Mi kell az orosz vádemeléshez?

Ritkán esik szó arról, hogy az immár több mint három és fél éve tartó háború miképpen változtatta meg Oroszországot, annak belső viszonyait, mindennapi életét. Ha erre keressük a választ, aligha lehet figyelmen kívül hagyni a rendszer büntetőpolitikájának alakulását. Ezt az a jelentés mutatja meg a legpontosabban, amit az Oroszországban betiltott, 2022-ben Nobel-békedíjjal kitüntetett Memorial Társaság készít és ad közre negyedévenként. Legutóbbi, október elején publikált jelentésükből az derül ki, hogy a politikai okokból eljárás alá vontak száma Oroszországban – figyelmen kívül hagyva az ukrajnai háború különböző szakaszaiban megszállt területeket – stabilizálódott. Vagyis negyedévről negyedévre megközelítően ötszáz főt érint. Ez a szint azok után állt be, hogy a nyílt háború első évében a rezsim rendkívül keményen lépett fel mindazokkal szemben, akik bármi módon ellenezték az Ukrajna elleni agressziót. Három, egymástól függetlenül összeállított regiszter – ezeket a Memorial, az OVD-Info és a Szova civil szervezetek vezetik – egyformán azt mutatja, hogy a represszió 2022-ben érintett a legtöbbeket. A következő években az eljárás alá vontak száma csökkent, ugyanakkor a kiszabott büntetések kezdtek egyre súlyosabbá válni.

A leggyakoribb vád most már a hazaárulás, amire az orosz terminus szó szerint – fölöttébb beszédes módon – nem is haza-, hanem „államárulás” (goszizmena).

De ami igaz a nemzetközi jogilag Oroszországhoz tartozó területekre – hogy egy ideje alig változik a politikai okokból eljárás alá vontak száma –, távolról sem érvényes a megszállt övezetekben. Az erőszakkal Oroszországhoz csatolt részeken továbbra is folyamatosan nő azok száma, akik ellen politikai okokból indítanak eljárást. Ha ezeket az adatokat hozzáadjuk az oroszországiakhoz, akkor azt látjuk, hogy 2024 negyedik negyedévéhez képest, amikor 592 ember ellen indult eljárás, és közülük 415 főt letöltendő szabadságvesztésre ítéltek, idén a harmadik negyedévben már jóval többen lettek gyanúsítottak: 937 esetben indult politikai okokból eljárás, és 780 fő került börtönbe. A szabadságvesztésre ítéltek aránya folyamatosan nőtt, mert miután 2024 utolsó negyedévében ez 70 százalék volt, az idei harmadik negyedévre már 83 százalékra nőtt. Ám ha a megszállt területeken kiszabott büntetéseket figyelmen kívül hagyjuk, akkor efféle növekedésnek nincs semmi jele. Akár az eljárás alá vontak, akár a szabadságvesztésre ítéltek száma alig változott az elmúlt egy évben, ahogy a börtönbüntetésre ítéltek aránya is lényegében változatlan maradt.

Oroszországot még Putyin első elnökségének kezdetén hét föderációs körzetre osztották fel, számuk 2003-ban egy nyolcadikkal bővült. Ha körzetekre bontva vizsgáljuk a politikai okokból üldözöttek számát, azt látjuk, hogy nincs köztük lényeges különbség. Százezer lakosra szinte mindenütt nagyjából egy elítélt jut. Egyedül a távol-keleti föderációs körzetben magasabb ez a szám, ott épp a duplája. Ha az ország egészét nézzük – a megszállt területek kivételével –, akkor ez a mutató az elmúlt egy évben alig változott, 1,35-ről 1,42-re nőtt, vagyis nem kirívóan magas, már amennyiben nem a gorbacsovi, jelcini és korai putyini évek adataival vetjük össze. Ha viszont a fenti adatokat kiegészítjük az oroszok által megszállt ukrajnai területek (Luhanszk, Donyeck, Herszon és Zaporizzsja megye), illetve a Krím és Szevasztopol adataival, egészen más kép rajzolódik ki. A négy kelet-ukrajnai megye megszállt területein ez a mutató – vagyis a százezer lakosra jutó politikai okokból elítéltek száma – már tavaly nyáron is 7,9 fő volt, ami idén 10,2-re nőtt. Mindez arra vall, hogy az orosz hatóságok a megszállt területeken továbbra sem érzik stabilnak a helyzetüket, és erre a represszió fokozásával reagálnak. Ugyanez mondható el a Krím egészéről és Szevasztopolról is, azzal a különbséggel, hogy ugyan ezeken a helyeken is jóval magasabb az eljárás alá vontak aránya, mint az oroszországi átlag, de mégsem olyan mértékben, mint a kelet-ukrajnai megyékben. Látszik, hogy az orosz megszállás itt már több mint egy évtizede tart.

