Ukrajnai tűzszünet

December elején a Kreml szócsövének számító napilapban, az Izvesztyijában hosszú cikk jelent meg az Ukrajnával majdan folytatandó, háborút lezáró tárgyalásokról. Az írás alcímében Magyarország is felbukkan mint egyike azon országoknak, amelyek közvetítők lehetnek a Kijiv és Moszkva közötti tárgyalások létrejöttében. A cikk azonban ismétli a kremli mantrát, miszerint az „orosz–ukrán konfliktust”, vagyis a háborút még 2022 tavaszán le lehetett volna zárni, ha az ukránok józanabbak.

Az akkor történtek felidézése két ok miatt vált most ismét aktuálissá. Egyfelől nyilván azért, mert a frontvonalak már jó ideje megmerevedtek, stratégiai patthelyzet állt elő, ezért újra felerősödtek a találgatások, amelyek a lehetséges fegyverszüneti tárgyalásokról szólnak. Másfelől a tavaly tavasszal Isztambulban tárgyaló ukrán delegáció vezetője, David Arahamija november végén hosszú interjút adott az 1+1 ukrán tévécsatornának, és a vele folytatott beszélgetésben szó esik a tárgyalások kudarcáról is. Az Izvesztyija úgy adja elő, mintha Arahamija azt állította volna, hogy a tárgyalásokat ukrán részről azért fejezték be, mert Boris Johnson brit miniszterelnök meggyőzte erről az ukrán elnököt. Az interjúban azonban nem ez hangzott el.

Az ukrán politikus két körülménnyel magyarázta a tárgyalások sikertelenségét. Egyrészt azzal, hogy Oroszország legfontosabb követelése – Ukrajna tömbön kívüli státuszának bejelentése – az ukrán fél részéről teljesíthetetlen volt, mert az ellentmondott az ukrán alkotmánynak, amiben célkitűzésként szerepel a NATO-tagság elnyerése. Ezen persze kellő politikai akarattal lehetett volna változtatni, de az ukrán delegáció önhatalmúlag nem tehette meg. Másrészt – és ez az előbbinél is fontosabb akadálya volt a megegyezésnek – az ukránok nem láttak semmiféle hitelt érdemlő garanciát arra, hogy Oroszország betartja ígéretét és felhagy a háborúval. Arahamija az interjúban egyértelművé tette, hogy ilyen garanciák nélkül felelőtlenség lett volna elfogadni az orosz követelést. Minderről azonban semmit nem közöl cikkében az Izvesztyija. Ott csak arról lehet olvasni, hogy az ukrán küldöttség vezetője elismeri: Boris Johnson is azt a tanácsot adta, hogy ne írjanak alá semmit, helyette folytassák a harcot.

Valóban ezt tanácsolta a brit miniszterelnök, de az ukránok nem ezért hagytak fel a tárgyalásokkal. Ez könnyen belátható, ha pontosan rekonstruáljuk a tavaly tavasszal történteket. Az első békéltető kísérletre már négy nappal a háború megindítását követően sor került. Ezt az első, február végi találkozót Gomelben tartották meg, majd március elején újabb két fordulóra került sor, ezúttal Bresztben. A korai tárgyalásokon az oroszok egyfelől az Ukrajnából kiszakított két kváziállam, a Donyecki és a Luhanszki Népköztársaság szuverén országként történő elismerését és a Krím félsziget Oroszországhoz tartozásának tudomásulvételét követelték, másrészt pedig azt, hogy Kijiv jelentse be, lemond a NATO-hoz való csatlakozási tervéről, és a tömbönkívüliséget választja. Mindezen túl az a követelés is megfogalmazódott, hogy Ukrajna miniszterelnökévé nevezzék ki Jurij Bojkót, a korábbi ukrán miniszterelnök-helyettest, energetikai minisztert, aki nyilvánvalóan Moszkva bizalmát élvezte.

