Egy hamis mítosz

A magyar miniszterelnök november 29-én, Nyíregyházán, a Digitális Polgári Körök második országos találkozóján, moszkvai tárgyalásának másnapján többek között arról beszélt, hogy az ukrajnai háború értelmezése teljesen más Nyugat-Európában, mint Oroszországban, és ehhez képest van egy harmadik verzió, amit mi látunk, mármint amit ő lát.

Szerinte „az európaiak úgy gondolják, hogy az oroszok megtámadták az ukránokat, és ha őket sikerül bekapni, akkor jönnek tovább, bekapnak bennünket, Németországot, majd mindenkit. Az orosz értelmezés ezzel szemben az, hogy ők elvesztették a Szovjetuniót, kötöttek egy megállapodást a nyugatiakkal még 1990-ben. Ezt a nyugatiak nem tartották be, mert a volt szovjet befolyási övezethez tartozó országokat, mint Magyarország, felvették a NATO-ba. És most nemhogy ezzel megelégedne a Nyugat, most be akarja integrálni, felvenni a NATO-ba és az EU-ba is Ukrajnát, vagyis elviszi az összes modern fegyvert egészen az orosz–ukrán határig. És azt mondják, hogy ez sok, ez nem történhet meg. Lehet, hogy Ukrajnát megilletik nemzetközi jogok, ehhez nem fér kétség, de ők ezt nem tartják tiszteletben, mert őket is megilleti a saját biztonságukhoz való jog, és nem akarnak NATO-tagállam szomszédjai lenni. És ezt, ha kell, fegyveres erővel is megakadályozzák.”

*

Ez a fejtegetés több tekintetben erősen sántít. Egyrészt azért, mert a „nyugatiak” 1990-ben egyetlen olyan megállapodást sem kötöttek Moszkvával, ami „a szovjet befolyási övezethez tartozó országok” NATO-csatlakozására vonatkozott volna. Ilyen megállapodás csak Orbán és Putyin, illetve a rájuk hallgatók képzeletében létezik. A másik probléma, hogy a „nyugatiaknak” mindaddig, amíg Oroszország nem kezdett nyílt háborút Ukrajna ellen, nem állt szándékában „az összes modern fegyvert egészen az orosz–ukrán határig” vinni. Ahhoz, hogy ezek a modern fegyverek – korántsem az összes és messze nem a legmodernebbek – megjelenjenek Ukrajnában, Oroszországnak meg kellett támadnia szomszédját. Ha nem tette volna, akkor ilyen eszközök és ilyen mennyiségben nem kerültek volna oda.

Mi is történt 1990-ben? Van egy gyakran hivatkozott beszélgetés, amelyre 1990. február 8-án Mihail Gorbacsov és az amerikai külügyminiszter, James Baker között került sor, és ami állítólag azt bizonyítaná, hogy a Nyugat megígérte, a NATO nem fog keleti irányban bővülni, vagyis nem vesz fel egyetlen kelet-közép-európai országot sem.

De valóban ez hangzott el kettejük tárgyalásán? Ahhoz, hogy erre érdemben válaszolni lehessen, mindenképpen fel kell idézni a megbeszélés tágabb történelmi kontextusát, aminek meghatározó eleme, hogy alig néhány hónappal korábban omlott le a berlini fal, és ezzel az európai politika középpontjába a német egyesítés ügye került. A nyugatnémet kancellár, Helmut Kohl mellett az amerikai elnök, George H. W. Bush volt az, aki a leginkább szorgalmazta a két német állam egyesítését, merthogy mindketten elérkezettnek látták az időt ennek megvalósulására. A második világháború két másik nyugati győztes hatalma, Nagy-Britannia és Franciaország jóval óvatosabb volt. De a legnagyobb kihívást mégiscsak a szovjet vezetés támogatásának elnyerése jelentette.