A Memorial jelentése arra is rámutat, hogy míg korábban a nemzetközi jogilag Oroszországhoz tartozó területeken a legtöbb ítélet két vádpont – terrorista támadásban való részvétel, illetve a terrorizmus igazolása – alapján született, addig az idei harmadik negyedévben már a hazaárulás lett a leggyakoribb vád. Más a helyzet a megszállt területeken. Itt már korábban is a hazaárulás volt a leggyakoribb vád. A kiszabott büntetések 29 százaléka erre a vádpontra hivatkozott. Ezt a terrorizmus és a kémkedés követte (20-20 százalék), vagyis az Oroszországhoz erőszakkal csatolt területeken az ítéletek felét hazaárulás és kémkedés vádjával hozták meg. Ebből a tényből nem alaptalanul következtethetünk arra, hogy az annektált területek integrálása távolról sem alakul úgy, ahogyan azt Moszkvában eredetileg elképzelték.

A jelentés a száraz adatok mellett néhány konkrét esetet is bemutat. Az egyik egy Szverdlovszk megyében élő tizenhét éves fiú története. Bűne annyi volt, hogy elutasította az Ukrajna elleni orosz agressziót, és kereste a lehetőségét, hogyan csatlakozhatna az ukránok oldalán harcoló Orosz Önkéntes Hadtesthez (Russzkij Dobrovolcseszkij Korpusz). Nem avatta be szüleit a tervébe, hanem Jekatyerinburgba utazott, ahol repülőjegyet vett a grúz fővárosba, Tbiliszibe. Szüleinek – akik fiuk eltűnését rögtön bejelentették a rendőrségen – végül sikerült kapcsolatba lépniük vele, és le is tudták beszélni tervéről. De mert a rendőrség a szülőktől megtudta a fiú tartózkodási helyét, a Szövetségi Biztonsági Szolgálat, az FSZB helyi emberei előbb értek a jekatyerinburgi hostelbe, mint az apa és az anya, s a fiatalembert azonnal letartóztatták. A fiút csak azért, mert nekivágott ennek a kockázatos útnak, ugyanis ellenezte az orosz agressziót, és azzal szemben tenni is akart valamit – de nem tudott, mivel meggondolta magát –, hazaárulás és terrorista támadásban való részvétel előkészítésének vádjával hét év letöltendő börtönbüntetésre ítélték.

Talán még ennél is abszurdabb annak a Krímben élő fiatal nőnek az esete, aki jogászként a félsziget orosz elfoglalása előtt az ukrán rendőrségen dolgozott. Az annexió után – ukrán állampolgárságát megtartva – tovább dolgozott a helyi, immár orosz felügyelet alatt álló rendőrségen. 2022-ben azonban úgy döntött, hogy Írországba költözik, ahol kozmetikusként helyezkedett el. 2024 júniusában hazalátogatott a Krímben maradt, súlyosan beteg édesanyjához, aki röviddel a lánya megérkezése után meg is halt. A fiatal nőt néhány nappal anyja temetése után letartóztatta az FSZB, arra hivatkozva, hogy huszonöt euróval támogatta Ukrajnát. Állítólag olyan bélyegeket vásárolt, amelyek bevételeinek egy része ukrán drónok vásárlását szolgálta. Ezért az Írországban letelepedett nőt első fokon tizenhét évre ítélték. Fellebbezett ugyan, de aligha van esélye, hogy mérsékeljék büntetését. Huszonöt euróért tizenhét év! Kimondani is borzalmas.

Ezek a példák távolról sem egyediek, de kiváltképp annak ismeretében tűnnek elképesztőnek, hogy milyen elbánásra számíthatnak azok, akik hajlandóak szerződéses katonának elszegődni, és a frontról visszatérve valamilyen bűncselekményt követnek el. Nekik nem kell komoly büntetésre számítaniuk. Még abszurdabb a helyzet, amikor gyilkosságért vagy valamilyen más erőszakos bűncselekményért elítéltek hajlandóak katonának állni, és ezért kiengedik őket a börtönből. Fél év szolgálat után visszatérhetnek a civil életbe, és közülük nem is egy újabb súlyos bűncselekményt követ el, nemritkán újra gyilkolnak. Nekik, az esetek többségében, nem kell börtönbe vonulniuk, ha vállalják, hogy katonaként visszatérnek a frontra. Ezzel a gyakorlattal az a képtelen, a normális jogtudatot és erkölcsi érzéket felperzselő helyzet állt elő Oroszországban, hogy aki az ukrajnai fronton harcol, az gyakorlatilag büntetlenül gyilkolhat, akár többször is, ha vezeklésképpen hajlandó újra a frontra menni. De ha ellenzed a háborút, és ennek hangot is adsz, biztos lehetsz benne, hogy súlyos büntetés vár rád.