Ezek a követelések kivétel nélkül az ukrán szuverenitás durva megsértését jelentették. Az 1975 augusztusában aláírt Helsinki Záródokumentum ugyanis világosan rögzítette: minden szuverén államot megillet az a jog, hogy szabadon határozza meg külpolitikai irányvonalát, beleértve azt a jogot is, hogy szabadon döntsön szövetségi hovatartozásáról. A dokumentumot a Szovjetunió is aláírta, és Oroszország máig nem jelezte, hogy tartalmával nem értene egyet, és felmondaná azt. De van egy másik probléma is, ami jól mutatja a Kremlnek az ukrán szuverenitáshoz való viszonyát. Ez pedig a kormányfő kinevezésének kérdése. Az ukrán politikai rendszer többek között abban is különbözik az orosztól, hogy a miniszterelnök személyét nem az elnök határozza meg önhatalmúan, hanem az a frakció vagy frakciók alkotta koalíció, amelyik a parlamenti mandátumok több mint felének elnyerésével jogot nyer a kormányalakításra. Az államfőnek ebben a történetben csak annyi szerep jut, hogy a győztes pártot vagy pártok szövetségét felkéri a kormányalakításra. A moszkvai követelés erre a körülményre sincs tekintettel, azt gondolva, hogy a parlamenti választások eredményének Ukrajnában sincs semmiféle hatása a kormány összetételére. Az orosz követelésekkel szemben az ukránok ezeken a korai tárgyalásokon országuk területi integritásának helyreállítását várták el, továbbá azt, hogy kapjanak hitelt érdemlő biztonsági garanciákat. Zelenszkij azt is javasolta, hogy a két elnök közvetlenül tárgyaljon egymással. Moszkva azonban elutasította ezt.

A Belarusz területén folyó tárgyalások kudarca után, március 10-én Törökországban találkozott az ukrán és az orosz külügyminiszter. Ekkor egyeztek meg arról, hogy a hónap végén felújítják a háború lezárásáról szóló tárgyalásokat. Az isztambuli találkozó március 29-én kezdődött. Az ukrán delegáció – miután erre megkapta a kijivi felhatalmazást – kész volt Ukrajna tömbön kívüli státuszát és nukleáris fegyvermentességét elfogadni, ám cserébe konkrét biztonsági garanciákat várt el. Kijiv azt is felvetette, hogy a Krím ügyét napolják el, és annak hovatartozásáról diplomáciai úton a következő tizenöt évben egyezzenek meg.

Orosz részről azt követelték, hogy Ukrajna mondjon le a NATO-hoz való csatlakozási tervéről, és ezt az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja „ismerje el”. Valamint azt – szemben az ukránok 250 000-es ajánlatával –, hogy Kijiv az ország fegyveres erejének létszámát csökkentse 85 000 főre, és különböző fegyverfajtákra vonatkozó korlátozásokkal is előálltak. Továbbra is elvárták a két szeparatista terület ukrán elismerését, ahogy annak tudomásulvételét is, hogy a Krím 2014 óta Oroszországhoz tartozik. Mivel az álláspontok ezúttal sem közeledtek egymáshoz, a delegációk néhány nap elteltével hazatértek konzultálni.

Az ukrán delegációt azonban drámai hír várta otthon: időközben fény derült az orosz hadsereg súlyos, az emberiesség ellen elkövetett bucsai rémtetteire. A városba április 1-én tértek vissza az ukrán erők, és szembesültek a civil lakosság ellen elkövetett borzalmakkal: kínzásokkal, nemi erőszakkal és kivégzésekkel. Ez egy csapásra új helyzetet teremtett. Ehhez semmi köze a brit miniszterelnöknek, hiszen ő csak április 9-én érkezik majd Kijivbe, ahol valóban azt tanácsolja az ukránoknak, hogy ne írjanak alá semmit az oroszokkal, hanem harcoljanak tovább. Ezt Arahamija is elismerte, de azt soha nem állította, hogy az ukrán álláspont megváltozásában Boris Johnson játszotta volna a meghatározó szerepet, mint ahogy nem is volt így.

