Jelen, 2023. június 26.
Lakner Zoltán
Néhány nappal a Prigozsin-féle zendülést követően beszélgettünk arról Sz. Bíró Zoltán történésszel, hogy tényleg annyira stabil-e Vlagyimir Putyin rendszere, mint amilyennek Orbán Viktor látja, vagy pedig elkezdődött a Putyin-éra hosszú alkonya. Az egyik legismertebb magyar Oroszország-szakértő – akinek legújabb könyve nemrég jelent meg a Progress könyvek sorozatban a Gondolat kiadónál, Putyin háborúja címmel – azt állítja, hogy miközben Moszkva a Nyugatot tekinti fő ellenségének, Oroszország nemzetközi befolyását sokkal inkább Kína veszélyezteti.
Alig telt néhány nap a Prigozsin-féle menetelést követően, amikor a magyar miniszterelnök kijelentette, stabilnak tartja a Putyin-rendszert. Valóban a putyini hatalmi gépezet erejét bizonyítja, hogy a lázadás ugyanolyan váratlanul elült, mint ahogy elkezdődött? Egyáltalán, miből látszik, hogy mennyire stabil a putyini autokrácia?
A rendszer állapota lemérhető például azon, hogy a polgári hatóságok, a rendőrség, a titkosszolgálatok félrenéztek, amikor elindult a zendülés. Világos és egyértelmű bizonyítványt állít ki a rendszerről, ha a közhatalom különböző alrendszerei működésképtelennek bizonyulnak, amikor az országon belül 800 kilométert haladnak a főváros felé felfegyverzett katonai alakulatok. Putyin minden bizonnyal elmenekült Moszkvából, ugyanis nehéz azt feltételezni, hogy mindkét elnöki gép, amely elhagyta a fővárost, üresen szállt volna föl. A szélesen vett elit egy része ugyancsak menekülőre fogta, mivel úgy vélte, bármi megtörténhet. Nemcsak a nagyon gazdagok és a fontos politikai vagy rendvédelmi pozícióban lévők igyekeztek mielőbb elhagyni Moszkvát, hanem szinte mindenki, aki tehette. Ezekben a napokban egy Jerevánba tartó egyirányú repülőjegy 200 ezer rubelbe, magyar pénzben kifejezve 900 ezer forintba került. A dubai repülőjegy ára 350 ezer rubelre ugrott, ami majdnem másfél millió forint. Grúziába, Kazahsztánba nem is lehetett jegyet kapni. Az emberek magatartásában mutatkozott meg, mennyire ingatag lábakon áll az a magabiztosság, aminek a képét a Putyin-féle rendszer igyekezett magáról kialakítani és terjeszteni. Azt hiszem, fontos szakaszhatárhoz értünk azt illetően, sikerülhet-e továbbra is fönntartani azt a képzetet, hogy Putyin a stabilitás és a kiszámíthatóság egyedüli letéteményese.
Arra gondol, hogy esetleg el sem indul a 2024-es elnökválasztáson?
Mindezidáig nem volt kérdéses, hogy egyedül Putyin döntésétől függ, jövő márciusában indul a választáson vagy távozik. Szerintem ezt az eddig vitathatatlan jogát elveszítette. A szűken vett elit fog ebben az ügyben dönteni, és nem vagyok benne biztos, hogy ez az elit Putyinnal akar nekifutni az elnökválasztásnak. Putyin talán még az utódkijelölés jogát is elveszíthette. Minderről elég gyorsan megbizonyosodhatunk, mert ősszel fogják bejelenteni az Egységes Oroszország Párt, az ottani Fidesz kongresszusán, hogy ki az elnökjelölt. Ha netán addig újabb krízisek alakulnának ki, részben a harctéri események miatt, részben annak következtében, hogy kiderül, a Prigozsin-zendülésnek voltak magas szintű politikai, titkosszolgálati vagy katonai kapcsolatai, akkor lehetnek újabb válságok is. Akkor pedig az elit hamarabb is úgy dönthet, hogy a személyes biztonsága és felhalmozott vagyona védelme érdekében lépnie kell.
