Buszon, 2021

Talpra, magyar, a kormány bliccel.

Akkor, amikor ezt a cikket írom, még nem dőlt el, hogy leáll-e a főváros közösségi közlekedése. Úgyhogy, sajnálom, le kell mondanom az olyan hatásos érvelési fordulatokról, mint a) „ilyen még nem volt, most aztán minden budapesti a bőrén érezheti, hová vezet a kormány aljas politikája”, b) „akárhogy szenvednek a helyi lakosok, a kormánypropagandának rutinfeladat úgy feltüntetni a katasztrófát a Budapesten kívül élő hétmillió választópolgár szemében, mint Karácsony, tehát az ellenzék kormányzásra való képtelenségének újabb bizonyítékát”, vagy éppen c) „megint vaklárma, a kormánynak van annyi esze, hogy ne haragítsa magára még jobban a budapestieket”.

Mire a lap megjelenik, eldől, ezek közül melyik érvényes, vagy esetleg valami más. Az ember rettentő okosnak látszik, ha valamelyik jóslata bejön, de megszégyenül, ha nem. Jósolni kockázatos, maradjunk is a ténynél, amit tudni lehet: önmagában az is botrányos és kétségbeejtő, hogy ez a helyzet előállhatott.

E cikk megírása pillanatáig a kormányzat nem fizette ki a fővárosnak a költségvetési törvényben szereplő tizenkétmilliárdos támogatást, amire azért is égetően szükség volna, mert a járvány miatt csökkentek a jegyárbevételek. Egyértelmű indokolás hónapok óta nem volt, csak kedden egy arcátlanul cinikus MTI-közlemény, miszerint a fővárosnak innen és innen kell hogy legyen pénze, mit nyavalyog. Például: „Jelentős részben a kormányzati válságkezelésnek köszönhetően a helyi iparűzési adóból származó bevételek idén várhatóan jelentősen meghaladják a tervezett összeget, 139 helyett 150 milliárd forint körüli összegre számíthat a Főváros.” Ebből csak az marad ki, hogy a kormányzati módra végzett válságkezelésnek „köszönhetően”, nevezetesen annak, hogy tavaly karácsonykor megfelezték a mikro-, kis- és középvállalkozások iparűzési adóját, az önkormányzatnak e legfontosabb bevételi forrása a felére csökkent. (Ezzel együtt elzártak egy csomó más forrást is – nem emelhetnek díjakat, nem szabhatnak ki újakat, nem növelhetik a lakbért.) Közben feladataik változatlanok, az infláció pedig az egekben.

A helyzet annyira kétségbeejtő és megalázó, hogy a nem éppen határozottságáról ismert főpolgármester is határozott lépést kezdett fontolgatni, híven ahhoz a tavalyi elgondoláshoz, hogy ha a kormányzat megakadályozza a közszolgáltatások finanszírozását, akkor nem lesznek közszolgáltatások (ebből Budapesten annyi maradt, hogy egy estére kikapcsolták az ünnepi díszkivilágítást). A mostani határozottságot némileg ellensúlyozta, hogy Kiss Ambrus főpolgármester-helyettes úgy nyilatkozott: ha a kormány nem utalja át a pénzt, akkor év végig folyószámlahitelből lehet fedezni a BKV működését, illetve figyelmeztetik az utasokat, hogy a kormány „nem fizeti ki az éves hozzájárulását a budapesti tömegközlekedéshez, vagyis bliccel”. Haha. Hatásos keménység, hallatlan szellemesség. Komoly összehangolás előzhette meg a nyilatkozatot.

