hvg.hu, 2026. július 27.

SZ. BÍRÓ ZOLTÁN

Csak akkor képzelhető el a Nyugat és Moszkva közötti kapcsolatok helyreállítása, ha Oroszország szembenéz azzal, mit tett Ukrajnában – mondta Sz. Bíró Zoltán történész, aki Putyin Oroszországa háborúban és békében című könyvében megírta, mi áll az Ukrajna elleni háború hátterében.

Úgy tűnik, akármilyen fordulatot vesz is Oroszország történelme, végül mindig szembefordul a Nyugattal. Elképzelhető más út?

Létezik olyan elképzelés, amely szerint a hatalom túlkoncentrálása, illetve a káosz az Oroszország előtt álló két lehetséges út. Én ezt nem fogadom el. Borisz Jelcin elnöksége idején, keservesen és sok kudarc árán, de mégis elindultak az oroszok egy harmadik út felé, és bizonyos mértékig Vlagyimir Putyin elnökségének első néhány évében is ebben az irányban haladtak.

A 2011–2012-es választási ciklus idején letértek erről az ígéretes pályáról: a 2011. decemberi parlamenti választáson a rendszer először kényszerült arra, hogy a szavazatszámlálásnál durván meghamisítsa az eredményt. Ezt megelőzően a kampánybeli egyenlőtlenség és a jogszabályi környezet folyamatos átalakítása elégséges volt ahhoz, hogy a választás kétszer is alkotmányozó többséget hozzon az elnök mögött álló hatalmi pártnak.

A 2012. márciusi elnökválasztáson nem érdemi csalás történt; az ellenzék is elfogadta, hogy Putyin már az első körben ötven százaléknál jobb eredményt ért el, de nem 64-et, ahogy a hivatalos adatokban szerepelt. Amikor világossá és jól megfoghatóvá vált, hogy csaltak, akkor paradox módon az a középosztály lázadt fel, amely Putyinnak – pontosabban az energiaárak kedvező alakulásának – köszönhette megerősödését. Azt mondta, hogy nem elég a stabilitás és a fokozatosan növekvő jólét, szükségünk van a bürokrácia és a korrupció megfékezésére, és arra, hogy a hatalom elfogadja a politikai akaratunkat.

Elkezdtek tüntetni, ami meglepte a rezsimet. De az nagyon fontos, hogy ellentétben a 2004-es és 2013–2014-es ukrajnai forradalmakkal, ahol az ukránoknak nemigen volt vesztenivalójuk, Oroszországban a tüntetők elsősorban az egzisztenciális biztonságban élő középosztályból kerültek ki, nekik így volt vesztenivalójuk, és ezért a kitartásuk sem volt olyan, mint az ukránoknak. Ez volt az utolsó pillanat, amikor az autokratikus áttörést meg lehetett volna akadályozni. Most nincsenek optimizmusra utaló jelek.

Mi indíthatná el az irányváltást?

Az 1990-es években a születőben lévő új tulajdonosi osztály önzésének is óriási szerepe volt abban, hogy a közhatalom végletesen meggyengült, s Putyin hatalomra kerülésekor mindenképpen szükség volt olyan reformokra, amelyek ezt helyreállították. Az új tulajdonosi rétegnek az intézményépítésen túl az átmenet veszteseire is sokkal nagyobb figyelmet kellett volna fordítania. Akkor, 1992-ben, 2600 százalékos volt az infláció, a további négy évben pedig először négy, majd három számjegyű. A megrázkódtatás és az elszegényedés drámai méreteket öltött, ám a születő gazdasági elitből hiányzott az önmérséklet. Ha másképp viselkedtek volna, másképp alakult volna az ország történelme, már csak azért is, mert ezekben az években a külvilág hímestojásként bánt Oroszországgal.

Attól tartok, Putyin már az első pillanattól olyan volt, mint most, csak taktikázott, és az „ugrás” előtt meg akarta erősíteni Oroszországot.

Én is úgy gondolom, hogy Putyin habitusa első elnökké választásakor is pontosan olyan volt, mint évekkel később. Akkor alig hajtott végre személyi változtatásokat, a jelcini korszak vezető politikusai szinte kivétel nélkül a helyükön maradtak. Sok tekintetben imitált volt a verseny a jelcini korszakban is, azaz a rendszer sohasem ajánlotta fel a hatalomváltás valódi lehetőségét, ám a választások mégiscsak hoztak némi izgalmat, kiszámíthatatlanságot, és ez visszatartóan hatott Putyinra.

