Nem fér a fejbe

Nincs sok hírértéke, csak példának: Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter lehordta Mitt Romney amerikai republikánus szenátort a Facebookon. Romney ugyanis rosszallotta, hogy Tucker Carlson, a Fox News műsorvezetője, aki nemrég körülnézett Budapesten, megdicsérte Orbán Viktor rendszerét, mondván, hogy az Egyesült Államokban sincs nagyobb szabadság. Mire a szenátor azt felelte: „Orbán cenzúrázza országában a médiát, figyelmen kívül hagyja a választásokon megnyilvánuló népakaratot, vagyont halmoz fel magának és cimboráinak. Magyarországot a fejlett világ legkevésbé szabad, legkevésbé demokratikus országai közé sorolják.”

Ez egy darab vélemény, ráadásul nem is kormányzati (Romney ellenzékben van), de 2010 óta az a menet, hogy az Orbán-kormányzat minden kedvezőtlen véleményre aknavetővel lő vissza. Amíg az volt a nagyon fontos, hogy a nyomtatott lapok mit írnak, a nagykövetek igazították el és ki olvasólevélben az újságírókat, a demokráciában felnőtt olvasók tömegeinek szemében bohócot csinálva az országból, ahol ezek szerint nem tudják, hogy a kormányálláspont legalább annyira lehet téves vagy hazug, mint egy újságcikk.

Amióta a közösségi média – Magyarországon, az idősebb nemzedékek körében ezen belül is a Facebook – a közügyekről való értesülés fő terepe, azóta a kormányzati propagandacsapat pénzt és fáradságot nem kímélve használja ki az algoritmusokat, hogy a világ neki tetsző és az ő számára hasznos értelmezését a felhasználók agyába vésse. (Már majdnem leírtam reflexből a „polgárok” szót, pedig dehogy polgárok: az állami gépezet számára ez a sokaság manipulálható és megvehető massza.)

Elemezzük tehát Szijjártó posztját úgy is mint tipikus magyar előregyártott kormányzati megszólalást, egyet a tömérdek közül.

Az összefoglaló bevezetés (szakmai nyelven lead, avagy régiesen kopf): „Mitt Romney durva támadást indított a sajtószabadság és a demokrácia ellen.” Kéretik nem elsiklani a „durva” jelző fölött. A Rogán-féle propagandacsapat nyelvén az Orbán-rendszert érő minden támadás durva. Ez nem csupán indulati többletet ad, hanem azt is segít bevésni, hogy a pillanatnyi magyar uralmi elit birtokában van valamiféle szabályrendszernek, amit a rosszak nem ismernek vagy nem vesznek tudomásul. Vannak durva támadások és nem durvák. A szenátornak nem egyszerűen nincs igaza (azt feltételezni sem lehet, hogy igaza van), de nem is rendes ember.

Ami a sajtószabadság elleni támadást illeti: „Azért bírált egy amerikai televíziós újságírót, mert elmondta a saját véleményét Magyarországról, amely történetesen nem esett egybe a liberális mainstream hazánkkal szembeni hazugsághadjáratával.” A magyar kormányzat tenyerén hordozott és kormányzati forrásokból tájékozódó műsorvezető véleménye tehát „saját”, míg az amerikai ellenzéki politikus véleménye nem saját, sőt durva. Romney-t, aki 2012-ben Obama ellenfele volt, egyébként igen gazdag üzletember és nős, ötgyermekes mormon püspök, elég nehéz liberálisnak beállítani akár a szó modern amerikai (posztmodern balos), akár jelenlegi orbánista magyar (Soros-bérenc pedofil) értelmében. Tény, hogy szemben állt Trumppal, és a családi – hiten alapuló – polgárjogi örökség jegyében ott menetelt a Black Lives Matter egyik vonulásán, mire a trumpisták utálkoztak, a balosok képmutatónak nevezték – de a lényeg itt az, hogy a magyar propaganda számára mindenki „liberális”, aki a budapesti kormányzást bírálja (ahol a liberális nem az újkori politikai ideológiát jelöli, hanem tetszés szerint változtatható tartalmú szitokszó). Ilyen az, ha propagandistát neveznek ki a diplomácia élére.

