Mit gondolnak az oroszok az Ukrajna elleni háborúról?

Lehet ezt egyáltalán tudni?

A független moszkvai közvélemény-kutató intézet, a Levada Központ a háború kitörése óta méri az orosz lakosság a „különleges katonai művelethez” való viszonyát. A legfrissebb, júliusra vonatkozó felmérésének eredményéből az derül ki, hogy az orosz társadalomnak a háborúhoz fűződő viszonya immár harmadik hónapja lényegében változatlan: a válaszadók több mint háromnegyede támogatja Putyin háborúját. Közülük 47-48 százalékot tesz ki azok aránya, akik feltétel nélkül helyeslik a katonai akciót, míg a fennmaradó csaknem 30 százalékos rész inkább támogatja, mint elutasítja. Azok aránya, akik határozottan a háború ellen foglalnak állást, mindössze 8 százalék, és további 10 százalékot alkotnak azok, akik ugyanúgy a háború ellen vannak, mint az előbbiek, de elutasító álláspontjukban kevésbé határozottak. Vagyis a válaszadók kevesebb mint ötöde gondolja úgy, hogy ez a háború helytelen.

Eközben a megkérdezettek több mint kétharmada szerint az országban jó irányba mennek a dolgok – tavaly novemberben, vagyis alig négy hónappal a háború előtt, még csak 44 százalékuk gondolta ezt így. Az következnék mindebből, hogy az oroszok többségének meggyőződése: a háborúval a dolgok jó irányba fordultak, minden rendben van, csak így tovább, nincs itt min javítani? Valóban ez lenne a helyzet? Ha igen, az nagyon meglepő és bizarr volna, kiváltképp, ha tudjuk, hogy a közhangulat ilyen látványos fordulatára utoljára 2014 tavaszán, a Krím annektálásakor került sor.

Erősödő lojalitás

De nemcsak ezek a mérési eredmények tűnnek váratlannak. Hasonló fordulatot vett Putyin megítélése is. Ez leginkább akkor látszik, amikor a közvélemény-kutatók egy politikusokból álló rövid listát tesznek a válaszadók elé – rajta többek közt az elnökkel –, hogy nyilatkozzanak, kinek a tevékenységét helyeslik. Az így feltett kérdésre tavaly júliusban a megkérdezettek 61 százaléka válaszolta, hogy támogatja Putyin tevékenységét, mára az arányuk 83 százalékra nőtt. Ennél többen csak 2014–2015-ben, a krími eufória idején álltak mellé, amikor is a válaszadók 88-89 százaléka volt elégedett vele. Ám a háború kitörése óta nemcsak Putyin támogatottsága nőtt meg nagyban, de a miniszterelnöké, a kormányé, sőt még az általában kevés bizalmat élvező Állami Dumáé is.

Mindez azt mutatja, hogy a háború következtében lényegesen megnőtt az orosz társadalom hatalom iránti lojalitása, amit az is bizonyít, hogy míg a háború előtti három évben a megkérdezettek valamivel kevesebb mint fele gondolta úgy, jó irányba tart az ország, ma viszont már több mint kétharmada véli ezt. Vagyis a háború hatására a lakosság 20 százaléka változtatta meg véleményét. Mással ugyanis aligha lehetne ezt a fordulatot magyarázni. Ez önmagában még nem is lenne különösebben meglepő, hiszen a hatalom iránti lojalitás látványos erősödése háborús időkben máshol sem ismeretlen jelenség (rally around the flag). A különbség legfeljebb csak az, hogy Oroszországban a hatalom mögötti felsorakozás egyelőre igencsak látványos, és tartósnak látszik. Ennek további meglepő bizonyítéka, hogy a háború előtt a megkérdezettek mindössze 26 százaléka lett volna hajlandó szavazatát a népszerűtlen hatalompártra, az Egységes Oroszországra adni, de arányuk mára 39 százalékra nőtt.