Az első két ciklusban azért is sikerült stabilizálnia a helyzetet, mert globális energiakonjunktúra volt, és gyorsan javult az életszínvonal. Putyin első évtizedében a GDP éves szinten 7-8 százalékkal emelkedett, ám a következő évtizedben 0,3-0,4 százalékra zuhant. Ilyen körülmények között már nehezebb népszerűnek maradni, és Putyin támogatottságát akkor már manipulálni kellett, hogy a 60–90 százalékos sávban maradjon.

Említette, hogy Oroszország helye Európában van. Sok orosz vallja azt, hogy inkább valahol Európa és Ázsia között.

Vissza-visszatérően ott van az orosz gondolkodásban annak igézete, hogy mi egy különleges civilizáció vagyunk két kontinens határán. Először a XIX. század elején a szlavofil–nyugatos vitában mutatkozott ez meg, de most is jelen van Alekszej Dugin elég zavaros ideológiájában. Nem csak Dugin képviseli ezt: amióta tart az Ukrajna elleni nyílt háború, a hatalom arról akarja meggyőzni az oroszokat, hogy nem európaiak, hanem egy különleges civilizáció képviselői. Ez azért érdekes, mert ha végignézzük a történelmet a XVIII. század elejétől, Nagy Pétertől, akkor azt látjuk, hogy van egyfajta pulzálás, hogy Európa felé menjenek vagy más utat járjanak. Akadtak uralkodók, akik az európai minták átvételével akarták modernizálni az országot, még akkor is, ha éppen európai hatalmakkal háborúztak.

A mostani hivatalos álláspont szerint végleg lezárult Oroszország európaiságának korszaka.

Ez felveti azt a kérdést, hogyan lehet majd újjáépíteni a háború után a kapcsolatokat, hiszen a Kreml folyamatosan kígyót-békát kiált Európára, amely nem akar semmit elvenni Oroszországtól, csak azt teszi, hogy a nemzetközi jog szellemében támogat egy megtámadott országot.

Mennyire változott meg az orosz társadalom? Van esély az Ukrajna ellen immáron ötödik évében járó háború lezárására?

Nem tudjuk, hogy a háború végén megszülető kompromisszumban milyen arányban jelennek majd meg az ukrán és az orosz követelések. Az ukránok bizonyos elvárásainak – leginkább az érdemi biztonsági garanciáknak – teljesülniük kell, mert különben Kijev nem fogadná el az alkut, és az oroszok is törekednek arra, hogy minél több követelésüket teljesítsék.

Az jól látszik, hogy az orosz lakosság hatvan százaléka időszerűnek tartaná, hogy elkezdődjenek az érdemi béketárgyalások. Ha viszont a közvélemény-kutatók arról kérdezik, hogy támogatják-e a háborút – az orosz elnevezés szerint különleges katonai akciót –, az igenek aránya a háromnegyed körül van. Nem tudjuk, miért mondják ezt. Félelemből, megvezetettségből, tájékozatlanságból, cinizmusból, konformizmusból? Független orosz elemzők azt állítják, legfeljebb a lakosság 15–20 százaléka a háború fanatikus híve.

Szembe fognak nézni az oroszok valaha azzal, mit tettek Ukrajnában?

Bárhogy érjen is véget a háború, az oroszok helyzete semmiképpen sem lesz olyan, mint a németeké volt a második világháború után. Senki sem fogja elfoglalni Oroszországot, és nem lesznek olyan megszálló erők sem, amelyek ott állomásoznak, hogy bábáskodjanak az új politikai berendezkedés bevezetése fölött. Az önvizsgálatot maguknak kell kezdeniük. Nagyon fontos, kik lesznek majd Oroszország új politikai vezetői, és ezek a vezetők fontosnak tartják-e a szembenézést, vagy úgy gondolják, ezt is inkább elhazudják, mint az orosz történelem sok más kínos történetét.

Mivel járhat az önvizsgálat hiánya?