Azt gondolhatnánk, közel negyedszázados uralma alatt Putyin minden elitcsoportot felszámolt már vagy megregulázott. Kik törhetnének mégis a hatalmára?
Oroszországban mindig fontos szereplők az erőszakszervezetek vezetői. Fontos szerepet játszhatnak azok a közhatalmi szereplők is, akik a háborús időszakban nem kompromittálták magukat. Ilyen Mihail Misusztyin miniszterelnök, aki a háború előtt lubickolt a nyilvánosságban, azóta viszont csak akkor jelenik meg, amikor ez elkerülhetetlen. Hasonlóképpen a moszkvai főpolgármester, Szergej Szobjanyin vagy a jegybank elnökasszonya, Elvira Nabiullina. Vannak tehát olyan szereplők, akik nem váltak rabjaivá ideológiai ködképeknek és rögeszméknek, mint Putyin, Medvegyev vagy Patrusev, a Nemzetbiztonsági Tanács titkára, akihez képest Bogár László a fasorban sincs, ha összeesküvés-elméletekről van szó. Ha az oroszok helyzete romlik a harctéren, illetve a politikai stabilitás meginog, akkor a vagyonát, pozícióját féltő elit találhat új vezetőket a személyes biztonsága garantálására, egyúttal a háborús kényszerpálya elhagyására és egy józanabb politikai időszak megnyitására.
Egy ilyen új időszakban szerepet kaphatna a most börtönben tartott Alekszej Navalnij?
Ezt jóval távolibb lehetőségnek látom. Ugyanakkor, ha egy mérsékeltebb elitcsoport a nyugattal fennálló feszültséget csökkenteni szeretné, akkor elfogadhatja, hogy ennek az egyik feltétele Navalnij szabadon engedése.
Folytatva az ön gondolatkísérletét, az esetleg Putyin után hatalomra jutó új vezetésnek az előző időszak törmelékén kellene átküzdenie magát, és hamarosan azokért bajokért is az újakat tennék felelőssé, amiket az elődeiktől örököltek.
Ez bizony pontosan így van. Az új könyvemet pontosan azzal fejezem be, hogy a társadalom jelentős részében felkorbácsolt érzelmek, a birodalmi reminiszcenciák, a messianizmus, a xenofóbia sokáig fennmaradnak. Ezt tovább súlyosbítja, hogy a xenofóbia az orosz társadalomban nem egyszerűen az idegenellenességet jelenti, hanem a társadalom többi tagja iránti bizalmatlansággal társul. Nagy probléma, hogyan lehet az orosz társadalomnak ezt a részét visszavezetni a valóságba, az együttműködés, a bizalom közegébe. Ha az elit egy józanabb csoportja hatalomra is kerül – ami távolról sem biztos, de nem is elképzelhetetlen –, meg kell küzdenie az évek óta adagolt illúziók, a hamis tudat következményeivel.
De talán ebből a szempontból is meglepő, micsoda ünneplés fogadta a rendszerrel szemben fellépő Prigozsin csapatait Rosztovban. Egészen pontosan mit ünnepeltek rajtuk?
Semmiképpen sem akarom azt állítani, hogy a rosztovi hangulat Oroszország hangulatát fejezte ki, valószínűleg még csak nem is egész Rosztovét. Lehet csupán annyi a pofonegyszerű magyarázat, hogy egy unalmas vidéki városban most végre történt valami. De lehet, hogy ennél többről van szó. Nem hiszem, hogy kifejezetten a wagnerista, részben börtöntöltelékekből álló zsoldoscsapatokat üdvözölték és szerették meg hirtelen, vagy magát Prigozsint, habár benne kétségkívül van egyfajta varázserő. Rendkívül hatásos az a nyers és brutális nyelv, amit ügyesen használ. Ez az orosz társadalom jelentékeny rétege számára vonzerővel bír. Mégis azt gondolom, a rosztoviak elsősorban azt ünnepelték, hogy egy pillanatra felvillant az alternatíva lehetősége az örökkévalónak, végérvényesnek tűnő rendszerrel szemben, ami végtelenül korrupt, agyonbürokratizált, miközben egyre kevesebb érzékenységet mutat a társadalom tényleges igényei iránt, és egyre elnyomóbbá válik. Egy villanás erejéig úgy tűnhetett, vannak valakik, akik szembe mernek szállni a korrupt és hazug rezsimmel. Hangsúlyozom, ez az én olvasatom. Többet fogunk tudni, ha szétnéznek a városban újságírók, részletes tudósításokat készítenek az események utóhatásairól, és talán lesznek közvélemény-kutatások is, amelyek alapján pontosabb képet nyerhetünk. Mindenképpen figyelmeztető jel a rendszer számára, hogy azok után is, hogy Putyin ellenséggé nyilvánította Prigozsint, a rosztoviak ugyanúgy ünnepelték őt és zsoldosait.