Az ember elgondolkodik, és még jobban kétségbeesik. Budapest működtetésének költsége nagyságrendekkel nagyobb, mint bármely más településé az országban, de mivel itt van a legtöbb nagyvállalkozás székhelye, a helyi iparűzési adóból is sokszorosan több folyik be, mint máshol, nem beszélve a falvakról, amik szegénységre vannak ítélve. De miért ez a legfőbb bevételi forrás? Miért nem lehetséges úgy, mint Szlovákiában (vagy Magyarországon is, bár folyamatosan csökkenő mértékben, 1990 és 2010 között), hogy a személyi jövedelem egy bizonyos százaléka helyben marad? Ami nem függ a település szerencséjétől, hogy hány és mekkora vállalkozás van bejelentve a közigazgatási határain belül, hanem a választópolgárok mondhatják: az én adómból legyen rendes közvilágítás, buszjárat, rendelő. Ne adj’ isten: iskola. Vagy miért nincs úgy, mint Ausztriában, ahol törvény szabja meg a fix százalékot, amit az egyes tartományok és városok kapnak a központi adókból, és nincs olyan, hogy a kormány év közben meggondolja magát, vagy kitalál valami teljesíthetetlen jogi feltételt, hogy ne kelljen odaadnia.

A BKV tizenkétmilliárdjáról a fővárosi oldalon azt mondják, hogy „jár” a fővárosnak. De bocsánat: ha valaminek a folyósítását csak úgy meg lehet tagadni, akkor az nem jár. Hanem kegy. Kicsit elvontabban fogalmazva: nem normatív forrás, hanem adomány, amit egyedi döntés szerint vagy megadnak a kunyerálónak, vagy nem.

Ebben benne is van a válasz arra, hogy miért nincs úgy, mint Ausztriában vagy Szlovákiában. Azért, mert nem az a cél, hogy az önkormányzatok azok legyenek, ami a nevük, hogy a városok, falvak vagy a megyék önmagukat kormányozzák – hanem ellenkezőleg: legyenek kiszolgáltatva a központ kényének és akaratának.

Biztosan van rá magyarázat, csak még nem tudom, hogy a választott önkormányzati tisztségviselők és egyáltalán, a változást akaró politikusok zöme miért nem tiltakozik hevesen ez ellen a nyomorúságos helyzet ellen. Az ellenzéki értéknyilatkozatban, amit alá kellett írni az előválasztáskor, nincs utalás a valódi, független önkormányzatiságra. (Márki-Zay Péter programjában van ilyen pont.)

Azt azért megkockáztatnám, hogy ez a magyar politikai gondolkodás három rendszerszerű hibájából is adódik: 1. Az adózás és a képviselet kapcsolatának nem ismerete, illetve a hatalom számonkérhetőségének hiánya. Az a tévképzet, mely szerint az államnak adnia kell, becsületből, nem pedig az a feladata, hogy a pénzemért nyújtson szolgáltatásokat – ha a kapcsolat egyoldalú, azaz nincs módom a számonkérésre, akkor tökmindegy, hogy a másik oldalon egy város áll, vagy a központi kormányzat. 2. Sokkal kényelmesebb minden gondért Orbánt és kormányát okolni, mint a személytelen rendszert – akut válsághelyzetben őket szidni, amiért nem adják oda a tizenkétmilliárd forintot, mint egész évben és minden évben olyan rendszert követelni, ahol föl se merülhet az a kérdés, hogy odaadják-e, vagy sem. 3. Az önkormányzatokról szóló törvény sarkalatos, azaz kétharmados, de az volt mindig is. Az alkotmányról folytatott mostani vitákban a jogászok, érthetően, nem szívesen beszélnek arról, hogy az alapító atyák már 1989-ben mit rontottak el, és szívesebben foglalkoznak az alkotmányos alapjogokkal, mindazzal, amit a mostani rendszer korlátoz, mint az alapintézményekkel, amiknek a súlytalanítása már 1989–90-ben megkezdődött. A jogsérelmek felpanaszlása politikailag jobban kifizetődik, mint a személytelen intézmények rendszerének a demokratikus szabványhoz közelítése.

Az O1G könnyebben érthető felirat mondjuk egy molinón, mint a „30 százalék helyben maradó szja”. Csak nem biztos, hogy hasznosabb.