Hasonlóan meglepő változásokat rögzített a Kreml felügyelete alatt működő másik nagy orosz közvélemény-kutató intézet, a FOM (Fond „Obscsesztvennoje mnyenyije”) is. Az intézet egyik visszatérő kutatási témája, hogy a megkérdezettek mit érzékelnek a környezetükben élők hangulatáról, inkább „nyugodtnak” vagy inkább „feszültnek” tartják-e. Azt gondolhatnánk, hogy a háború kitörésével a felmérés a „feszültek” arányának látványos növekedését rögzíti. Hát nem! Az eredmények épp az ellenkezőjét mutatják. Júliusra a „nyugodtak” aránya 62 százalékra nőtt, míg a „feszülteké” 32 százalékra csökkent. Ez annál is inkább meghökkentő, mert a háború előtt a megkérdezettek még úgy látták, hogy környezetükben a „feszültek” vannak többségben (50-55 százalék), míg a „nyugodtak” kisebbségben (39-44 százalék). Ez volt a helyzet egészen áprilisig, amikor előbb átmenetileg, majd májustól tartósan a „nyugodtak” kerültek mind nagyobb fölénybe. Ezek szerint Oroszországban az emberek többsége úgy látja, hogy a „nyugodtak” aránya – hiába áll hadban az ország – egyre csak nő, és ezen az sem változtat, hogy egyelőre nem látszik a háború vége?

Lehet persze azt mondani, hogy a válaszadók rosszul érzékelik környezetük hangulatát, de ha ez így lenne, az is magyarázatra szorulna. Lehetne arra vélni, hogy a hatalom felügyelete alatt működő intézet, a FOM manipulálja az adatokat, de ennek ellentmond, hogy a független Levada Központ is hasonló eredményre jut, amikor az emberek hangulatára kérdez rá. És persze azt is lehet állítani, hogy ahol nincs demokratikus nyilvánosság, hiba annak feltételezése, hogy az emberek ilyen kényes, a hatalom iránti lojalitásukat firtató kérdésekre azt válaszolják, amit valóban gondolnak. Mert ne feledjük, a putyini rendszer már a háború előtt is represszív volt. 2021 elejétől – talán már épp a háborúra készülve – kiterjedt támadást indított a civil társadalom megmaradt intézményei és a még működő független médiumok ellen. Ilyen körülmények között aligha véletlen, hogy sokan félnek őszintén válaszolni, miközben arra is egyre kevésbé van lehetőségük, hogy a hatalomtól független forrásokból tájékozódjanak. Ha valaki az elmúlt nyolc évben követte a központi orosz tévécsatornák esti politikai műsorait, az ukránok elleni lankadatlan gyalázkodást, az talán nem is lepődik meg, hogy milyen sokan félnek őszintén megnyilatkozni vagy fogadják el kritikátlanul a hatalom álláspontját.

A válaszok nem feltétlenül őszinték, ez abból is kitűnik, hogy a különböző módon megfogalmazott, de lényegében ugyanarra irányuló kérdésekre ugyanabban az időben nem mindig válaszolnak azonos módon. Ez jól látszik, amikor egy grafikonra kerül annak a három kérdésnek az eredménye, amelyek ugyan más-más módon, de mégiscsak ugyanarra kérdeznek rá: az emberek hatalom iránti lojalitására. Ez a három kérdés a következő: 1. Helyesli-e Putyin tevékenységét? (Ez egy zárt kérdés, mert – ahogy erre már korábban utaltunk – Putyin neve egy politikusokból álló listán szerepel, és így kell véleményt mondani róla.) 2. A dolgok jó irányba tartanak-e az országban? 3. Mely politikusokban bízik meg a leginkább? (Ez nyitott módon feltett kérdés. A kérdőíven nem szerepel senkinek a neve. A válaszadóra van bízva, hogy kiket nevez meg.) Ha megnézzük e három kérdésre adott válaszok alakulását 2014 óta, azt látjuk, hogy a dinamikájuk egy ideig hasonlóan alakult. Ez volt a helyzet egészen 2018 nyaráig, amikor bejelentették a nyugdíjkorhatár felemelését. Ettől kezdve azonban az látszik, hogy a Putyin iránti bizalom – ha a kérdést nyitott módon teszik fel – sokkal jobban visszaesett, mint az első két kérdésre adott válaszok esetén, holott azok is végső soron a hatalom és az elnök megítéléséről szólnak. Az utóbbiaknál is volt visszaesés, vagyis kevesebben helyeselték Putyin tevékenységét, és kevesebben gondolták úgy, hogy az országban a dolgok jó irányba tartanak. De egyik esetben sem volt olyan mértékű, mint a harmadik kérdésnél.

