Élet és Irodalom,
LXVI. évfolyam, 2. szám, 2022. január 14.
SZÉKY JÁNOS
Nyugalom, a kormány mindent tud. Amit nem tud, azt megkérdezi az illetékestől. Orbán miniszterelnököt és Szijjártó minisztert például láthatóan meglepetésként érte, hogy Kazahsztánban elkergették Nurszultan Nazarbajevet, a kommunista pártelsőtitkárból lett nemzetvezetőt (Elbaszi), és az újabban az ő személynevét viselő főváros is nyomban hivatalosan visszakapta az eggyel korábbi Asztana nevet. Mindez azért okozott fejtörést, mert a mi legfőbb vezetőnk szívesen fotózkodott széles mosollyal az Elbaszi társaságában, és azt is megjegyezte, hogy Kazahsztánban érzi otthon magát.
Az illetékes megkérdezése pedig (elvileg) úgy történt, hogy Szijjártó bejelentette: a „Türk Tanács”-beli kollégákkal konzultál majd, ahol Magyarországnak megfigyelői státusza van, nem tudom, milyen történelmi, kulturális, vallási vagy politikai alapon. (Bár reménytelen a küzdelem, nehezen vagyok hajlandó idézőjel nélkül írni a Török Államok Szervezetének nevét, mivel Magyarországon sem török nyelvű többség, sem ilyen etnikai vagy nemzeti kisebbség nincs.)
Nem tudom, mi hangzott el a videótanácskozáson, csak az eredmény félreérthetetlen: Orbán és Szijjártó szóról szóra visszhangozta Tokajev eddigi és ezutáni kazah elnök mondókáját, miszerint spontán tiltakozásnak álcázott zavargások törtek ki az országban, amelyek célja egyértelműen „az alkotmányos rend aláásása és a hatalom megragadása” volt. Ezeket a zavargásokat „egyetlen központból szervezték”. Külföldi központból. Szijjártó még hozzátette Tokajev azon állítását variálva, hogy idegen ügynökök tízezrei működtek az országban: „jönnek az úgynevezett emberi jogvédő szervezetek, jönnek bizonyos országok, akik majd mindenfajta kritikákat akarnak megfogalmazni, meg el akarnak fogadni elítélő nyilatkozatokat”. Magyarul: a Soros, a Brüsszel meg az amcsik (akik a Trump-időszak után most újra rosszak). A magyar kormánynak semmi kifogása nem volt az ellen, hogy Tokajev elnök hívására csapatokat küldött az országba az orosz vezetésű ODKB, a „keleti NATO” (lásd Benda László cikkét e számunk 9. oldalán).
Most hagyjuk egy pillanatra, hogy milyen a kazah alkotmányos rend (beleértve az ellenzék elnémítását, bebörtönzését, kínzását, emigrációba kényszerítését, ottani további üldözését). Felejtsük el kicsit azt is, milyen erkölcsi támogatást adott Orbán Viktor és tágabb köre a magyar demokrácia alkotmányos rendjére támadóknak 2006-ban és utána, valamint hogy korábbi elbeszéléseiben milyen szerepet kaptak az orosz csapatok. A valódi szakértők írásaiból az alábbi derül ki:
Mivel az öreg Nazarbajev, a magát nemzetvezetővé előléptető, vagyonát és befolyását nagyjából megőrző keresztapa most megbukott, és egykori KGB-főnökét, bizonyos Maszimovot is őrizetbe vették, a legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy az autógáz-áremelés miatti tiltakozásokat kihasználva és talán kicsit szítva, a trónörökösnek kijelölt Tokajev puccsot hajtott végre. Amikor tehát központi szervezést emleget, nem a levegőbe beszél, mivel feltehetően ő is közreműködött a szervezésben, éspedig a Kreml jóváhagyásával. A hazai hadsereghez képest kis létszámú posztszovjet erők behívásának, meglehet, az volt a célja, hogy Nazarbajev híveinek megmutassa, ki az úr a háznál. Egyszersmind Moszkva talán jelezni akarta Pekingnek, hogy Kazahsztán továbbra is az ő érdekszférájába tartozik. Az idegen, azaz nyugati aknamunkáról szóló mesének pedig egyetlen funkciója van: a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (ODKB) szerződése szerint csak külső beavatkozás esetén lehet testvéri segítséget nyújtani. (Minden hazugságot bőségesen be lehet bizonyítani ott, ahol nincsen sajtószabadság. Majd lesz elég bizonyíték, ha kell.)