Nyomósabb Szijjártónak – pontosabban a posztot író kormányzati alkalmazottnak – az az érve, hogy a kormány igenis népakaratból kormányoz. A Rogán-stáb gyakran beszél hülyeségeket – tudatlanságból vagy szándékosan –, viszont nem hülye: a magyar rendszert érő „durva” támadások gyakran felkészületlenek, így ezen a ponton sajnos Romney bírálata is. Ez a rendszer nem diktatúra, hanem valami más – Magyar Bálint és Madlovics Bálint Kornai János nyomán autokráciának nevezi, mások autoriter, azaz tekintélyelvű rezsimnek, de a diktatúrától megkülönbözteti az, hogy az uralom megfelel az ismételten, egyértelműen megnyilvánuló választói akaratnak. (Ha az ellenzék a többség akaratára hivatkozik, és a tüntetéseken a publikum azt skandálja, hogy „nem hagyjuk”, tessék 2022-ben egyértelműen mást akarni.)

Elég is lett volna, ha a poszt írója erre mutat rá, de hát nem elégedett meg ennyivel, és hozzátoldotta: „…márpedig mi egymás után háromszor kaptunk kétharmados felhatalmazást. Egy olyan választási rendszerben, ahol mindenkinek egyenlő súlyú szavazata van, függetlenül a lakóhelyétől.” Nem tűnik fel, hogy a két állítás ellentmond egymásnak?   A kormányzásra kaptak felhatalmazást a listás szavazatok 53, 45, majd 49 százalékával, nem pedig arra, hogy örök időre szólóan alkotmányozzanak, és az alkotmányba azt vegyék bele, ami éppen tetszik. Érthető, bár sajnálatos, hogy a fékek és ellensúlyok fogalmának szülőhazájában (lásd The Federalist Papers LI., 1788, James Madison tollából) egy demokratikus politikusnak nem fér a fejébe, hogyan lehet egy törvényhozási választás eredménye: korlátlan hatalom. Érthető és természetes, hogy a korlátlan hatalom birtokosainak ez így jó. Nem érthető és sajnálatos, hogy az ellenzék észlelhető terveiben nem szerepel legalább egy kampány ennek a tragikus helyzetnek a megváltoztatására. Legalább egy kampány annak a megértetésére, hogy ez nem jó így.

Az ellentmondás a két mondatban az, hogy nem, nincs minden szavazatnak egyenlő súlya, hanem az utóbbi három választáson az aránytalan rendszer miatt a kormánypártra leadott szavazatok többet értek. A pártok hajlamosak leragadni az eljárás visszásságainál (a választókerületek határainak puccsszerű megváltoztatása, szavazótoborzás a határon túliak körében és a Nyugat-Európában élők szavazásának megnehezítése, a választási informatikai rendszer működtetésének államosítása és rejtelmes fennakadásai). Azonkívül, úgy látszik, mindinkább hajlamosak lesznek megszokni a választások tisztességtelen voltát (a felhasználható pénz és propagandafelületek aránytalanságát).

Nem beszélve a módszeres butításról, illetve a tudatlanság módszeres fenntartásáról, aminek itt egy apró példáját vizsgáltuk. Ehhez a hatalom oldalának szintén korlátlan bőségben állnak rendelkezésére anyagi és egyéb erőforrások. Úgyhogy biztosan nem marad hatástalan. Az ellenzéknek nem kéne alájátszania. Oroszországban – ami Orbán számára követendő illiberális példa – a hatalompárt nyerte a választást még úgy is, hogy hanyatló ágba jutott, és az ellenzékből a kommunisták lettek a legerősebbek. Van ilyen.