Élet és Irodalom,
LXVI. évfolyam, 17. szám, 2022. április 29.
SZÉKY JÁNOS
A nép szolgája tévésorozat azzal kezdődik, hogy három, démoni kék fénnyel megvilágított oligarcha – nem látszik az arcuk, olyanok, mint a földönkívüliek vagy félistenek – elnézi a magasból az esti Majdant, és megállapodik, hogy ezúttal „kontroll nélküli demokráciát” játszanak, az izgalmasabb. Nem ők intézik el majd egymás közti játszmában az elnökválasztást, hanem döntsön próbaképpen az ukrán nép. Így lesz meglepetésre az ország első embere Vaszil(ij) Holoborogykóból, a zilált életű, kis növésű történelemtanárból, akit aztán az említett félistenek megpróbálnak kézben tartani, de valahogy a józan esze és elemi erkölcsi érzéke mindig felülkerekedik.
A sorozat, ami segít megérteni, hogyan lehetett a főszerepet alakító Volodimir Zelenszkij a valóságban is demokratikusan megválasztott elnök, 2015-ben indult, tehát már az Euromajdan utáni, Porosenko elnöksége alatti Ukrajna élethű szatírája. Ennek tudatában érdemes újra elgondolkodni a történet keretén: a szériát ugyanis az 1+1 nevű kereskedelmi csatornán adták, ami akkoriban Ihor Kolomojszkij egyik cégének százszázalékos tulajdonában volt. Kolomojszkij pedig Ukrajna harmadik leggazdagabb embereként, másfél-két milliárd dolláros azonosítható vagyonával akár az egyik félisten modellje is lehetett volna. (Hogy mekkora a tényleges vagyona, azt nem lehet tudni, mindenesetre a bankban, amelynek felerészt a tulajdonosa volt, 5,5 milliárd dolláros veszteséghez vezető „szervezett csalás” történt, az USA-ban pedig szankciók alá helyezték „jelentős korrupció” miatt, amire a 2014–15-ös dniprói kormányzósága idejéből voltak bizonyítékok.)
Akárhogy is, a sorozatbeli fiktív ukrán elnök olyan valóságos országban kénytelen kormányozni, ahol maroknyi oligarcha kedvére játszadozhat egyének és tömegek sorsával, ahol iszonyatos a korrupció, példátlan az újgazdagok arcátlansága, s ahol, mondjuk, az agykirázó utak javítására kiadott pénzeket a sok közvetítő az utolsó kopijkáig ellopja. (Na jó, a végén talán hagynak annyit, hogy az útépítő munkások megkapják a nyomorúságos fizetésüket. Szerencsés esetben.) Mégis, miben különbözik mindez Magyarországtól vagy Putyin Oroszországától?
Az egyik lényeges különbség az, amit Magyar és Madlovics A posztkommunista rendszerek anatómiájában többpiramisos rendszernek nevez. Nem egy központosított bűnszervezet létezik, hanem több: minden dollármilliárdosnak külön kiépített biznisze saját hálózattal, saját médiával, és ezek értelem szerint nem esnek egybe magával az állammal, csak befolyásolják, de nem monopóliumszerűen. Nem tudják kizárólagosan a saját érdekükben működtetni, merthogy egymással is versengenek.
A másik, ezzel összefüggésben: hogy politikai szabadság van. Demokrácia, kontroll nélkül. A sorozat közrendű – vagy közemberből főtisztviselővé lett – szereplői nem szebbek, nem jobbak, nem okosabbak, mint az átlagos magyar választópolgár. Rosszabbul is élnek (bár a nálunk lakó ukrán menekültek leírásaiból ítélve az oktatás és az egészségügy, legalábbis a nagyvárosokban, nem lényegesen rosszabb a magyarnál). De itt is van egy lényeges különbség. Ezek az emberek szabadok.
