alapuló demokrácia, és a választások tisztátalanságát nagyban segítette az uniós finanszírozás. Úgy fest, az Oroszországgal szembeni, az eddigieknél hatékonyabb szankcióknak az az ára, hogy fenntartsanak egy másik nem demokratikus rendszert, ami történetesen az Európai Unión belül van.

Azt azért meg kell hagyni, hogy az unió legbefolyásosabb vezetői nemcsak erkölcsi tohonyaságból garantálják egy olyan rendszer tartós fennmaradását, amely békésen éldegél a saját határai között, nem gyilkol, nem deportál, nem erőszakol, nem foglalja el más országok területeit. Demokratikus viszonyok között felnőtt politikus akár csak elképzelni sem nagyon tudja, hogy a kormányzás nem elsőrendűen a köz érdekét szolgálja, hanem a politikai hatalom emberöltőkre való bebetonozását, és amit ez lehetővé tesz, a magánvagyon akadálytalan halmozását. Az uniós alapok fő rendeltetése tehát ebből a szempontból nem az, ami a programok hivatalos leírásában szerepel – a lemaradó térségek felzárkóztatása, a pandémia utáni helyreállítás vagy az ukrán menekültek és segítőik támogatása, hanem például a tömeges szavazatvásárlás és népbutítás, nehogy véletlenül komolyan lehessen választani több politikai lehetőség közül, miközben, mondjuk, a német, belga vagy svéd adófizetők pénze nagyrészt magyar magánzsebekbe folyik át.

Az állam persze működik, azon a szinten, hogy ne legyen tömeges lázongás. A vonatok elindulnak, és kétszáz kilométeren ritkán késnek többet fél óránál, rendőrök őrködnek a renden, hivatalok gyártják és követelik a papírokat, vannak iskolák és kórházak (olyanok, amilyenek, de a diákok nem szavaznak, a betegek is csak ritkán), a nyugdíjakat rendben átutalják. A közérdek, mondjuk, az lenne, ha a most felnövő magyarok százezrei nem lennének élethossziglani szegénységre ítélve hasznosítható képességek híján, ehhez őket szolgáló közoktatás kellene, azt pedig külön minisztérium felügyelné, mint a kultúrnemzetek többségében. Csak hát a közoktatáson nem lehet sokat keresni a (nem) választott keveseknek, oktatási minisztérium pedig régen nincs, a kormány most már azzal sem bajlódik, hogy a képzett magyart emberi erőforrásnak nevezze. A közoktatás mostantól belügy. Rendőrvicc. Nem tiltja ezt semmilyen uniós irányelv, sem cikkely a Szerződésben, akkor mit tetszik idegeskedni.