Nem szerencsés olyan kijelentéseket tenni, ha véget ér a háború, akkor Európa visszatér az orosz energiahordozók vásárlásához. Egyrészt nem tudjuk, milyen feltételekkel ér véget a konfliktus. Ha úgy, hogy az ukrán követelések döntő többségét nem veszik figyelembe, akkor Európa nem teheti meg, hogy ugyanúgy üzleteljen Oroszországgal, mintha semmi sem történt volna.

Európa akkor sem tehet úgy, mintha semmi sem történt volna, ha Moszkva még készséget sem mutat arra, hogy jóvátételt fizessen. Ha így tenne, akkor az az európai identitás durva megcsúfolása lenne.

És ha fennmarad ez a durva Nyugat-ellenes retorika, akkor miért is kellene a Nyugatnak a kereskedelem újraindításával segítenie az orosz rezsimet? Közben azt is látni kell, hogy a következő másfél évben nagyon jelentős LNG-kapacitások lépnek be a globális gázpiacra, így azt sem lehet mondani, hogy nem lenne mivel kiváltani az orosz földgázt.

Az oroszok azt mondják, hogy nem Ukrajna ellen harcolnak, hanem az őket megtámadó Nyugat ellen, míg az európaiak úgy vélik, az oroszok Európa ellen hadakoznak. Mennyire veszélyes Oroszország?

Oroszország három ok miatt tűnt, és talán még ma is tűnik nagyobbnak, mint amekkora a valóságban. Az egyik az állandó tagság az ENSZ Biztonsági Tanácsában, ami miatt, néhány speciális esetet leszámítva, nem lehet szankcionálni. Másrészt a világ stratégiai nukleáris fegyvereinek 45 százaléka az ország birtokában van. A harmadik, hogy 2013–2014 óta az orosz külpolitika olyan helyzetek sorozatát igyekszik létrehozni, aminek célja, hogy a Nyugat fogadja el a Kreml feltételeit, mert különben az képes komoly problémákat okozni. Rombolni könnyebb, olcsóbb és hatásosabb, mint konstruktívan viselkedni. Oroszország nagy valószínűséggel, ha fennmarad a belső stabilitás, tovább folytatja a destruktív politikát. Európának figyelnie kell erre.

Elképzelhető, hogy Moszkva akár fegyveres támadást indítson a Nyugat ellen?

Nem gondolom, hogy ez valós veszély lenne. Azzal valószínűleg a Kremlben is számolnak, hogy a NATO katonai ereje jelentősen meghaladja Oroszországét. Nem gondolom, hogy nyílt támadásra készülnének, ugyanakkor nagyon helyesnek tartom azokat a nyugati bejelentéseket, amikkel meg akarják győzni a kontinens polgárait, hogy Európának erősödnie kell és erőt kell mutatnia. Olyan Európának kell ugyanis létrejönnie, amely az USA nélkül is képes elriasztani mindenkit, aki rátámadna a kontinensre. Most kell erre költeni, hogy később ne kerüljön sokkal többe a védekezés.

A német politológus, katonai szakértő Carlo Masala arról írt a Ha Oroszország győz – Szcenárió című könyvében, hogy a Kreml a Baltikumban végrehajtott korlátozott akcióval tesztelné a NATO-t, és végül elérné, hogy a katonai szövetség nem áll ki Észtország mellett. Mit gondol erről a forgatókönyvről?

Ez a legvalószínűbb és a legveszélyesebb forgatókönyv. Ugyanakkor ez végtelen felelőtlenség lenne a Kreml részéről, ám az is igaz, hogy a felelősség nehezen hozható összhangba a putyini magatartással.

Magyarországon véget ért a 16 évig tartó, az oroszországihoz sok mindenben hasonlatos Orbán-rendszer. Másolta-e Orbán Putyint, vagy az autoriter rendszereknek megvan a saját, egységes logikájuk?

Én az utóbbit gondolom, nem hiszem, hogy bármit is lediktáltak volna Orbánnak Moszkvában. Ahol autokrácia van, ott autokrácia van, és ezek a rezsimek hasonló mechanizmusokkal gyakorolják a hatalmat.

Az más kérdés, hogy a NATO- és az EU-tagság korlátokat teremtett, és a magyar autokratikus berendezkedés nem jutott el olyan messzire, mint az orosz, az erőszak kiterjedt használata például nem jellemezte az Orbán-kormányzatot. Azt feltételeztem, hogy az Orbán-kormány leváltható választásokkal, a putyini viszont egyértelműen nem.