Azzal, hogy Prigozsint kivonták a forgalomból, Putyin környezetének összetétele is megváltozott? Prigozsin szélsőséges és háborúpárti volt, az ő kiesésével relatíve erősebbé válhatnak a mérsékeltebb elgondolások képviselői?
Prigozsin utolsó hetekben nyújtott retorikai teljesítménye azt a furcsa kihívást intézte a rezsimhez, hogy egy háborúpárti személyiség fogalmazott meg nyers bírálatot. Ha ugyanezt egy nyugatos, liberális politikus tette volna, rég eltakarítják. Volt például Prigozsinnak egy harmincperces videóüzenete, amit több mint tízmillióan néztek meg egy nap alatt a Youtube-on. Ha becsukom a szemem, és figyelmen kívül hagyom a szöveg, hogy is mondjam, nyelvi intenzitását, akkor az egész olyan volt, mintha Navalnij beszélne hozzánk. Messze nem csak a katonai vezetés korruptságáról volt benne szó, ennél sokkal szélesebb kontextust nyitott. A háborúpártiak hangján bírálta a háborút. Ez jelentette az igazi kihívást Putyin számára. Ennek a hangnak a kiiktatása nagyon fontos volt az országot háborúra kényszerítő elnöknek. Azonban a wagneristák mindeddig meghatározó szerepet játszottak a hadszíntéren, ahonnan most hiányozni fognak. Bár jelentős részük valószínűleg betagozódik a reguláris erők kötelékébe, a hatalom célja a zsoldoscsapatok szétdarabolása, hogy a jövőben ne léphessenek fel egységesen. A hadszíntéren mutatkozó gyengeség, újabb veszteségek elszenvedése további súlyos nehézségekhez vezethet Putyinra nézve.
Az erős állam képét sugárzó Putyinnak miért volt szüksége magánhadseregre, az erőszakmonopólium megbontására?
A Prigozsin-zendülés pontosan amiatt hatalmas presztízsveszteség Putyin számára, mert Prigozsin teljes mértékben az ő kreatúrája. Putyin kényes feladatokat szervezett ki az államtól Prigozsinhoz, amit azért látott jónak egyfelől, mert hogyha kiderülnek egyes vállalhatatlan cselekedetek, azt lehet mondani, ez egy magánvállalkozás, az államnak ehhez semmi köze. Lásd például az amerikai választások idején a kibertérbe való beavatkozást. De nem csak Prigozsinról és a Wagner-csoportról van szó, amire egyébként az orosz központi költségvetésből 86 milliárd rubelt költöttek tavaly május és idén május között, miközben Prigozsin az étteremüzletből további 80 milliárd rubel bevételre tett szert. Összesen tehát Prigozsin csak ebben az egy évben 2 milliárd dolláros bevételhez jutott. Másfelől Putyin a Wagner-csoportra afféle pretoriánus gárdaként is tekintett. Olyan fegyveres alakulatnak tartotta, ami – ha szükségessé válik, mert az erőszakszervezetek vagy a hatalmi elit egy része elpártol tőle – a védelmére kel. Emellett Putyin 2015-ben létrehozta a volt belügyi hadseregből a Roszgvargyiját, az orosz Nemzeti Gárdát, ami közvetlenül az elnöknek van alárendelve. Megengedte továbbá Kadirovnak, hogy létrehozzon egy több tízezres hadsereget, ami ugyan formálisan a Roszgvargyija része, ám azon belül mégiscsak különálló egység, amiről az elnök azt feltételezi, hogy végsősoron neki engedelmeskednék. A nyilvánvaló paranoia jele, hogy Putyin egyszerre három olyan pretoriánus gárdát hozott létre, amelyek bevethetők, ha úgy látja, valaki a hatalmára tör. A probléma az, hogy most ezek közül az egyik elszabadult. Arról továbbra is csak találgathatunk, voltak-e a katonai, a titkosszolgálati, a civil eliten belül támaszai, támogatói, inspirálói a zendülésnek. Lehet, hogy Prigozsin csupán ellenszegült annak a június 10-i miniszteri rendeletnek, miszerint minden magánhadseregben szolgálónak szerződést kell kötnie a védelmi minisztériummal. Ez korlátozta volna Prigozsin magánhadseregének autonómiáját. Miután ezt a politikai befolyása révén nem tudta megakadályozni, megindult Moszkva felé. De nem földtől elrugaszkodott az a feltételezés sem, hogy lehettek az eliten belül olyanok, akik eszközként használták őt, azzal a céllal, hogy gyengítsék Putyin pozícióját.