A háború kitörése óta az ismétlődő mérések azt mutatják, hogy megint nőni kezdett a hatalom iránti lojalitás. De mit mutatnak a kétféle típusú kérdésre adott válaszok? Putyin tevékenységének támogatottsága, amikor erre zárt módon kérdeztek rá, 2015-ben volt a csúcson. Akkor a tevékenységét a megkérdezettek csaknem 90 százaléka helyeselte. Ám ez a támogatottság 2020 végére derekasan megcsappant, lement 60 százalék alá. Majd az Ukrajna ellen megindított háborúval megint növekedni kezdett, és 83 százalékos lett, vagyis csaknem visszatért a hét évvel korábbi csúcsra. A nyitott módon feltett kérdésre adott válaszokból kirajzolódó kép ugyancsak 2015-ben volt Putyin számára a legkedvezőbb. Akkor a megkérdezettek 67 százalékának jutott eszébe Putyin mint olyan politikus, aki iránt bizalommal van. Ez a mutató 2020 nyaráig a harmadára esett vissza (23 százalék volt a mélypont), majd elkezdett lassan növekedni, de a háború előtt soha nem haladta meg a 33 százalékot. A „különleges katonai művelet” megkezdésével aztán rögtön felszaladt 43 százalékra, majd elkezdett 35 és 42 százalék között mozogni, vagyis a zárt kérdéses felmérésekben tükröződő támogatottság felét érte el, vagy még a felét sem. Ez azért fontos, mert a közvélemény-kutatók többsége szerint az orosz elnök tényleges társadalmi megítélését pontosabban adja vissza az a kérdezési mód, amikor a válaszadókat semmilyen módon nem befolyásolják, még egy eléjük tett listával sem.

Mi tenne ön Putyin helyében?

Nem csak a lojalitást szondázó felmérések mutatnak meglepő eredményeket. Ha megnézzük, hogy 2012 tavaszától hogyan alakult Oroszország gazdasági helyzetének társadalmi megítélése, akkor azt látjuk, hogy 2014 őszéig folyamatosan javult, majd drámai gyorsasággal visszaesett, párhuzamosan azzal, ahogy az orosz gazdaság tényleges helyzete is romlott. A 2015-ös mélypont után 2018 nyaráig átmeneti visszaesésekkel újra javulni kezdett, hogy aztán ismét egyre borúlátóbbá váljon. A háború kitörése azonban ebben a tekintetben is fordulatot hozott. Májusban már a megkérdezettek 90 százaléka ítélte meg derűlátóan Oroszország gazdasági helyzetét, miközben a valóságos helyzet ennek épp a fordítottja. Idén az orosz gazdaság visszaesése akár két számjegyű is lehet, de ezt mintha nem akarnák tudomásul venni. Olyannyira nem, hogy minden fontos paraméter – a szociális helyzetre vonatkozó közhangulati index, a munkanélküliség alakulásával kapcsolatos várakozások mutatója, a fogyasztói bizalmi index – sokkal jobb ma, mint volt 2021 őszén, amikor az orosz gazdaság az előző év megfelelő szakaszához képest az elmúlt tizenkét év leggyorsabb növekedését produkálta. Mindez azt mutatja, hogy a háborús körülmények nemcsak a hatalom iránti lojalitást erősítették meg, de jóval átfogóbb és mélyebb következményekkel jártak Oroszországban: nagymértékben átalakították a gazdasági és szociális valóság társadalmi érzékelését.