Jellemző, és sokat elárul a putyini manipulációk természetéről, hogy amikor 2023 júniusában az afrikai országok vezetőivel találkozott, és szóba hozta az Ukrajnával folytatandó tárgyalások ügyét, akkor határozottan azt állította, hogy az isztambuli találkozó azért végződött kudarccal, mert az Ukrajna örök semlegességéről és az Ukrajnának nyújtandó biztonsági garanciákról rendelkező megállapodás márciusi (sic!) parafálása után a kijivi vezetés kihátrált abból. Először is ilyen megállapodás márciusban nem született, másodszor pedig senki nem írt alá semmit ukrán részről. Még az orosz delegáció vezetője, Vlagyimir Megyinszkij is csak annyit állít, hogy a tárgyalások során (de nem márciusban) sikerült egy olyan szöveget megfogalmazni, ami hetvenöt százalékban mindkét oldalnak elfogadható volt. Ennél tovább soha nem jutottak, így aligha történhetett bármiféle parafálás. Arahamija joggal mondta az interjúban, hogy ennek ellenkezőjét Putyin könnyen tudná bizonyítani. Elég lenne bemutatni az általa emlegetett dokumentumot. Az orosz elnök azonban ilyet soha nem tett. Mindig csak beszélt róla. A Bucsában történtekről persze soha egy szót nem szólt.

Az immár csaknem két éve tartó háború lezárásának egyik legnagyobb akadálya az a súlyos bizalmi deficit, ami annak nyomán keletkezett, hogy Oroszország megtámadta Ukrajnát – annak ellenére, hogy korábban öt olyan nemzetközi megállapodást írt alá, amiben garantálta szomszédja területi épségét, határai sérthetetlenségét és szuverenitását. Ha a háború eljut majd abba a fázisába, hogy a szemben álló felek elkezdenek ismét tárgyalni, akkor Ukrajna nagy valószínűséggel ragaszkodni fog ahhoz, hogy biztonságát az aláírásra kerülő fegyverszüneti megállapodáson (vagy békeszerződésen) túl „valami más” is garantálja.

Mi lehet ez a „más”? Egy ideig úgy látszott, a nyugati államok egy része – leginkább Lengyelország, a balti államok, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok – bízik abban, hogy stratégiai súlyú vereség mérhető Oroszországra. Olyan, amely biztosítéka lehet annak, hogy hosszú időn át nem lesz képes a mostanihoz hasonló agresszióra. Mára azonban egyre inkább úgy tűnik, hogy ez a cél nem elérhető. A Nyugat vagy nem akart, vagy nem tudott olyan jelentős haditechnikai támogatást nyújtani Ukrajnának, ami ezt lehetővé tette volna. Nem arról van szó, hogy a nyugati országok gazdasági ereje kevés ehhez, az ugyanis többszörösen felülmúlja Oroszországét, inkább arról, hogy ezt a háborút a Nyugat a maga számára továbbra sem érzékeli egzisztenciális fenyegetésként, ezért megelégszik azzal, hogy ne hagyja Ukrajnát veszíteni.

Alighanem a közvetlen fenyegetettség hiánya miatt alakult ki olyan helyzet, hogy a Nyugat gazdasági erejéhez képest felettébb korlátozott segítséget nyújt. A Kieli Egyetem Világgazdasági Intézetének december elején frissített kimutatása szerint mindössze öt olyan ország van, amely Ukrajnával kötött kétoldalú megállapodás alapján a háború kezdetétől 2023. október végéig GDP-jének több mint 1 százalékával támogatta Ukrajnát (Litvánia: 1,4, Észtország: 1,3, Norvégia: 1,6, Dánia: 1,0, Lettország: 1,1 százalék). Ha ehhez hozzáadjuk az EU keretében folyósított GDP-arányos támogatást is, akkor további hat olyan országot találunk, amelyik segítségének összértéke meghaladja bruttó hazai termékének 1 százalékát (Szlovákia: 0,6 + 0,7, Lengyelország: 0,7 + 0,5, Hollandia: 0,4 + 0,7 százalék, Finnország: 0,6 + 0,5, Csehország: 0,6 + 0,5, Svédország: 0,5 + 0,5 százalék).