Ez azt jelentené, hogy a zendülés nem is az oka, hanem a jele a Putyin-féle hatalmi építmény megbillenésének?
Talán fogalmazhatok úgy, hogy az orosz eliten belül elindult a helyezkedés egy közelgő poszt-putyini korszakra készülve. Nagyon érdekes ebből a szempontból Szurovikin hadseregtábornok – eddig még meg nem erősített – letartóztatásának híre, azzal a váddal, hogy tudomása volt a készülőfélben lévő lázadásról. Ez azonban annak a beismerését is jelentené, hogy az egyik legmagasabb rangú orosz katona érintett volt a Putyin hatalmát veszélyeztető eseményekben. Azaz nem magánakciót láttunk, hanem egyes elitcsoportok elérkezettnek látták az időt arra, hogy szembeforduljanak Putyinnal. Ez újabb csapást mérne arra a nagy erőfeszítések árán fenntartott képre, hogy a rendszer stabil.
Ezzel együtt a leszámolás klasszikus eszköz a lázadások utáni stabilizálásra.
Ez természetesen igaz. Mégis, ha széles kört érne el egy tisztogatási hullám, az azt bizonyítaná, hogy a Putyin iránti lojalitás nagymértékben megbomlott. Ez esetben pedig nem biztos, hogy a puszta megtorlás elegendő a hatalmi stabilitás helyreállítására. Meg merem kockáztatni, hogy ezzel a még nem minden elemében tisztázott zendüléssel vagy puccskísérlettel a putyini korszak végjátéka kezdődött el. Ennek az időbeli elhúzódását nehéz lenne prognosztizálni, de annyi belső feszültség és önellentmondás terheli már a rezsimet, hogy hosszú időt nehezen tudok elképzelni.
Számomra az sem egészen világos, hogy ha a lázadás vezetője, Prigozsin egérutat kapott, akkor mire hivatkozva lehet más szereplők ellen fellépni?