Ám ez az érzékelés nemcsak hogy átalakult, de fölöttébb ellentmondásossá is vált. Ezt mutatják a hat éve alapított moszkvai közvélemény-kutató intézet, a Russian Field legfrissebb kutatási eredményei. Ez a július végén felvett adatsor arról tanúskodik, hogy az orosz társadalom valójában csak egy kérdésben következetes: abban, hogy követi Putyin útmutatásait. Mással aligha lehetne magyarázni azt a számtalan ellentmondást, amit a felmérés tükröz. A kutatók – többek között – feltették azt a kérdést, hogy érdemes-e folytatni az ukrajnai „különleges katonai műveletet”. A válaszadók 52 százaléka szerint igen, míg 38 százalékuk a béketárgyalások megkezdését támogatná. De amikor úgy tették fel a kérdést, támogatná-e azt, hogy Putyin holnap békét kössön, 65 százalékuk igennel válaszolt, és csak a válaszadók 17 százaléka ellenezte határozottan. Ugyanakkor arra a kérdésre, hogy támogatná-e, ha Putyin újra kiadná a parancsot Kijiv megtámadására, a válaszadók 60 százaléka azt válaszolta, hogy igen. Mindebből úgy tűnik, hogy az orosz lakosság nagy többségének vagy nincs önálló véleménye a háborúról, vagy ha van is, azt jobbnak tartja nem elárulni, hanem helyette a hatalom feltételezett álláspontjához igazodik, merthogy abból nem lehet baj.

Alighanem sejthettek valamit a Russian Field kutatói, mert a kérdések közé egy olyat is beillesztettek, amire a válaszok mégiscsak elárulnak valamit abból, valójában mit is gondolnak a megkérdezettek. Ez az egy kérdés pedig úgy hangzott, hogy mi lenne az a három legfontosabb döntés, amit meghozna, „ha holnap reggel arra ébredne, hogy ön Putyin”. A felmérésben közreműködőknek nem felkínált alternatívák közül kellett választaniuk, hanem maguknak kellett megfogalmazniuk válaszukat. A legtöbben (208 fő) az ukrajnai katonai műveletek befejezését rendelték volna el. Őket követték azok, akik azonnali béketárgyalásokat kezdeményeztek volna (145). De csaknem ennyien voltak azok is, akik – szöges ellentétben az előbbiekkel – előzetes tárgyalások nélkül Oroszországhoz csatolták volna Ukrajna keleti részét (142). Alig lemaradva jöttek azok, akik megemelték volna a fizetéseket és nyugdíjakat (134), majd tőlük némileg leszakadva azok a válaszadók, akik Putyin helyében vagy azonnal lemondtak volna, vagy főbe lőtték volna magukat (93). Végül pedig hatvannégyen voltak azok, akik azonnal visszaállították volna az alacsonyabb nyugdíjkorhatárt.

Ezek a válaszok azt sejtetik, hogy talán mégsem annyira egyértelmű a háború támogatottsága, mint azt a Levada Központ és a FOM felmérései mutatják. Az persze a Russian Field kutatásaiból sem derül ki, hogy akik a háború támogatóinak mutatkoznak, ezt meggyőződésből vagy óvatosságból, netán félelemből teszik. És az sem világos, hogy akiket feltételezhetően a meggyőződésük vezérel, tájékozott vagy félrevezetett emberek. Olyanok, akik érveket tudnak felsorakoztatni álláspontjuk védelmében, vagy olyanok, akik csak mennek a hatalom szava után, mert szellemileg restek, esetleg cinikusak, vagy egész egyszerűen képtelenek arra, hogy fontos közéleti kérdésekről önálló véleményt alakítsanak ki. Mindez nem tisztázódik.

Hiába tűnnek abszurdnak a háború nagyarányú támogatásáról beszámoló adatok, mégsem lehetünk biztosak abban – bármennyire szeretnénk hinni –, hogy ezt döntően a félelem diktálja. Lehet, hogy az évek óta folyamatos propaganda olyasmire érzett rá – talán az oroszok el nem múló birodalmi nosztalgiájára vagy valamilyen fájó emlékre, elhitetett megalázottságra, valamiféle ressentiment-ra –, ami miatt ez a háború sok orosz szemében nagyon is támogatható. Nem tudjuk, de ezt a lehetőséget sem lehet kizárni.