A támogatás visszafogottsága azonban nem csak Európa országaira jellemző. Az az USA, amelyik Ukrajna legnagyobb fegyverszállítója, és az EU után a legnagyobb közvetlen pénzügyi támogatója is, GDP-jének mindössze 0,3 százalékát fordította eddig a megtámadott ország megsegítésére. A II. világháború idején Washington a Lend-Lease Act keretében bruttó hazai termékének 2,6 százalékával segítette Nagy-Britanniát, s 1,2 százalékával a Szovjetuniót. Vagyis a jelenlegi gazdasági erejéhez képest jóval kisebb arányban segíti a harcban álló Ukrajnát, mint tette ezt a világháború során akkori szövetségeseivel. De Nagy-Britannia is visszafogottan teljesít a lehetőségeihez képest. A szigetország eddig bruttó hazai termékének 0,4 százalékával járult hozzá Ukrajna támogatásához. Ez persze nem lebecsülendő, mert ezzel az EU, az Egyesült Államok és Németország után Ukrajna negyedik legnagyobb támogatója.

Ugyanakkor feltűnő, hogy olyan nagy gazdaságú országok, mint Spanyolország és Olaszország, GDP-jüknek mindössze 0,06, illetve 0,03 százalékával segítették kétoldalú keretben Kijevet. Az Európai Unión keresztül nyújtott támogatásuk ennél lényegesen nagyobb, de egyikőjük esetében sem éri el az 1 százalékot (0,7, illetve 0,5 százalék). Mindez azt jelenti, hogy a nyugati országok elvileg jelentősen tudnák növelni támogatásuk mértékét anélkül, hogy ebbe beleroppannának. De mert továbbra sem érzik magukat egzisztenciálisan fenyegetve, még arra sem éreznek különösebben késztetést, hogy hadiipari termelésüket számottevően növeljék.

Mindebben feltehetően a Nyugat három félelme játszik közre. Egyfelől fél attól, hogy Oroszország a veresége esetén káoszba süllyed, és egy súlyos hatalmi válságba sodródó ország a mostaninál is jóval komolyabb fenyegetést jelentene a globális biztonságra. A másik félelem a háború lehetséges eszkalálódásával függ össze. Senki sem akarja, hogy a háborúba újabb és újabb országok sodródjanak, hogy aztán a folyamat végül nukleáris fegyverek bevetéséhez vezessen. A Nyugat harmadik félelme Kínával kapcsolatos, mégpedig azzal a feltételezéssel, hogy Oroszországot súlyos veresége még inkább Kína karjaiba hajtaná. Ezek a félelmek nem teljesen alaptalanok, ám erősen eltúlzottak. Nehéz elképzelni, hogy az orosz vereség nyomán – ami még a legradikálisabb változatában sem jelentene többet, mint Ukrajna 1991-es határainak helyreállítását – tartós hatalmi vákuum jönne létre, és az ország darabokra esne szét. Erre még a politikai és gazdasági átmenet legnehezebb időszakában, az 1990-es években sem került sor. Noha ekkor a központi hatalom rendkívül gyenge volt, és közhatalmi funkcióinak egy részét különböző érdekcsoportoknak sikerült privatizálniuk, az ország mégis egyben maradt.

A felbomlást etnikai alapon is nehéz elképzelni. Oroszország ma sokkal egyneműbb, mint volt egykor a Szovjetunió. Még a legnagyobb nem orosz etnikai közösség, a tatár sem népesebb 4,7 milliónál. Ráadásul történelmi lakhelyük az ország belső részén van, úgyhogy kiválásuk aligha reális. Az orosz nukleáris fenyegetőzés pedig valójában nem több egy hosszú idő alatt felépített, jól végiggondolt nyomásgyakorló narratívánál. A Kreml is tudatában van annak, hogy mivel járna, ha atomfegyverhez nyúlna. A kínai „öleléssel” kapcsolatos félelemmel pedig az a probléma, hogy Pekingnek nincs szüksége Oroszország szoros szövetségére. Egész egyszerűen nem tart rá igényt. Minden erre irányuló kísérletet a kínaiak éveken át határozottan elhárítottak. Egy ilyen szövetségkötésben a kínai vezetés több kockázatot lát, mint előnyt, s ezen érdemben az ukrajnai háború sem változtatott. Épp ellenkezőleg. Még inkább megerősítette azt a kínai véleményt, hogy az orosz külpolitika feleslegesen kockázatvállaló, túlságosan zajos, jobb távolságot tartani tőle.