Itt megint egy ellentmondásokba ütközünk. Prigozsint el kellett engedni, hogy pacifikálni lehessen a csapatait, amelyek azonban hiányozni fognak az oroszoknak a harctéren. Putyinnak érdeke, hogy feltárja, kik segíthették, netán bujtogathatták Prigozsint, de a széles körű leszámolással az elit lojalitásának megrendülését árulná el. Ugyanakkor viszont nem tarthatja fenn a hatalmát a potenciális ellenfelek kiiktatása nélkül, és a határozott fellépés propagandacélokat is szolgál. Putyin hihetetlen aktivitást mutat azóta, hogy Prigozsin elhagyta Oroszországot, ezzel az erőteljes, határozott, aktív imázsát próbálják helyreállítani. Nagy kérdés azonban, hogy a közfogyasztásra előállított Putyin-kép alkalmas-e a hatalom gyengülését érzékelő elitcsoportok meggyőzésére. Nagyon fontos, hogy az üzleti elit és az adminisztratív elit tagjai most úgy gondolják-e, Putyin visszaszerezte a kontrollt Oroszország irányítása felett. Az pedig egy messzebbre vezető kérdés, hogy ezek a csoportok meddig fogadják el reális programnak a nemzetközi világrend orosz szájíz szerint történő egyoldalú átalakítását. Amihez Oroszországnak valójában nincs meg az ereje. Ez azért is lényeges, mert egyre veszélyesebb és gyalázatosabb hóbortok nyernek teret Putyin környezetében. Az egyik legbefolyásosabb külügyi tanácsadó, Szergej Karaganov az utóbbi időben a taktikai nukleáris fegyverekkel kapcsolatban azt a véleményét fejtette ki, hogy nem elég a fenyegetés, bizonyos kiválasztott célpontokkal szemben be is kellene vetni ezeket. Putyin az utóbbi években, különösen a pandémia idején, egyre inkább elszigetelődött a külvilágtól, saját környezetét pedig a hagymázas ideológiák és ezek hirdetői töltik meg. Így tehát az elnöktől már nem lehet azt várni, hogy egyensúlyban tartsa az agresszív és a mérsékelt hatalmi csoportokat. Amennyiben az elitben azt érzékelik, hogy Putyin „elszállása” összeomlással fenyeget, akár az is bekövetkezhet, hogy egyszer csak kopogás nélkül megjelennek a dolgozószobájában, és azt mondják neki, innentől kezdve Misusztyin miniszterelnök az ügyvezető államfő. Nem azt a benyomást akarom kelteni, hogy ez biztosan így fog történni, de a Prigozsin-lázadás után már nem lepődnék meg rajta.
A háború megrekedésén kívül mi az, amit az orosz elitcsoportok kudarcnak láthatnak Putyin regnálásában?
A háború nagyon fontos tényező, hiszen geopolitikai mániák és téveszmék miatt fogtak bele, nem pedig reális célok és tervek alapján. Ezen kívül a háború megindításának volt egy olyan funkciója, hogy az egykori birodalom részleges vagy teljes újjáteremtése megerősíti az ország és az elnök nimbuszát. Ám erről pillanatok alatt kiderült, hogy nem működik. Probléma az is, hogy a gazdaság tavaly a hivatalos adatok szerint 2,1 százalékkal visszaesett. Messze nem olyan mértékben, mint ahogy azt a háború korai szakaszában mind az oroszok saját jegybankja, mind a nagy nemzetközi intézmények prognosztizálták, viszont sokan megkérdőjelezik ezt 2 százalék körüli mértéket.
Merthogy abba beleszámít azoknak a hadifelszereléseknek az előállítása is, amelyeket utána napok vagy hetek leforgása alatt elveszítenek a fronton?
Pontosan. Beleszámítanak ugyan a nemzeti össztermékbe, de ennek az életminőség javulására semmiféle hatása nincs.
Putyin uralmának első szakaszához a gazdasági fellendülés, az életviszonyok javulásának emléke kötődik.
Az 1990-es évek végén Oroszország gazdaságilag mélyrepülésben volt. Az ezredfordulótól kezdve egyrészt az energiaárak konjunktúrája kezdődött, másrészt elindult a működő tőke beáramlása. A 2008-as globális válság azonban a G20-as csoportban leginkább Oroszországra sújtott le, megmutatva az ország sebezhetőségét, technológiai és pénzügyi értelemben is. Még fontosabb, hogy bár 2012-től megint magasan volt az olajár és ismét gyorsan nőtt a belső fogyasztás, a gazdaság növekedése mégis lelassult. Mindez azt mutatta, hogy a gazdaság nem konjunkturális problémákkal küzd, hanem szerkezeti válsággal küszködik. Ezt az elitcsoportok felismerték, azonban a gazdasági modellváltás a számukra előnyös járadékvadász stratégia feladásával járt volna.
Ezért inkább a nagyobb elnyomást választották?
