Élet és Irodalom,
LXVI. évfolyam, 5. szám, 2022. február 4.
SZÉKY JÁNOS
A szájhagyomány úgy tartja, Orbán Viktor 1989. június 16-án, a Hősök terén kikergette az oroszokat.
Nem az a lényeg, hogy mi történt. Valójában azt mondta: „Ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről.” Függetlenül attól, hogyan állt a csapatkivonások ügye abban a pillanatban nyilvánosan és a színfalak mögött, a szabad választások dicséretes sürgetésén kívül a mondat éle az aktuális kormány ellen irányult, amelyről a szónok fel sem tételezte, hogy tenni tudna és akarna bármit a szovjet megszállók távozásáért. Holott a teljes csapatkivonásról szóló egyezményt pontosan a második Németh-kormány tárgyalta le és írta alá még a választások előtt. Mondom, nem a valóság a fontos, hanem éppen a gondosan ápolt legenda, hogy Orbán, korát megelőzően – hívei szerint halált megvető bátorsággal, ellenfelei szerint esztelen vakmerőséggel, vagy ellenkezőleg, tudatos provokációval, az ellenzéki megegyezést felrúgva – azt követelte és nem mást: menjenek ki az oroszok. Ennek persze az a gondolati magva, hogy a szovjet megszállás rossz dolog – ami cáfolhatatlan, és erre utal az Alaptörvény preambuluma, valamint negyedik módosítása is –, a szabad választások értelme pedig az „orosz” katonai jelenlét megszüntetése lenne, amit, láttuk, tényekkel cáfolt meg a történelem, de abban a pillanatban ez nem volt ennyire világos.
Mindezt nyugodtan el lehet felejteni, ugyanis Orbán Viktor 2022. február 1-jén, Moszkvában új mítoszt rögtönzött.
A nemzeti történelem ezennel miniszterelnökileg át van értelmezve. Szó szerint idézem: „…amikor a Kelet és a Nyugat között konfliktus jött létre, akkor Közép-Európa mindig rajtavesztett, és a hidegháborúnak az évei a számunkra komoly keserűséget és sok szenvedést jelentettek, ezért a magyarok és a közép-európaiak általában is abban vagyunk érdekeltek, hogy a feszültséget Kelet és Nyugat között csökkentsük, és mindent megtegyünk annak érdekében, hogy a feszültség alábbhagyjon, és nehogy visszatérjen a hidegháború”. Azaz nem az orosz megszállás volt a baj (vö. „ruszkik, haza!”), hanem a „feszültség Kelet és Nyugat között”, a hidegháború (nem tudok arról, hogy 1956-ban a tömegek vagy 1989-ben Orbán Viktor a hidegháború végét követelték volna, csak úgy általában).
Mondta ezt annak a Vlagyimir Putyinnak az oldalán – igaz, biztonságos vírusvédelmi távolságra tőle –, aki a XX. század legnagyobb geopolitikai katasztrófájának fogta fel a Szovjetunió felbomlását, és aki az újratemetési beszéd elmondásának napján éppen KGB-tisztként működött a megszállt Kelet-Németországban.
Persze nem valami történelemfilozófiai megvilágosodás késztette a legnagyobb hatalmú magyart, hogy felöltse Bagarja, a béke barátja szerepét, hanem a legközönségesebb reálpolitika. Putyinnal jóba’ kell lenni.
Eddig is ezt harsogta a kormánymédia minden elképzelhető fórumon, az állami tévé híradójától a milliókkal szponzorált Facebook-posztokig, miközben nem a „Kelet és Nyugat közötti feszültség” fenyegeti Európa s benne Magyarország békéjét, hanem Oroszország fenyegeti csapatösszevonásokkal és fegyverek felvonultatásával az Ukrajna nevű szomszédos, szuverén európai államot, amelynek területéből már 2014-ben méretes darabokat harapott ki. Azóta folyik egy szabályos (nem hideg-) háború Európában, ahol Oroszország az agresszor, miközben az utóbbi például – Putyinnak a moszkvai sajtóértekezletén, Orbán füle hallatára elhangzott szavaival – a NATO „európai katonai potenciáljának és infrastruktúrájának az 1997-es állapotokra történő visszaállítását” követeli, azaz megszüntetné az 1999 óta csatlakozott országok NATO-védelmét. Nincs kétségem, hogy a harsogás folytatódik, immár Putyin és Orbán nyomós moszkvai érveivel megtámogatva, miszerint Magyarország az ő földrajzi, geopolitikai és gazdasági helyzetében az agresszor hatalomhoz fűződő barátság erősítésére a) rá van szorulva, b) csak haszna lehet belőle. Csak a hülye nem látja.