A hallgatag 90+ százalék

Amit viszont tudunk, ugyancsak a Russian Field kutatásaiból, hogy a megkérdezettek kétharmada hajlandó lenne anyagilag is támogatni a háborút, ám amikor arra kell válaszolniuk, mekkora összeggel, ugyancsak kétharmaduk azt feleli, hogy semmivel sem. Amikor pedig azt a kérdést teszik fel, személyesen is részt venne-e a háborúban, arra csak a megkérdezettek kevesebb mint harmada mondja azt, hogy igen. S azok aránya, akik ezt határozottan állítják, mindössze 12 százalék. Mindezek a válaszok is azt mutatják, hogy nagyon kevesen tekintik saját ügyüknek a háborút. A többség inkább szeretné minél gyorsabban befejezni, és amennyire csak lehet, távol tartani magát tőle. De még mielőtt elhitetnénk magunkkal, hogy ez lenne a tényleges oroszországi helyzet, érdemes megjegyezni, hogy ebben a kutatásban több mint 27 000 embert szólítottak meg, de csak 1609 kitöltött kérdőív született. Több mint 24 000-en ugyanis visszautasították a részvételt, és ezernél többen a kérdőív kitöltése során gondolták meg magukat. Valószínűleg hasonló lehet a helyzet a többi közvélemény-kutató intézet, a Levada Központ, a FOM és a VCIOM esetében is, csakhogy ők nem közlik a részvételt megtagadók arányát. A Russian Field a háború kitörése óta nyolc felmérést készített. Minden alkalommal közölte a megszólítottak és a ténylegesen közreműködők arányát, ami egyetlen esetben sem érte el a megkérdezettek egytizedét: arányuk 5,3 és 9,3 százalék között alakult. A megszólítottak több mint 90 százalékának véleményéről nem tudunk semmit.

Arról azonban jóval többet lehet tudni, hogy akik támogatják vagy egyszerűen tudomásul veszik Oroszország Ukrajna elleni háborúját, mivel indokolják ezt, vagy mire hivatkozva nyugtatják meg lelkiismeretüket. Erről ad tanulságos körképet két orosz szociológus – Szvetlana Jerpilejeva és Veronyika Ptyicina – július közepén publikált tanulmánya. Céljuk nem az egyes magyarázattípusok közötti arányok megállapítása volt, hanem hogy összegyűjtsék és bemutassák őket. Kutatásuk során hat, egymástól jól elkülöníthető magyarázattal találkoztak, ezekben – kiváltképp az első négyben – szinte szó szerint köszönnek vissza a hatalom által hosszú ideje sulykolt panelek. Az egyik szerint a háború hátterében az áll, hogy „Oroszországot a NATO, a Nyugat és szövetségesük, Ukrajna (régóta) fenyegeti, és az oroszok most nem tesznek mást, mint védekeznek, és megmutatják, hogy számolni kell velük”. Egy másik, ugyancsak gyakran visszatérő magyarázat szerint „a Nyugat által felbujtott Ukrajna a Donyec-medence, a Krím, sőt Oroszország megtámadására készült, és amikor az orosz erők megtámadták Ukrajnát, nem tettek mást, mint megelőzték az ukránokat”. Szép számmal akadnak olyanok is, akik úgy gondolják, hogy azért folyik ez a háború, mert „az orosz nyelvű Donyec-medence már nyolc éve az ukrán agresszió körülményei között él, és az oroszok csak megvédik ezt a régiót és az ott élőket”. Sokan hivatkoznak arra is, hogy a „háború a fasiszták/nácik, illetve a fasiszta/náci (ukrán) állam ellen folyik”. Mások pedig az Oroszországhoz való hűségükkel magyarázzák a háború támogatását, mondván, hogy „bármik legyenek is a háború okai és következményei, a háború idején az országunkkal kell lennünk”. És nem kevesen hivatkoztak arra – mintegy elhárítva maguktól a felelősséget –, hogy „a háborúnak nyilván megvoltak az okai, még ha ezek az egyszerű emberek számára érthetetlenek is, az elnök és a politikai elit tisztában van velük”.

Nos, egyelőre itt tart az orosz közvélemény, vagy legalábbis az, amit látunk belőle.