Ez az, ami történt. A rendszer akkor még meglévő demokratikus elemei is egyre inkább eltűntek, valamint jelentősen nőttek a vagyoni és a jövedelmi különbségek. A hatalmi stabilitás és Putyin helyzetének prolongálása fontosabb szempont volt minden másnál. Egy idő után aztán elkezdett politikai problémává válni a gazdaság lassuló növekedése. Érzékelhetően perspektívát veszített a putyini rendszer. S miután kifogyott a jövőre vonatkozó mondanivalóból, a múlt felé fordult, ami Oroszország esetében a birodalmi múlt felelevenítését jelenti. Ez szükségképpen konfliktusokhoz vezetett azokkal az államokkal, amelyek valaha a birodalom részét képezték. Különösen az utóbbi években Putyinék egyre nyíltabban és egyre erőteljesebben sugallták azt is a társadalomnak, hogy az 1990-es években a nyugat megalázta Oroszországot, de Putyin vezetésével felegyenesedtünk, az ország újra talpra állt és most megmutatjuk a világnak, mire vagyunk képesek. Amikor tehát társadalompolitikában és gazdasági teljesítményben az autokrácia nem tud eredményt felmutatni, akkor a múltba révedés, a hazugság, a manipuláció, a nyomásgyakorlás, az erőszak eszközeihez nyúl. Ha egy ilyen hatalom otthon már kiiktatta az ellenlábasait, akkor könnyen kialakulhat benne az a téveszme, hogy ezt a szomszéd országokkal is megteheti.
A Prigozsin-zendülés kapcsán látszólag kulcsszerepbe került a fehérorosz elnök, de valahogy az én fantáziámat meghaladja, hogy őt tényleges cselekvőként képzeljem magam elé. Kicsit olyan, mint amikor Semjén Zsoltról kellene elhinnem, hogy operatíve irányít egy hadifogoly-menekítési akciót.
Nagyon találó a példa. Számomra is nyilvánvaló, hogy nem Lukasenko találta meg a megoldást, hanem őt találták meg, hogy az ajánlattal nyilvánosan álljon elő. A zendülés óráiban Putyin és Prigozsin egyaránt kényszer hatása alatt voltak. Prigozsin a gyors előrenyomulás mellett sem tapasztalt tömeges társadalmi támogatást – inkább a kivárás volt a meghatározó –, Putyin pedig egyebek mellett azt látta, hogy a Wagner-csoport ellen küldött reguláris haderők egyes utasításokat nem hajtanak végre. Állítólag az orosz hadsereg pilótái – nyilván nem azok a helikoptervezetők, akik közelről támadták a zsoldossereget és akiket lelőttek – nem voltak hajlandók bombázni a közúton haladó wagnereseket, mert azzal az ott közlekedő civil lakosságot veszélyeztették volna. Kompromisszumra kényszerültek tehát, de Putyin nem kívánta a biztonsági garanciát személyesen nyújtani Prigozsinnak és nem is akart közvetlenül egyezkedni a zsoldosvezérrel. A létrejött megállapodás fenntartja annak a lehetőségét, hogy ha Prigozsinnal valami történik, akkor azt ne Putyinnak, hanem valaki másnak, jelen esetben Lukasenkónak lehessen felróni.
Fehéroroszország jó ideje államszövetségben van Oroszországgal, de Lukasenko hosszú ideig megőrizte hatalmának különállását. A 2020-ban elcsalt elnökválasztás után viszont rászorult Putyin segítségére, közelebb került a teljes bekebelezéshez. A mostani szerepvállalással Lukasenko ismét valamilyen mértékű önállóságot vásárolt magának?
Éppen az államszövetség miatt, a két ország jogrendje nagyon hasonló, és kevéssé meglepő módon a belbiztonsági együttműködés a leginkább előrehaladott. Így tehát erősen kérdéses, hogy a Prigozsinnak adott fehérorosz biztonsági garancia mire lehet elég. Az viszont igaz, hogy az a Lukasenko, aki a 2020. augusztus 9-i, durván elcsalt választások után teljesen kiszolgáltatott lett Oroszországnak, most egy picit fellélegezhet, mert a megszeppent, nehéz helyzetbe került Putyin fordult hozzá segítségül. De hogy ez a megszeppentség meddig tart, mire ad lehetőséget Lukasenkónak, azt nem tudom. Talán csak lélegzetvételnyi ideje jut az átmeneti megerősödésre.