Kérdezheti az olvasó, miért izgat engem most, nyolcvan nappal a választások előtt, hogy mit hord össze a kormány egy négyezer kilométerrel keletebbre fekvő ország belső ügyeiről. Nos, a választások előtt éppen az lenne nagyon fontos, hogy Magyarország vezetősége mennyire minden önállóság, gondolkodás és tájékozódás nélkül ismétli el, amit a pillanatnyi kazah diktátor és az őt támogató Putyin mond. Miközben dobhártyaszaggató erővel harsogja csatakiáltásait a magyar szuverenitásról.
Mellőzve a jogi szakkifejezéseket: a kormány fogoly. Nem pedig egy szabad ország kormánya. De ez valamiért nem kampánytéma.
Némileg kétségbeesve nézem, hogyan áll az ellenzék kampánya. A dühöngést tartogassuk máskorra, most csak annyit, a bajok nagyrészt abból erednek, hogy van hat különböző párt a maga érdekeivel, céljaival, szenvedélyeivel és rögeszméivel, és van egy miniszterelnök-jelölt, akinek viszont nincs pártja. Mármost a választópolgár formálisan az egyes pártok képviselőjelöltjeire szavaz, de a magyarországi választás lényegében miniszterelnök-választás. Ez két gépezet, és a működésük nincs összeigazítva.
Vonatkozik mindez a kampány technikájára és a tartalmára is. Lehet, hogy a pártok kreatívjai hosszas vita után, kompromisszummal, egymás megelégedésére állapodtak meg a közös arculatban a modern liláskék és mentazöld csíkokkal. Ami be is válna egy pénzügyi szolgáltató cég vagy egy kisebb magánklinika weboldalán (tizenöt-húsz dollárért lehet megvenni az ilyen sablonokat), de steril színeivel, semleges vizualitásával vajon mennyire vonzó a megnyerni kívánt nem fővárosi, nem diplomás, nem úgyis-az-ellenzékre-szavazó polgároknak?
Ami pedig a tartalmat illeti, a pártok mintha megint nem tudnának vagy akarnának szabadulni attól a képzettől, hogy a kormány ellen ígéretekkel lehet kampányolni. Majd mi megoldjuk ezt, majd mi pénzt adunk arra, majd mi véget vetünk ennek meg amannak. Ezzel az áll szemben, hogy a Fidesz nemcsak ígérni tud, de tevőlegesen szavazatokat is vásárolni, éspedig nagyban. Pénzt vágni a választókhoz. A hatásfokot nem tudhatjuk, de veszíteni biztos nem veszít vele. Van itt béremelés, nyugdíjprémium és 13. havi nyugdíj, adócsökkentés, -mentesség, -visszatérítés, kamatmentes hitel, támogatás, amit csak el lehet képzelni. Mindez válság idején, amikor majdnem pontosan akkora, 7,5 százalékos az államháztartási hiány, mint amit Gyurcsány annak idején elkúrásnak nevezett. Miért nem lehet ennek ellenében olyan értékekkel kampányolni, amiket ez a kormány biztosan nem ad meg? Rámutatva, hogy azokat a kormány megtagadja a választópolgárságtól. Szabadsággal – legyen az személyes és nemzeti szabadság – és igazsággal (kontra hazugság és népbutítás). Én lennék a politikai analfabéta, ha azt hiszem, hogy ezzel legalább úgy lehet hatni a potenciális szavazókra, mint szociális és gazdasági ígéretekkel?