Az abszurditások orosz világának másik példáját az ukrán katonák ellen indított büntetőeljárások szolgáltatják. Ha megnézzük az ellenük felhozott vádakat, akkor azt látjuk, hogy idén a leggyakrabban terrorizmus vádjával (58 százalék) ítéltek el ukrán katonákat. Találni példát arra is, amikor gyilkosságért (16 százalék) vagy a hadijog megsértéséért (17 százalék) ítélnek el valakit. Ha a vád megalapozott és bizonyított, akkor eme utóbbi esetekben az ítélet jogossága aligha kétségbe vonható. Egészen más a helyzet, amikor a vád a terrorizmus. Ezt nehéz komolyan venni. Jól látszik, hogy a perbe fogott ukrán katonák száma 2025 második és harmadik negyedévében ugrott meg látványosan, vagyis azok után, hogy a Kurszk megyében elfogott ukrán katonákkal szemben lezárultak az ügyészi vizsgálatok. Korábban csak néhány tucat eljárás folyt ellenük. Többnyire olyan ügyekben, amik akár még megalapozottak is lehettek. De a terrorizmus vádja egyszerre abszurd és végtelenül cinikus. Azokkal az ukrán katonákkal szemben alkalmazzák, akiket az Oroszországhoz tartozó Kurszk megyében sikerült az orosz hadseregnek elfognia. Bűnük csak annyi, hogy orosz területen harcoltak, ezért őket az oroszok szerint nem illetik meg a hadifoglyokat megillető jogok, mivel betörtek Oroszországba, és ezzel terrortámadást követtek el. Ezzel szemben az Ukrajna területén harcoló, oda erőszakkal behatoló orosz katonák nem terroristák. Ők Ukrajna területén is Oroszországot védik, és amit tesznek, csakis azért teszik, hogy az ukránokat felszabadítsák a rajtuk élősködő banderista-fasiszta rezsim uralma alól. Ha létezik kettős mérce, akkor keresve sem találni rá jobb példát, mint a fenti gyakorlat.

A Memorial jelentése négy, a kurszki harcok során elfogott ukrán katona esetét mutatja be. Ellenük az a vád, hogy „engedély nélkül lépték át Oroszország határát, azzal a céllal, hogy terrortámadást hajtsanak végre”. Hogy ezt megtehessék, „tüzelőállást alakítottak ki, magánházakat foglaltak le, akadályozták a civil lakosság evakuálását, és tüzet nyitottak orosz katonai és civil célpontokra”. A felsorolt vádak közül, már amennyiben azok bizonyítást nyertek, csak az utóbbiért, esetleg a civilek evakuálásának megakadályozásáért lehetett volna őket elítélni. Minden más vádpont teljesen irreleváns egymással hadban álló országok katonáival szemben. Háborúban a katonák lövik egymást, a háborúk már csak ilyenek, amiért önmagában az abban részt vevő katonák nem vonhatók felelősségre. Nem így Oroszországban, ahol a példaként felhozott négy ukrán katonát tizenhét év letöltendő szabadságvesztésre ítélték. Idén a második negyedévben hasonló vádakkal 106 hadifoglyot, míg a harmadik negyedévben 298 ukrán katonát ítéltek el többnyire hasonló büntetést szabva ki rájuk.

Abban, hogy az orosz bírósági gyakorlat egyre könnyebben tud politikai ügyekben egyre szigorúbb büntetéseket kiszabni, fontos szerepe van az utóbbi időben bevezetett jogi innovációknak is. Idén júliustól már abban az esetben rögtön büntetőeljárást lehet indítani gyűlöletkeltés és az emberi méltóság megsértése miatt, ha ez erőszakkal való fenyegetéssel párosul. Korábban ilyen eljárást indítani csak akkor lehetett, ha az érintett személyt már adminisztratív eljárás keretében elmarasztalták. Most erre nincs szükség, miként abban az esetben sem, ha valakit ilyen vádak alapján korábban elítéltek. A büntető törvénykönyvnek ezt a paragrafusát azzal is kiegészítették, hogy ezentúl súlyosbító körülménynek számít, ha valaki ezt a bűncselekményt csoportba szerveződve követi el. Mondhatnánk, hogy ezekben a módosításokban nincs semmi kivetnivaló. Igen, így lenne, ha az orosz igazságszolgáltatást az elfogulatlanság és a végrehajtó hatalomtól való függetlenség jellemezné. De már régóta nem ez a helyzet. A módosításoknak nem az emberi méltóság hatékonyabb védelme a célja, hanem a politikai ellenfelekkel való leszámolás megkönnyítése.