A szabadság más, mint az igazságosság; más, mint a biztonság; más, mint a joguralom (amit most már kinyomozhatatlan okból nálunk kötelezően jogállamiságnak fordítanak); és nem azonos (bár nagyban átfedi egymást) azzal, amit a magyar és nyugati elméleti gondolkodók méltóságnak neveznek (a 2013–14-es Euromajdant is „a méltóság forradalmának” hívják az ukránok). A szabadság az egyenrangú cselekvés szabadsága a politikában, a gazdaságban és a társadalmi életben.
Az ukránoknál 2013-14 után a gazdasági szabadság továbbra is hibádzott, az első és a harmadik azonban megvolt: szabad és tisztességes választásokon dönthettek a vezetőik személyéről, ahol nem voltak örökölt, bérelt vagy paranccsal kijelölt helyek a politikában, hanem a kultúrtörténeti értelemben vett Akárki – Zelenszkij – is győzhetett. És mivel – fonák módon az oligarcharendszernek hála – pluralizmus működött a médiában, nem volt uralkodó, államilag diktált tematika és nyelvezet. Arról lehetett beszélni, ami az országban a legfontosabb, és azokkal a szavakkal, amelyek alkalmasak a fontos dolgok leírására. A korrupcióról, az oligarcharendszerről és az ország elleni orosz háborúról (a közkeletű nyugati tévedéssel ellentétben nem „szakadárok” indítottak polgárháborút a nyelvi jogaik elismertetéséért, hanem orosz finanszírozású zsoldosok szakítottak ki területeket a szuverén ukrán államból). Az ukránok most ezt a szabadságot védik, és talán ez magyarázza a roppant túlerővel szembeni sikerüket, ami az egész világot meglepte. Sz. Bíró Zoltán írta lapunkban: „másképp akarnak élni, mint ahogy a putyini Oroszország él” (Mi az ukrajnai háború célja? 2002/9., március 4.).
Magyarországon nemcsak a kormányoldal, hanem az ellenzék is következetesen kerülte a legfontosabb témákat, valamint a fogalmakat, amikkel ezeket a témákat le lehetett volna írni. Adták „a szolga ostobát”. Nem mondták ki, hogy nincs demokrácia. Az ellenzéki pártok kerülték azt a témát, hogy a választások – az ő egyetértő közreműködésükkel – annyira nem tisztességesek, annyira egyenlőtlenek az erőviszonyok, hogy a szabad voltuk is kétséges. Kerülték annak a hangsúlyozását, hogy az uralmi elit számára a saját politikai hatalomkoncentrációja és személyes vagyon felhalmozása előbbre való a nemzet szuverenitásánál és becsületénél. Mindezt láthatóan abból a meggondolásból, hogy „az embereket” (ez a Fidesz által 2008 táján bevezetett, felülmúlhatatlan kreténségű terminus volt azokra a választópolgárokra, akik nem hivatásos politikusok; súlyosbított formában „a magyar emberek”) sok minden érdekli, csak a politikai, személyes és nemzeti szabadság nem. Akkor mért voltak meglepve a választások eredményén? Jóléti ígéretekkel akarták felülütni a kormány tényleges pénzszórását, az „európai” és „jogállami” értékek emlegetésével ellensúlyozni azt a tíz-, talán százmilliárdokkal megtámogatott manipulációt, hogy a kormány a szavazók elemi létbiztonságát és gyermekeik testi épségét védi meg?
Talán még emlékszik valaki a kormánypropagandának arra a hat évvel ezelőtti szlogenjére, hogy „szabadságunkat 1956 hőseinek köszönhetjük” (sőt, az Alaptörvény is közli, hogy „mai szabadságunk az 1956-os forradalmunkból sarjadt ki”). De miféle szabadság? A kontroll nélküli választásokon megnyilvánuló politikai szabadságról nem lehet beszélni. Jogegyenlőségen alapuló piaci szabadságról sem. A lelkiismeret, a sajtó, a tájékozódás, a gyülekezés, az egyesülés, a sztrájk szabadságáról legföljebb csak módjával. A nemzeti szabadságból most űznek gúnyt a Putyin előtti meghunyászkodással, a szabadságukat védő ukránok csepülésével. Nem is beszélnek. Mintha mindenki szívesen elfelejtené ezt a szót.
Vegyük már komolyan magunkat.