De valóban ezt diktálja a józan ész? Aznap, amikor Orbán Moszkvában Putyin társaságában adta elő a bölcs államférfit (feltűnően gondterhelt képpel, mosolytalanul), ha csak a hasonló földrajzi stb. helyzetű visegrádi országokat nézzük:
– Čaputová szlovák elnök a ’89-es Orbán retorikai tehetségével legalábbis egyenrangú beszédben jelentette ki, hogy Ukrajnát kell segíteni, „mert ezzel segítjük magunkat és a békét”.
– Prágába látogatott az ukrán vezérkari főnök, hogy az Ukrajnának adott további cseh katonai segítségről tárgyaljon.
– És még Orbán „konzervatív” (a kereszténydemokráciától jobbra álló) lengyel harcostársa, Morawiecki miniszterelnök is Kijevbe utazott február 1-én, hogy szolidaritásáról biztosítsa az ukránokat; nem pedig Moszkvába, hogy törvényes cselédnek szegődjön Putyin mellé. („Európa nem lehet biztonságban a szuverén Ukrajna nélkül, szuverén Ukrajna pedig nem lesz EU- és NATO-segítség nélkül” – tweetelte.)
Mindenki hülye, csak Orbán okos. Egyrészt mert nem szeretjük az ukránokat (amit Putyin helyeselt is, mondván, hogy lám, Ukrajnában rosszul állnak az emberi jogok, és aggasztó a nemzeti kisebbségek helyzete; nem tért ki sem Navalnijra, sem – például – a kétmillió oroszországi ukrán nemzetiségi jogaira). Másrészt mert az orosz energiafüggőségünket másfél évtizedre megpecsételő szerződésnek „köszönhetően” a pillanatnyi piaci árnál olcsóbban kapjuk tőlük a gázt (az árkalkuláció ismeretesen titkos, tehát amikor Putyin az alaphangot megadva közölte, hogy ötször olcsóbban kapjuk, nem tudni, hogy a sokféle ár közül melyikhez viszonyított, és nem is fogjuk megtudni). Miniszterelnökünk már előzetesen bejelentette: a tárgyalások fő célja részéről az, hogy kialkudjon még évi egymilliárd köbméter olcsó gázt, amire Putyin most azt felelte, hogy ekkora mennyiség biztos nem okoz gondot, de „természetesen a vállalatok” döntenek róla, éspedig április elején. Értsd: akkor lesz kedvező a többségi állami tulajdonban lévő Gazprom döntése, ha a magyarok feledik ’56 eszméit, és olyan kormányt választanak, amelyik továbbra is Moszkva stratégiai érdekeit szolgálja.
Ellenzéki körökben szinte közhellyé vált a gyanú, hogy Putyin tud valami súlyosat Orbánról, és azzal „fogja”. Lehetséges, de bizonyíthatatlan. Szerintem legalább ennyire valószínű, hogy közvetlen üzleti érdek is van a nagy oroszbarátság mögött. Továbbá őszinte – rettegéssel elegy – csodálat a vezér iránt, aki politikai hatalmát gátlástalanul hasznosítva nulláról a világ ténylegesen leggazdagabb emberévé küzdötte fel magát; akinek soha nem kell félnie választási vereségtől, nem lévén országában demokrácia; és aki olyan eszközöket engedhet meg magának ellenfeleivel szemben, amilyeneket liberális berendezkedésű államban nem szabad használni. Nem utolsósorban fittyet hányhat nemzetközi jognak és európai békének, s erőszakkal szerezhet vissza elveszített területeket. Van ennél vonzóbb?