A második hexameter

Azon a vasárnapon, amikor a civilizált világ a bucsai mészárlás hírét próbálta feldolgozni – a Kijiv elővárosát visszafoglaló ukrán csapatok megkínzott, megcsonkított, megerőszakolt, hátulról fejbe lőtt civilek, gyermekek, nők, férfiak holttesteinek százait találták az utcákon, udvarokban, pincékben –, Orbán Viktor győzelmi beszédében erről egy szót sem szólt. Ehelyett a legyőzött ellenfelek sorában említette az ukrán elnököt, kedélyesen, röhögcsélve. Mindezt a Béke és biztonság feliratú pulpituson.

Az, hogy a Fidesz megnyerte a választást, nem volt meglepetés, hiszen a parlamenti Fidesz-többség erre állította be az egész rendszert a választási törvénytől és módosításaitól kezdve a gazdaságpolitikán át a média teljes leuralásáig. Ami valóban meglepő volt, sőt az ellenzéknek megalázó, az a győzelem mértéke, a húszszázalékos fölény a listás szavazatokban. Ezt az arányt sem a közvélemény-kutatók nem jelezték, sem a hivatásos elemzők nem számítottak rá.

Nem zárom ki annak a matematikai lehetőségét, hogy a politika figyelésével hivatásszerűen foglalkozók mind ekkorát tévedtek (függetlenül attól, hogy melyik oldalhoz állnak közelebb), de valószínűbb, hogy az utolsó napokban történt valami, amivel már nem számoltak. Ha sorra vesszük az eseményeket, ez a valami nem nagyon lehet más, mint az Ukrajna elleni orosz háború.

Az ember tisztánlátását megzavarja a belé nevelt erkölcsi érzék, amikor a szemérmetlen aljasság eseteibe ütközik. Nehéz volt elfogadni, hogy a magyar miniszterelnöknek szerencsét hozott az emberiesség elleni bűntettekkel kísért háború, s hogy ezt ilyen sikeresen használhatta ki. Kétségtelenül segítette hatalmas rutinja és kivételes politikai ösztöne. „A baloldal vért kínál olaj helyett. A baloldal választása a háború választása. Mi békét akarunk!” Ezek a mondatok nem születhettek volna meg a világtörténelmi fordulat nélkül, amire február végéig senki sem számított. Hát ki akarna vért, háborút, ki ne akarna békét?

Más kérdés, hogy az ellenzék nem kínál vért, nem akarja háborúba sodorni Magyarországot, valamint ő is békét akar, a jelszavak csokra tehát egyszerűen hazugság, de Orbánnak – részben az említett sokfrontos médiatúlsúly miatt – nem kellett félnie, hogy az átlag-választópolgár ezt észreveszi. Az orosz és ukrán viszonyt meghatározó fő szólamokhoz – az ukránok nagyon szegények és megátalkodottan magyarellenesek, okunk van tehát a megvetésre és a gyűlöletre, Putyint ellenben nem ajánlatos ingerelni, viszont az ő jóindulatának köszönhető a rezsicsökkentés, okunk van tehát a tiszteletre és hálára – egy újabb, vitán felül pozitív sugallat társult: Orbán bölcs, távol tartja országát a háborútól. Hogy térségünk többi felelős vezetője, Tallinntól Zágrábig, nem ilyen bölcs, és nem jut még csak eszébe sem, hogy a fegyverszállításokkal véres háborúba keveri országát – kit érdekel, és honnan is lehetne tudni róla? A magyar „közszolgálati” médiából például biztos nem.

Nemcsak az a baj azonban az agresszor pártját fogó és hazugságait terjesztő „semlegességgel”, hogy külföldön, mondjuk Brüsszelben, valakiknek nem tetszik. (Bár ennek is van talán kézzelfogható következménye: Magyarország ellen megindítják a 7. cikk szerinti eljárást, a joguralmi elveket szintén sértő, de Ukrajnát minden lehetséges módon támogató Lengyelország ellen viszont most nem.) Az is baj, alighanem nagyobb, hogy Orbán erkölcsi toprongyot csinált az országból. Ha az a helyes magatartás, hogy a tömeggyilkosok, zabrálók és gengszterek pártját fogjuk, hogy elfogadjuk tőle a gázt, az olajat és a kitüntetéseket, eladósodunk neki, megtűrjük az országunk és szövetségeseink ellen dolgozó kémjeit, szpecpropagandája hangerősítőjeként működünk saját adófizetőink pénzéből, miközben a mészárosok áldozatait kormánytámogatással gyűlöljük és kiröhögjük, akkor abban az országban eltűnik a jó és a rossz különbsége. És ahol hiányzik ez a különbségtétel, az az ország előbb-utóbb élhetetlenné válik, mert az emberi – gazdasági, társadalmi, politikai – kapcsolatokból eltűnik a bizalmi elv (lásd KRESZ).

A magyar ellenzék a 2010-es évek eleje óta azzal az előfeltevéssel politizál, hogy ezt a rendszert választások útján meg lehet változtatni, és az összefogás puszta ténye elég, hogy szavazókat szerezzen a választások megnyeréséhez. Holott a rendszernek, a kétharmados parlamenti többség és pénztárkulcs birtokában, minden, mondom, minden lehetséges eszköze megvan, hogy ez ellen megvédje magát, az ellenzék pedig ebben a szereposztásban majdnem tökéletesen tehetetlen. És mint most kiderült, a pártok teljes önfeladása – közös lista, közös egyéni jelöltek, közös programszerűség – egy darabbal sem hoz több mandátumot, sőt. Legalábbis remélem, hogy a továbbiakban elég sok politikus lesz, aki illúziók és hitegetés nélkül végzi a dolgát, bár tudom, hogy a becsapás és önbecsapás tartalékai kifogyhatatlanok.

Hogy az ukrán kapcsolat példáját nézzük: Orbán vádjára, miszerint az ellenzék háborút akar, az volt a válasz, „Visszataszító hisztériakeltés, amit a kormány folytat ebben az ügyben”, de „az emberek jelentős része szerint ez kockáztatná a biztonságukat, és nem akarjuk sérteni a biztonságérzetüket”, vagyis az egyesült ellenzék „a kormányhoz hasonlóan elutasítja a fegyverszállításokat a magyar–ukrán határon keresztül (interjú Szent-Iványi Istvánnal, mfor.hu, április 1.). Nos, kiderült, mennyit ért el az ellenzék az „emberek” biztonságérzetének tiszteletben tartásával. Mi történt volna, ha az ellenzékből valaki bízik az „emberek jelentős részének” intelligenciájában és morális érzékében, tisztázza, hogy mindenki más szállít fegyvert, csak mi nem, s hogy ez gyalázat; viszont egyetlen állam se küld katonákat, nekünk se kell; a fegyverszállítás pedig önmagában nem jelenti a háborúba keveredést. Ha ezt nyilatkozza valaki, sokkal jobban nem kapott volna ki az egyesült ellenzék a választásokon, viszont nem látszana gyáván taktikázónak.

Az utóbbi napokban gyakran jut eszembe József Attila valóban bölcs Két hexametere. Az első felét – „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!” – megvalósítja a kormány. Gazemberségeket követ el és gazemberek oldalára áll, aztán úgyis mindegy, utána az özönvíz. A másik felét – „Mért ne legyek tisztességes?” – most követhetné az ellenzék, ha már a kiterítés, politikai értelemben, úgyis megtörtént. Ennyi erővel valami újat is kezdhetne az új ciklusban.