Élet és Irodalom,
LXVI. évfolyam, 51–52. szám, 2022. december 22.
SZ. BÍRÓ ZOLTÁN
Már most is jól látható, hogy Oroszország nemzetközi pozíciói – függetlenül a háború kimenetelétől – gyengülni fognak, mint ahogy eddig is jelentősen gyengültek. Bár Moszkva győzelmét – bármit jelentsen is ez – továbbra sem lehet kizárni, a valószínűsége fölöttébb kicsi. De még abban az esetben is, ha Oroszországnak sikerülne megtartania az eddig megszerzett ukrajnai területeket, Moszkva befolyása mind közvetlen környezetére, mind azon túl jóval kisebb lesz, mint volt a háború előtt. Ez a tendencia már most is érzékelhető a posztszovjet térségben, abban a régióban, amelynek ellenőrzését az orosz vezetés mindig is eminens érdekének tekintette.
Oroszország a Szovjetunió felbomlása után többször is kísérletet tett arra, hogy saját felügyelete mellett újjászervezze a posztszovjet térséget. Először, 2000 októberében létrehozta az Eurázsiai Gazdasági Közösséget (Jevrazijszkoje Ekonomijszkoje Szoobscsesztvo, JeESZ). A szervezetnek Oroszország mellett négy FÁK-térségbeli ország – Belarusz, Kazahsztán, Kirgizsztán és Tádzsikisztán – lett a tagja. Ám ez az összefogás néhány év elteltével elhalt, és helyét 2003 szeptemberétől egy újabb integrációs szervezet vette át. Az Egységes Gazdasági Térség (Jegyinoje Ekonomicseszkoje Prosztransztvo, JeEP) néven létrehozott csoport a Szovjetunió négy, gazdasági és politikai tekintetben egyaránt legfontosabb egykori tagköztársaságát – Oroszországot, Ukrajnát, Belaruszt és Kazahsztánt – fogta egybe. Ez volt a Független Államok Közössége (FÁK, Szodruzsesztvo Nyezaviszimih Goszudarsztv) mellett az egyetlen olyan posztszovjet integrációs kísérlet, ahová sikerült Ukrajnát is becsábítani. Erre sem azelőtt, sem azóta nem találni példát. Az ukránok ugyanis soha nem csatlakoztak sem a térség katonai szervezetéhez, a kezdetben Taskenti Paktumként emlegetett, majd a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete (Organyizacija Dogovora o kollektyivnoj bezopasznoztyi, ODKB) nevet felvett katonai tömbhöz, sem a később megalakuló Vámunióhoz (Tamozsennij Szojuz), sem annak utódjához, az Eurázsiai Gazdasági Unióhoz (Jevrazijszkij Ekonomicseszkij Szojuz, JeESZ).
Mindezek olyan próbálkozások voltak, amelyek nem keltették fel sem az ukrán politikai vezetés, sem az ukrán társadalom érdeklődését és bizalmát. Kivételt az Egységes Gazdasági Térség koncepciója jelentett, de az sem tartósan. A 2004-es őszi „narancsos forradalom” nyomán hatalomra került nyugatos tábor, élén az akkor megválasztott Viktor Juscsenkóval, gyorsan kivezette az országot a szervezetből.
Oroszország azonban nem adta fel, és újabb integrációs kísérletekbe fogott. A Vámuniót 2010-ben, belarusz és kazah részvétel mellett hozta létre; néhány évvel később Örményország és Kirgizsztán is csatlakozott. Moszkva azok után, hogy az általa támogatott Viktor Janukovicsot választották meg 2010-ben Ukrajna elnökévé, ismét reményt látott arra, hogy sikerül Kijivet meggyőzni a Vámunióhoz történő csatlakozásról. Janukovics azonban, aki mind a 2004-es, mind a 2010-es elnökválasztás idején élvezte Oroszország támogatását, már röviddel beiktatása után fontosnak találta, hogy felvegye a kapcsolatot az Európai Unióval, és kezdeményezze az Ukrajnával kötendő társulási szerződés kidolgozását. A tárgyalások gyorsan haladtak, és a megállapodás szövege 2012-re el is készült. Az EU azonban egy ideig különféle körülményekre – mindenekelőtt Julia Timosenko börtönbüntetésére – hivatkozva halogatta a dokumentum aláírását, mígnem a felek abban egyeztek meg, hogy a megállapodás aláírására 2013. november 29-én a Keleti Partnerség program soros, Vilniusban tartandó csúcstalálkozóján kerül sor. Ezzel párhuzamosan Moszkva ígéreteket és fenyegetéseket is bevetve próbálta rávenni Janukovicsot, hogy Ukrajna ne írja alá a társulási szerződést, hanem helyette csatlakozzon az Oroszország vezette Vámunióhoz. A nyomásgyakorlás végül sikeresnek bizonyult, és az ukrán vezetés mindössze nyolc nappal a társulási szerződés aláírása előtt bejelentette, hogy nem parafálja azt. Az aláírás elhalasztása azonnali társadalmi tiltakozást váltott ki, és elindította az utóbb „majdani forradalomként” elhíresült folyamatot, ami a következő év februárjában Janukovics bukásához vezetett.