Az elmúlt hónapokban Putyin sokat próbált tenni annak érdekében, hogy ismét nemzetközi játékosként, elfogadott szereplőként pozícionálja magát. Erdogannal diplomáciai szívességeket tettek egymásnak a török választás idején, a BRICS államok kiálltak amellett, hogy márpedig ők meghívják Putyint a dél-afrikai csúcstalálkozójukra, a kínai elnök pedig márciusban Moszkvába utazott. Ehhez képest most feltűnő volt, hogy a kínai diplomácia némán kísérte végig a Prigozsin-lázadást, csak akkor biztosította támogatásáról az orosz vezetést, amikor a zendülés véget ért. Mások sem sietnek utólag sem olyan hűségnyilatkozatokat tenni, mint Orbán Viktor a Bildnek adott interjúban.
Nyilván azért, mert a nemzetközi politika legtöbb szereplője autonómnak érzi és tekinti magát Oroszországgal és Putyinnal szemben.
Már egy korábbi alkalommal is beszélt a Jelennek arról, hogy Oroszország nemzetközi befolyását nem a fő ellenségnek kikiáltott nyugat, hanem elsősorban Kína veszélyezteti.
Ezt most is, sőt még inkább így gondolom. Néhány hete történt meg az az egészen példátlan dolog, hogy az öt közép-ázsiai volt szovjet köztársaság elnöke Oroszország részvétele nélkül találkozott a kínai államfővel. Hszi Csin-ping a nyilvános beszédében védelmi szövetséget ajánlott ezeknek az államoknak. Ez egészen másfajta magatartás, mint amit eddig a térséggel kapcsolatban Kína nyilvánosan képviselt. Ugyancsak figyelmet érdemlő, hogy Hszi elnök a türkmén elnököt arra biztatta, építsék meg mielőbb a Türkmenisztánt Kínával összekötő gázvezeték negyedik szálát. Ez azért izgalmas, mert az oroszok nagyon régóta abban bíznak, hogy az európai piacokról át tudják forgatni a gázszállításaikat főként Kínába, azonban nekik Kína felé csak egy vezetékük van, ami a töredékét tudja szállítani annak a mennyiségnek, amit a háború előtt az Európai Unióba küldtek. Viszont a kínaiak ezek szerint inkább a fiatal türkménbasival egyeznek meg. Peking egyre leplezetlenebbül használja ki, hogy Oroszország politikai figyelmét, erejét, erőforrásait leköti az Ukrajna ellen indított háború. Különösen jól érzékelhető a kínai nyomulás Kazahsztán esetében, miközben az azeriek egyre leplezetlenebbül Törökország felé mennek. Mi több, Örményországban, ahol korábban végső biztonsági garanciát láttak Oroszországban, maga a miniszterelnök utalt arra, hogy ki kéne lépni a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetéből, azaz az oroszok által vezetett katonai szervezetből. Tehát még egy olyan állam esetében is fontolgatják a távolodást, amelyikről azt gondolnánk, egyértelműen rászorul Oroszországra.
A kínai befolyásszerzéssel szemben is születnek haragos dolgozatok Putyin környezetében?
Nem igazán. Az említett Karaganov például azzal is érvel a nukleáris fegyverek nyugatot elrettentő bevetése mellett, hogy a kínaiak ennek nyomán ráébrednének arra: ez az ő érdekük is.
Ehhez képest a kínai elnök minden barátkozás mellett újra és újra hangsúlyozza, hogy elítéli a nukleáris fenyegetőzést.
A putyini hatalmi kör azonban már rég elszakadt a valóságtól. 2014-ben zajlott le az a találkozó Angela Merkel és Putyin között az ausztráliai G20-csúcson, ami után a német kancellár azt mondta: Putyin úr egy másik világban él. Más kérdés, hogy a német külpolitika nagyon sokáig semmiféle konzekvenciát nem vont le ebből, annak ellenére, hogy már akkor pontosan érzékelte, ami ma még inkább igaz, hogy ezzel az emberrel már nem lehet megegyezésre jutni.