A gondot nem annyira maga az egyesítés terve okozta – ekkor még Gorbacsov úgy gondolta, hogy ez a folyamat több évre elhúzható –, inkább annak a kérdésnek az eldöntése, hogy az egyesített Németország maradhat-e a NATO tagja, vagy olyan megoldást kell találni, ami működőképes, és Moszkva számára is elfogadható. E probléma tisztázásának jegyében került sor Gorbacsov és Baker februári találkozójára, ahol az amerikai külügyminiszter azt próbálta felmérni, hogy a szovjet vezetés milyen feltételek mellett lenne hajlandó elfogadni az egyesített Németország NATO-tagságát.

Már jó ideje hozzáférhető a találkozóról készített gyorsírásos jegyzőkönyv szovjet és amerikai változata is. Ezekből valóban az derül ki, hogy a megbeszélés egy pontján Baker azt mondja partnerének: amennyiben Moszkva kész lenne tudomásul venni az egyesített Németország NATO-tagságát, akkor a katonai szervezet joghatósága egy hüvelyknyivel sem mozdulna keleti irányba. Abban, hogy az amerikai külügyminiszter így fogalmazott, közrejátszott az a körülmény, hogy a nyugatnémet külügyminiszter, Hans-Dietrich Genscher néhány nappal korábban – bár álláspontját előzetesen nem egyeztette Kohllal és az amerikaiakkal – azt nyilatkozta, az egyesített Németország a NATO tagja lesz, de a szervezet joghatósága nem fog kiterjedni az ország keleti részére. Ezek után Baker – aki február elején Washingtonban fogadta Genschert, és egyetértésre jutott vele abban, hogy az egyesített Németországnak a NATO-ban kell maradnia, de tekintettel kell lenni Moszkva aggodalmaira is – nem mondhatott mást Gorbacsovnak, mint amit német kollégája néhány nappal korábban nyilvánosan képviselt. Baker azért lehetett az ügyben engedékeny, mert az amerikaiaknak főleg az volt a fontos, hogy az egyesített Németország továbbra is a NATO tagja maradjon, és ezzel a nyugatnémet vezetés is egyetértsen. Genscher nyilatkozata egyik elvárásnak sem mondott ellent. Ugyanakkor Baker már a Gorbacsov-találkozó előtt is hangoztatta, hogy az egyesítéssel kapcsolatos részletek kidolgozása a hamarosan elkezdődő 4 + 2-es tárgyalások feladata lesz. Az ugyanis világos volt, hogy a végső megoldást a négy győztes nagyhatalom és a két német állam képviselőinek közösen kell megtalálniuk.

Baker 1990. február 7-én érkezett Moszkvába, és még aznap találkozott a szovjet külügyminiszterrel, Eduard Sevardnadzével, akivel másnap is tárgyalt. Ezeken a megbeszéléseken az amerikai külügyminiszter kifejtette, hogy mind a Szovjetunió, mind az összes többi európai ország számára az lenne a legjobb, ha az egyesített Németország szorosan kötődne a NATO struktúrájához, ami hatékonyan tudná korlátozni a német erőt. Baker a szovjet külügyminiszternek azt mondta, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei – amennyiben az egyesített német állam a katonai szervezet tagja maradhat – garantálják: „a NATO joghatósága és fegyveres ereje nem fog keleti irányba elmozdulni”. Az amerikai külügyminiszter lényegében ezt az álláspontot ismételte meg másnap a Gorbacsovval tartott megbeszélésen, amikor is a szovjet gyorsírásos jegyzőkönyv tanúsága szerint a következőket mondta: „Mi megértjük, hogy nemcsak a Szovjetunió, de ugyanúgy a többi európai ország számára fontos lenne annak garantálása, hogy amennyiben az Egyesült Államok a NATO struktúrájának keretében megőrzi katonai jelenlétét Németországban, sem a NATO joghatósága, sem fegyveres jelenléte egy hüvelyknyit sem nyomul keletre.”¹ Lényegében ugyanez olvasható az amerikai fél által rögzített jegyzőkönyvben is, vagyis aligha lehet kétségünk, hogy valóban ez hangzott el a találkozón.