Moszkva ezek után sem hagyott fel azzal a tervével, hogy a volt szovjet tagköztársaságok mind szélesebb körét bevonva alapítson szoros gazdasági szövetséget, majd számos politikai elemmel kiegészítve létrehozza az Európai Unió afféle eurázsiai változatát. Az előbbit – Belarusszal és Kazahsztánnal együtt – 2015 elején Eurázsiai Gazdasági Unió néven létre is indította; hamarosan Örményország és Kirgizsztán is csatlakozott. Ám az Ukrajna elleni invázió nyomán le kellett venni a napirendről azt a becsvágyó moszkvai tervet, amely a posztszovjet térség államait – lehetőleg minél többet – az Európai Unióhoz hasonló, politikai elemekben is gazdag Eurázsiai Unióba (Jevrazijszkij Szojuz) szervezte volna. Ez a még 2011 őszén meghirdetett terv a háború keltette bizalomvesztés miatt alighanem végérvényesen odaveszett.
Moszkva Ukrajnával szemben követett, mind agresszívebb politikája ugyanis még a legszorosabb szövetségesei körében is nyugtalanságot keltett. Olyannyira, hogy még ez a belső kör sem volt hajlandó arra, hogy az Ukrajnától 2014-ben elcsatolt Krím félszigetet hivatalosan Oroszország részeként ismerje el. Hasonlóképpen nem fogadták el szuverén államként a Moszkva által két nappal az invázió előtt elismert Donyecki és Luhanszki Népköztársaságot. Sem a belaruszok, sem a kazahok, sem az oroszokban hosszú időn át biztonsági garanciát látó örmények, sem a gazdaságilag kiszolgáltatott kirgizek nem láttak okot arra, hogy kövessék Moszkva példáját. Kaszim-Zsomart Tokajev kazah elnök még ahhoz is vette a bátorságot, hogy a június közepén megrendezett Pétervári Nemzetközi Gazdasági Fórumon egy Putyinnal közösen tartott pódiumbeszélgetésen kijelentse, Kazahsztán nem készül az olyan „kvázi-állami képződmények” elismerésére, mint amilyen Luhanszk és Donyeck. A kazah elnök bátorsága önmagában komoly meglepetést okozott, de még ennél is nagyobbat Putyin hallgatása. Az orosz elnök ugyanis nem szokta válasz nélkül hagyni az efféle megnyilatkozásokat, ám ezúttal nem reagált. Nyilván tudta, hogy Tokajev mögött a kínaiak állhatnak. Hogy ez a feltételezés nem alaptalan, az néhány hónappal később ki is derült. A Sanghaji Együttműködési Szervezet szamarkandi csúcstalálkozójára tartó Hszi Csin-ping kínai elnök megállt Asztanában, ahol nyilatkozatban erősítette meg, hogy Kína messzemenően támogatja Kazahsztánt területi integritásának védelmében.
Egy ideje már nem csak a gazdasági szervezetekben mutatkoznak problémák. Ma már a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezete sem úgy működik, ahogy a tagállamok egy része elvárná. A három évtizede létrehozott katonai szövetség, amelynek tagsága az évek során folyamatosan változott, ma csak hat államból áll (Oroszország, Belarusz, Örményország, Kazahsztán, Kirgizsztán, Tádzsikisztán), holott volt idő, amikor Üzbegisztán, Azerbajdzsán és Grúzia is a tagállamok közé tartozott. Csak három olyan FÁK-ország akadt – Ukrajna, Moldova és Türkmenisztán –, amelyik soha nem tartotta érdekeivel egyezőnek, hogy csatlakozzon a Moszkva irányította katonai tömbhöz.
A szervezetet egy ideje egyre több belső ellentét feszíti. Ezek közül talán a legsúlyosabb Örményországgal kapcsolatos. Az örmények ugyanis csalódottan szembesültek azzal, hogy a két éve kirobbant második karabahi háború idején nem kaptak semmiféle érdemi segítséget katonai szövetségeseiktől. Leginkább azt fájlalták, hogy Oroszország – arra hivatkozva, hogy a harcok nem érintették Örményország területét – nem volt hajlandó beavatkozni; ennek következtében az azeri hadseregnek sikerült az örmény többségű Hegyi Karabah több mint felét visszavennie, ahogy hét azeri járást is, amelyet az örmények még az első karabahi háború (1992–1994) során szereztek meg. Moszkva a negyvennégy napos háború idején csak arra volt hajlandó, hogy közvetítsen a fegyverszüneti megállapodás megkötésében, és csaknem kétezer fős békefenntartó erejével öt éven át biztosítsa az Örményországot Hegyi Karabah örmény felügyelet alatt maradt részével összekötő lacsini folyosó átjárhatóságát.