Nagy valószínűséggel Putyint nem is az utcáról fogják leváltani, az elitben kell megérnie egy olyan felismerésnek, hogy egy ponton azt mondják, eddig és ne tovább.

Az utca azért tűnik járhatatlan útnak, mert annyira átszövi az életet az orosz titkosszolgálat és a többi erőszakszervezet, hogy amint megindulna bármi, azonnal elfojtják. De mégis hozzáteszem, 1917 februárja is úgy kezdődött, hogy a kozákok belelőttek a kenyérhiány miatt tüntető nőkbe. Azt nem tudom kizárni, hogy a hatalom elkövet-e olyan súlyos hibát, amely után mégiscsak az utca döntené meg a jelenlegi hatalmat.

Lát olyan politikust az orosz elitben, aki más politikát képviselne a hivatalossal szemben?

Az elitnek van egy józanabb része, két fontos pozícióban lévő ember, Mihail Misusztyin miniszterelnök és Szergej Szobjanyin moszkvai főpolgármester. A háború előtt mindketten lubickoltak a nyilvánosságban, kis túlzással még az ipari kameráknak is nyilatkoztak. Most csak akkor szólalnak meg, ha nagyon muszáj, ami jelzésértékű, hogy nem értenek egyet a háborúval.

Olyan embereknek kellene hatalomba kerülniük, akik legalább azzal tisztában vannak, hogy a háború folytatása önsorsrontó, és Oroszországban semmi jó nem történhet addig, amíg ebből a háborúból nem másznak ki.

Csak az a kérdés, lesz-e olyan körülmény, ami kimozdítja őket ebből a mostani félelmi állapotból. Talán az egyre romló gazdasági helyzet, vagy az Oroszországot egyre gyakrabban érő ukrán dróntámadások.

Oroszországban valóban érik a válság. Széteshet végül az ország?

Bár nem egy komoly elemző is felveti Oroszország szétesésének a lehetőségét, én nem nagyon hiszek ebben. Etnikai alapon végképp nem látok esélyt erre, ha ilyenre gondolunk, akkor legfeljebb az Észak-Kaukázus képzelhető el, ám az ottani kis köztársaságok önállóan életképtelenek.

Az etnikai alapú különválás egyetlen közösségnél képzelhető el, a legnagyobb kisebbséget alkotó tatárokra gondolok. De a tatárok ott vannak Oroszország közepén, egy oroszországi San Marinót nehéz lenne elképzelni.

A függetlenedést lehetővé tevő fontos gazdasági erőforrásokkal, gázzal és olajjal rendelkező egyéb régiók pedig azért nem tudnának leválni, mert csak más, szintén Oroszországhoz tartozó területeken keresztül tudnák eljuttatni a világpiacra a nyersanyagot.

Az orbáni külpolitika kiszolgálta a Kremlt. Mennyire változik meg a kormányváltással az ön véleménye szerint a magyar külpolitika?

A változásnak már vannak jelei, eltűntek az utcákról a borzalmas háborús plakátok, marginalizálódik az az aljas propaganda, amely arról próbálta meggyőzni a magyarokat, hogy lehet, hogy az oroszok támadtak, de az ukránok legalább ugyanannyira felelősek, mint az oroszok, mert kiprovokálták a támadást.

Az ukránokkal elért megállapodás is jól mutatja, hogy az előző kormány milyen rosszhiszeműen tárgyalt, és nem az volt a cél, hogy megegyezésre jusson, hanem hogy újra és újra bizonyítékát adja annak, hogy az ukránokkal nem lehet megállapodni. Most kiderült, mégis lehet. Azt gondolom, ha az előző kormánynak valóban a Kárpátalján élő magyarok érdekei lettek volna a legfontosabbak, akkor a háború kitörésétől kezdve egészen más politikát vitt volna. Ha ugyanis nem vagyunk kerékkötői számos EU-s döntésnek, akkor nem született volna meg az az ellenszenv és bizalmatlanság, ami körülvette az ott élő magyarokat.

Fontos változások zajlanak, de azt is értem, hogy az orosz kapcsolatok terén nem rúgja be az ajtót Magyar Péter és Kapitány István: sok olyan kérdés van – például Paks –, amiről tárgyalni kell.