Ezek után már csak azt a fontos kérdést kell tisztázni, hogy mire vonatkozott az amerikai ígéret. Csak az egyesített Németország keleti területeire, vagyis a megszűnő Német Demokratikus Köztársaságra, vagy azon túl, a többi szocialista országra is? Több érv is felhozható amellett, hogy csak az előbbiről volt szó, vagyis az ígéret csakis Kelet-Németországra vonatkozott. Ha figyelmesen elolvassuk Baker Sevardnadzével tartott két megbeszélésének, illetve a Gorbacsovval folytatott tárgyalásának jegyzőkönyveit, azokból egyértelműen kiderül, hogy végig a német egyesítés kérdése volt terítéken, és a NATO-bővítés is kizárólag ennek kontextusában merült fel. Senki semmilyen összefüggésben nem hozta szóba a többi szocialista országot. Azok jövője a tárgyalások során semmilyen módon nem került terítékre. Nem is kerülhetett, mert a Varsói Szerződés még létezett. Annak létét akkor még senki nem vonta kétségbe. A keleti katonai blokk feloszlatásáról csak több mint egy évvel később, a szervezet Budapesten tartott csúcstalálkozóján, 1991. február 25-én döntenek, azt kimondva, hogy a szervezet április 1-vel megszűnik. Vagyis a Varsói Szerződés feloszlatása semmilyen hatással nem lehetett az 1990-es év eleji tárgyalásokra. Azok megkezdésekor még senkiben fel nem merült, hogy egy év múlva megszűnik a keleti katonai tömb, és napirendre kerülhet a Varsói Szerződés egykori tagállamainak NATO-csatlakozása. Ennek épp az ellenkezője volt napirenden. Európában ugyanis nemcsak a brit és a francia vezetést nyugtalanította a két német állam egyesülése, de a lengyeleket is. A miniszterelnök, Tadeusz Mazowiecki mellett számos lengyel politikus adott hangot aggodalmának és szorgalmazta a Varsói Szerződés megerősítését, valamint kérte, hogy a szovjet csapatok lengyelországi és kelet-németországi tartózkodását meghatározatlan időre hosszabbítsák meg. Egészen 1990. február 20-ig egyetlen kelet-közép-európai vezető sem vetette föl azt a gondolatot, hogy országának szorosabbra kellene fűznie a kapcsolatait a NATO-val. Arról pedig végképp nem volt szó, hogy ezek az országok a nyugati katonai tömbhöz történő csatlakozásukat tervezték volna. Horn Gyula volt az első, aki február végén elsőként beszélt arról, hogy Magyarország a jövőben szorosabbá tehetné kapcsolatait a nyugati katonai blokkal, és majd valamikor akár integrálódhatna is annak politikai szervezetébe. Horn nyilatkozata azonban sem Nyugaton, sem Keleten akkor semmiféle visszhangra nem talált. Nyilván azért nem, mert a NATO-hoz csatlakozást akkor még senki nem gondolta aktuálisnak. Horn felvetését egyfelől olyan ötletnek látták, ami legfeljebb a távoli jövőben valósulhat meg, ha egyáltalán, másfelől, főleg itthon, kampányfogásnak tartották egy hónappal a választások előtt. Ezért aztán különösebben senki nem foglalkozott vele.