Az Ukrajna elleni háború miatt azonban Moszkva rövid időn belül arra kényszerült, hogy békefenntartóinak mintegy felét kivonja a térségből. Az adódó lehetőséggel rögtön éltek is az azeriek, és újabb területeket foglaltak el. Az örmények az utóbbi évek tapasztalatai nyomán egyre kevésbé bíznak Oroszországban. A szeptemberi újabb azeri agresszió után már arra is akadt példa, hogy örmények tüntetésen követeljék az ország kilépését az ODKB-ből. De a szeptemberi incidens még az örmény Nemzetbiztonsági Tanács titkárát, Armen Grigorjant is arra késztette, hogy úgy nyilatkozzon: „többé nem lehet bízni szövetségeseinkben”. Két hónappal később a katonai szervezet Jerevánban tartott csúcstalálkozóján példátlan dolog történt: az örmény miniszterelnök nem volt hajlandó aláírni a közös nyilatkozatot arra hivatkozva, hogy abban nem szerepel Azerbajdzsán magatartásának politikai elítélése. Nikol Pasinjan azt is rossz néven vette, hogy míg idén januárban elég volt egy nap, hogy döntés szülessen a szervezet erőinek kazahsztáni bevetéséről – az ottani „rendteremtésről” –, addig Örményország sem a negyvennégy napos háború, sem a szeptemberi újabb azeri agresszió idején nem kapott semmiféle érdemi segítséget szövetségeseitől.
Nemcsak Örményország érezheti magát egyre kényelmetlenebbül állítólagos szövetségesei között, de ez mindinkább igaz Tádzsikisztánra és Kirgizsztánra is. Mindkét közép-ázsiai országban úgy látják: Oroszország ahelyett, hogy közvetítene konfliktusukban – ami időről időre katonai incidensekhez vezet –, látványosan távol tartja magát tőle, és lemond döntőbírói szerepéről. Ez legutóbb azzal a következménnyel járt, hogy Kirgizsztán elhalasztotta a katonai szervezet területén tervezett októberi hadgyakorlatát.
A posztszovjet térség emancipálódását jelzi az is, immár akad arra példa, hogy egy FÁK-ország vezetője – több tiszteletet követelve – nyíltan bírálja az orosz magatartást. Emomali Rahmon tádzsik elnök, aki a belarusz diktátor mellett a legrégebb óta irányítja országát – nem mellesleg épp Lukasenkához hasonló szellemben –, szeptember közepén, az Asztanában megtartott „Oroszország–Közép-Ázsia” fórumon egyenesen úgy fogalmazott, Moszkva „ne úgy viszonyuljon Közép-Ázsia országaihoz, mint az egykori Szovjetunió tagállamaihoz”. Vagyis már a posztszovjet térség egyik legszegényebb és Oroszországnak leginkább kiszolgáltatott országának vezetője is összeszedte annyira a bátorságát, hogy határozottan elítélje Moszkva neokolonialista gesztusait és fellépését. De a térség emancipálódásának fontos jele volt az is, amikor Kazahsztán elutasította az orosz kormánynak azt a kezdeményezését, hogy közös szankciókat léptessenek életbe a nyugati országokkal szemben. Asztana ebben nem akar Moszkva partnere lenni. Épp ellentétesek a céljai: megpróbál egyre több Oroszországból távozó nyugati céget meggyőzni arról, hogy működését Kazahsztánba tegye át. Néhány hónapja maga a kazah miniszterelnök jelentette be, hogy több száz nyugati céggel tárgyalnak esetleges relokációjukról.
Látván az elmúlt hónapok fejleményeit, nehéz olyan helyzetet elképzelni, amiben Moszkva vissza tudná szerezni a háború előtti befolyását a FÁK-térség országainak többsége felett. Ez még akkor is fölöttébb valószínűtlen, ha sikerülne Ukrajna elleni háborúját győzelemmel befejeznie – aminek nagyon kicsi az esélye. A háború persze elhúzódhat, de ha így is lesz, az csak tovább növeli majd Oroszország terheit. Erőforrásai ugyan nagyok, de nem végtelenek. Ha az ukránok kitartása nem csökken, és a Nyugat Ukrajnának nyújtott sokrétű támogatása fennmarad, netán bővül, Moszkva szinte bizonyosan nem győzhet. Lehet, hogy a Nyugat sokáig nem tudja Oroszországot jóvátétel fizetésére kényszeríteni, de még ebben az esetben sem lesz Moszkvának elég ereje és erőforrása ahhoz, hogy újra ellenőrzése alá vonja a posztszovjet térség nagy részét. És ez nemcsak erőtlensége miatt lesz így, hanem azért is, mert az egykori szovjet belső periféria 1991 végén függetlenné vált államai nem fogják elfelejteni Oroszország Ukrajna elleni agresszióját.