Idén augusztusban lépett hatályba az a módosítás, amely a korábbinál jóval szigorúbban bünteti azokat, akik megrongálják vagy megbecstelenítik a II. világháborús emlékműveket, katonai sírokat. Ezzel sem lenne semmi gond, ha egy ilyen módosítást olyan országban fogadnának el, ahol a hatalom mások fájdalma és sérelme iránt is hasonló érzékenységet mutatna, és ugyanilyen kérlelhetetlenül lépne fel például azokkal szemben, akik megrongálták az NKVD emberei által Katyńban (Katiny) kivégzett lengyelek emlékhelyét. De annak sem látni semmi jelét, hogy a hatóságok eljárnának azokkal szemben, akik megrongálják és leszerelik az „Utolsó lakcím” program keretében kihelyezett emléktáblákat. Ezek a dísztelen kis táblák arra emlékeztetnek, kit és mikor vittek el az utolsó lakhelyéről a Gulagra. Leszerelésük a hatalom számára nem tűnik üldözendőnek.

Szeptember elejétől a VPN használata bizonyos esetekben súlyosbító körülmény lehet egy-egy ügy elbírálásakor. Ezzel a lépéssel a hatalom megpróbálja a társadalom aktív, a rendszerrel szemben kritikus részét elriasztani olyan internetes tartalmak keresésétől és elérésétől, amelyeket politikailag károsnak tart, és ezért tilt. Az is jogszabályi újdonság, hogy szeptembertől tilos tudatosan olyan tartalmakat keresni az interneten, amelyeket a hatalom szélsőségesnek tekint, vagyis szerepelnek a hatóságok által összeállított és folyamatosan frissülő tiltólistán.

Szeptember végén az Állami Duma második és harmadik olvasatban is megtárgyalta azt a törvénymódosítást, ami megkönnyíti a külföldi ügynökök büntetőeljárás alá vonását. Október közepén Putyin már alá is írta a parlament két háza által elfogadott új törvényt. A külföldi ügynököket már eddig is számos joghátrány sújtotta. Amikor a civil szervezetekről szóló törvényt 2012-ben módosították, az „idegen ügynök” kitétel csakis az NGO-kra vonatkozott. Később ezt a sajtótermékekre, majd a természetes személyekre is kiterjesztették. Eredetileg két feltételnek kellett ahhoz megvalósulnia, hogy valamely szervezetet, sajtóterméket vagy természetes személyt külföldi ügynökké nyilvánítsanak. Egyfelől annak, hogy politikai tevékenységet végez, másfelől hogy külföldről anyagi támogatáshoz jut. Az első feltétel definícióját oly szélesen határozták meg, hogy szinte minden közéleti tevékenység megfelelt neki. A külföldi anyagi támogatás pedig egészen elenyésző is lehetett, hogy a második feltétel is teljesüljön. 2022-től pedig már külföldi anyagi támogatásra sincs szükség ahhoz, hogy valamely szervezetet vagy személyt felvegyenek a listára. Immár elég az is, ha a hatóságok úgy találják, hogy a szóban forgó alapítvány, sajtótermék vagy személy külföldi befolyás alatt áll. 2022-ben más vonatkozásban is tovább szigorodtak a külföldi ügynökökre vonatkozó rendelkezések. Az ekkor elfogadott módosítások következtében ilyen státuszú természetes személyek semmilyen államhatalmi szervnek nem lehetnek tagjai, nem kezdeményezhetnek népszavazást, nem lehetnek részesei semmilyen választási kampánynak, beleértve a népszavazási kampányokat. És ahhoz sincs joguk, hogy bármilyen nyilvános rendezvény szervezői legyenek. Mivel a külföldi ügynökök körében viszonylag nagy számban találni alkotó embereket – művészeket és tudósokat –, a hatalom figyelme arra is kiterjedt, hogy megtiltsa az őket megillető honoráriumok felvételét. És persze minden eszközzel nehezíti, hogy műveik eljussanak az olvasóközönséghez. A külföldi ügynökök könyveit kiveszik a könyvtárak állományából és a könyvesboltok kínálatából. A tiltás olyan abszurditásig is képes volt elmenni, hogy még olyan könyvet is kivontak a forgalomból, aminek sem a tartalmával, sem a szerzőjével nem volt gond, de mert annak kiadója a német Heinrich Böll Alapítvány volt, nem kerülhetett a könyvesboltokba. Böll ugyanis manapság Oroszországban nemkívánatos szerző.

A most hatályba lépő módosítás lehetővé teszi, hogy a külföldi ügynökökkel szemben úgy is indíthassanak büntetőeljárást, ha korábban nem sújtotta őket legalább két alkalommal adminisztratív büntetés. Ilyen büntetéshez nem kell más, mint hogy nyilvános eseményen, kiadványban vagy podcastban valaki ne jelezze a „külföldi ügynök” státuszt. S a módosítás nyomán immár egy adminisztratív büntetés is elég ahhoz, hogy a következő eset büntetőeljárást vonjon maga után.