*

Van azonban ennek a történetnek még egy fontos vonatkozása, mégpedig az, ami a nyugatnémetek és az amerikaiak szóhasználatának módosulását illeti. Genscher is, Baker is, ahogy utaltunk rá, kezdetben arról beszélt, hogy amennyiben egyesül a két német állam, a NATO joghatósága nem fog kiterjedni a keletnémet tartományokra. Ám rövid időn belül kiderült, hogy ez a szeparált joghatóság a gyakorlatban aligha tudna működni, ezért az amerikaiak új meghatározással álltak elő. A joghatóság ki nem terjesztése helyett elkezdtek a keletnémet tartományok „különleges katonai státuszáról” beszélni. (Bush 1990. február 9-én Kohlnak küldött üzenetében már ennek a fordulatnak a használatát ajánlotta a Moszkvába készülő kancellárnak, aki meg is fogadta a tanácsot, és ennek megfelelően tárgyalt másnap Gorbacsovval.) A „különleges katonai státusz” a nyugati ajánlat érthetőbb és könnyebben kezelhető leírása volt, mint a korábbi, joghatósággal operáló, de a lényeget tekintve nem jelentett változást. A nyugati oldalon továbbra is azt gondolták, hogy a német egyesítés és az egyesített állam NATO-tagságának szovjet elfogadtatása olyan fontos cél, aminek érdekében érdemes valamilyen biztosítékot felajánlani Moszkvának. Ilyen arányos biztosítéknak tűnt, hogy a NATO garantálja: az egykori Német Demokratikus Köztársaság területét bizonyos vonatkozásokban másképpen kezeli majd, mint az egyesített ország többi részét. Azt pedig, hogy ez a különleges státusz pontosan mit is jelent, a 4 + 2-es tárgyalásokon kell részleteiben kidolgozni.

A tárgyalások május 5-én el is kezdődtek. A szovjet delegáció azonban már az első ülésén jelezte, hogy továbbra sem ért egyet az egyesülő Németország NATO-tagságával. Moszkva ebben az ügyben hónapokon át semmiféle engedményre nem volt hajlandó. A fordulat a Gorbacsov és Kohl közötti, július közepén, Moszkvában és a szovjet vezető szűkebb pátriájában, a sztavropoli területen folytatott tárgyalásain következett be. Gorbacsov ekkor egyezett bele abba, hogy az egyesített Németország a NATO teljes értékű és jogú tagállamává váljon, amiért cserébe a német egyesítéséről rendelkező szeptember 12-én aláírt megállapodás² 5. pontja kimondta, hogy a keletnémet tartományok „különleges katonai státuszú” területnek számítanak. Ami azt jelentette, hogy az egyesített országnak erre a részére addig, amíg 1994-ig be nem fejeződik a szovjet hadsereg itt diszlokált erőinek kivonása, a szovjet Nyugati Hadseregcsoport alakulatain kívül semmilyen külföldi és a NATO kötelékéhez tartozó német haderő nem telepíthető. A szerződésnek ugyanezen pontja azt is rögzítette, hogy a szovjet erők kivonását követően az egykori Német Demokratikus Köztársaság területén csak német csapatok helyezhetők el – beleértve a NATO alárendeltségébe tartozókat is. Vagyis sem amerikai erők, sem más NATO-tagállamok alakulatai nem telepíthetők a keletnémet tartományokba. Ennél többet sem a nyugati nagyhatalmak, sem a NATO soha nem ígértek sem a Szovjetuniónak, sem Oroszországnak. Vagyis semmi alapja nincs annak a Putyin nyomán hangoztatott orbáni állításnak, hogy rászedték volna Moszkvát; hogy 1990-ben megállapodtak volna vele a NATO keleti bővítésének tilalmáról. Ilyen szerződés soha nem született.