A sok tekintetben érthető nyugati pozíció azonban semmiféle kapaszkodót nem ad arra nézve, milyen módon és milyen feltételek mellett lehet majd tartósan lezárni a háborút. Ha Ukrajna elfogadja, hogy a háború lezárása érdekében kénytelen ideiglenesen lemondani területeinek egy részéről, akkor cserébe joggal várja majd el, hogy erős garanciák védjék a felügyelete alatt maradt területeinek biztonságát. Ehhez azonban kevés lesz az a fajta ígéret, hogy a nyugati államok folyamatosan modern fegyverekkel és fegyverrendszerekkel látják el. Az „izraeli modell” Ukrajna esetében aligha alkalmazható. Izrael közelében ugyanis most nincs egyetlen olyan ellenfél sem, amelyik nukleáris fegyverrel rendelkeznék. A helyzet épp fordított: neki van, míg a környezetének nincs. Ukrajna viszont olyan szomszéddal áll szemben, amelynek nukleáris arzenálja az Egyesült Államok képességeihez mérhető. Ha az „izraeli modell” nem adaptálható, ahogy a dél-koreai, a japán és a tajvani sem, akkor csak egyetlen erős biztonsági garancia vetődhet fel: Ukrajna gyors NATO-felvétele azok után, hogy elhallgatnak a fegyverek. Erre azért is szükség van, mert erős biztonsági garanciák nélkül senki nem fogja a félig lerombolt országot újjáépíteni. És ez nemcsak Ukrajna érdeke. Ha ugyanis az ország nem épül újjá, annyi és olyan súlyos politikai és társadalmi probléma keletkeznék, amivel Európának (kiváltképp Kelet-Közép-Európának) sokkal nehezebb lenne megküzdenie, mint amennyivel Ukrajna NATO-felvétele járna.

Vannak, akik ennek a lehetőségét arra hivatkozva zárják ki, hogy Ukrajna területi integritása valószínűleg nem áll helyre a háború lezártával. Lehet, hogy így lesz, de ez önmagában aligha kizáró körülmény. Volt ugyanis már példa arra, hogy a NATO-ba úgy vettek föl egy országot, hogy annak nem teljes területére terjedt ki a szervezet garanciavállalása. Ez az ország az NSZK volt. A nyugatnémet állam úgy lett a szervezet tagja 1955-ben, hogy Bonn hivatalosan az ország határainak akkor még a harmadik birodalom 1937-es határait tekintette. Az NSZK csak 1970-ben ismerte el az Odera–Neisse-határt. Vagyis úgy vették fel a nyugatnémet államot a NATO-ba, hogy annak vezetése az ország határait egészen másutt látta, mint ahol ténylegesen húzódtak. Ezt a problémát úgy hidalták át, hogy a NATO csak arra a területre terjesztette ki biztonsági garanciáit, amit Bonn ténylegesen ellenőrzött. Ez a modell elvileg Ukrajna esetében is működhetne, de az lenne az előfeltétele, hogy legalább fegyverszüneti megállapodás szülessen, és létrejöjjön egy határ, ami átmeneti ugyan, de a harci események miatt rajzolata naponta mégsem változik.

Ezzel csak az a gond, hogy a fenti lehetőséggel nyilván Moszkvában is számolnak. És ha számolnak, akkor aligha lesznek érdekeltek akár csak egy fegyverszüneti megállapodás megkötésében. Ugyanakkor az is elképzelhető, hogy a háború – a harci események összessége – úgy fejeződik be, hogy még fegyverszüneti megállapodás sem születik. A posztszovjet térség konfliktusainak többnyire így lett vége, vagyis „befagytak” anélkül, hogy a felek bármiben megegyeztek volna. Egy idő után olyan helyzet alakult ki, ami tartósnak bizonyult. A NATO-felvételhez ez azonban kevés lenne. Ha nem születik legalább fegyverszüneti megállapodás, akkor az 1955-ös precedens már nem biztos, hogy alkalmazható lesz. Ahhoz ugyanis, hogy Ukrajnát fel lehessen venni, nemcsak a fegyvereknek kell elhallgatniuk, de valamilyen demarkációs vonalnak is létre kell jönnie.