1997 májusában viszont aláírtak egy olyan átfogó megállapodást, a NATO–Oroszország Alapító Chartát, amely megnyitotta az utat a katonai szervezet keleti bővítése előtt.³ Ebben Moszkva tudomásul vette, hogy a katonai szövetség bővülni fog. Cserébe azért, hogy ezt elfogadja, a NATO ígéretet tett arra, hogy az újonnan felvételre kerülő tagállamok területére nem telepít nukleáris fegyvereket, és mindaddig, amíg egy vagy több tagállam biztonsági helyzete radikálisan nem romlik, azok biztonságát nem azzal fogja garantálni, hogy területükre nem nemzeti erőket telepít. Másképpen fogalmazva: az új tagállamok a maguk biztonságát saját fegyveres erőikre támaszkodva szavatolják, területükön más NATO-tagállamok erőinek diszlokálására nem kerül sor. Ez csak akkor történne meg, ha biztonsági helyzetük súlyosan romlana. Fontos hangsúlyozni, hogy a párizsi charta nem a NATO egyoldalú nyilatkozata volt, hanem olyan megállapodás, amit a NATO mellett Oroszország is aláírt. Következésképpen Moszkvának tudnia kellett – és ezt magára is vállalta –, hogy mindaddig, amíg nem teremt az új tagállamok számára biztonsági fenyegetést, a nyugati katonai blokk nem fogja keleti irányba előretolni az erőit. Ezt egyébként 2016-ig nem is tette meg. Akkor azonban, a Krím annektálása után két évvel a NATO a balti államok és Lengyelország kérésére területükre zászlóalj méretű, nemzetközi összetételű harcoló alakulatokat telepített. Erre nem került volna sor, ha Oroszország erőszakkal nem szakítja el az Ukrajnához tartozó félszigetet, és nem kezdi el fellázítani a kelet-ukrajnai megyéket.

*

Mindebből pedig az következik, hogy Oroszország még abban az esetben sem került volna fenyegetett helyzetbe, ha Ukrajnát felveszik a NATO-ba, mert a párizsi charta szabályai rá is vonatkoznának. Ez az állítás azonban csak a háború előtti Ukrajnára igaz. A nyílt háború megindításával Moszkva teljesen új helyzetet teremtett ebben a tekintetben is. Oroszországot semmi nem kényszerítette arra, hogy Ukrajna nyílt megtámadásával erősítse biztonságát. Más utat is választhatott volna. Elfogadhatta volna a Nyugat tárgyalási ajánlatát. Oroszország ugyanis még azelőtt, hogy 2022 februárjában nyílt támadást indított nyugati szomszédja ellen, többek között azzal a követeléssel állt elő, hogy a közelébe se az Egyesült Államok, se a NATO ne telepítsen stratégiai támadófegyvereket. A nyugati válasz egyértelmű volt: ezt az orosz igényt legitimnek tartva mind az Egyesült Államok, mind a NATO jelezte, hogy kész tárgyalni erről a kérdésről, és a kölcsönösség alapján megegyezni. Csakhogy Oroszország figyelmen kívül hagyta ezt a választ. Ám ha tárgyalt volna, és nem a nyílt háborút választja, akkor mind a párizsi charta, mind a stratégiai fegyverekre vonatkozó új megállapodás kellő garanciával szolgálna arra, hogy Oroszország semmilyen módon ne érezze magát fenyegetettnek, még abban az esetben sem, ha egyszer majd Ukrajnát felveszik a NATO-ba. De a Kreml nem ezt az utat választotta, ezért van szüksége olyan hamis állítások terjesztésére, mint amilyen a NATO-bővítés tilalmára vonatkozó mítosz.

¹ Из беседы М. С. Горбачева с Дж. Бейкером, 9 февраля 1990 года, in: Михаил Горбачев и германский вопрос. Сборник документов. 1986-1991 гг., Москва, 2006. c. 334.)
² Договор об окончательном урелоговании в отношении Германии, in: https://mddoc.mid.ru/api/ia/download/?uuid=1bb50a6a-bd23-4701-9e27-3ed00114b073
³ Основопалагающий акт о взаимных отношениях, сотрудничестве и безопасности между Российской Федерацией и Организацией североатлантического договора, in: Внешняя политика и безопасность современной России: 1991–2002, Москва, 2002. т. IV. c. 258–267.