Messzire mutat

A második világháború kirobbantásáért a nyugati nagyhatalmak, de még a lengyelek is felelősek. Ukrajnában most a törzsökös orosz földek visszaszerzése folyik. Néhány állítás abból, ahogyan Vlagyimir Putyin a történelmet láttatni akarja.

Az orosz elnök egy ideje előszeretettel fejti ki véleményét történelmi témákról. Hol hosszú előadást tart a FÁK-térség meglepett vezetőinek a második világháború előzményeiről, hol terjengős dolgozatot ír ugyanerről, hol pedig annak bizonyításával próbálkozik, hogy ukránok pedig nincsenek is. Legutóbb már arról beszélt egy I. Péternek szentelt kiállítás megnyitóján, hogy a cár azokat a területeket, ahol ma Szentpétervár áll, nem „elszakította” a svédektől, hanem „visszavette” tőlük.

Putyin azonban nem állt meg itt, hanem azzal folytatta mondandóját, hogy lényegében most is hasonlóak Oroszország feladatai: vissza kell szereznie ősi területeit, és meg kell erősítenie szuverenitását. Amit a jelenlegi helyzetben nehéz nem úgy érteni, hogy ami most Ukrajnában történik, az nem más, mint az oroszok ősi földjeinek visszaszerzése és megerősítése. Pedig nemrég még azt állította, hogy Ukrajna „nácitlanítása” és „demilitarizálása” a cél.

Putyin történelmi tárgyú megnyilatkozásai mindig aktuális politikai célokat szolgálnak. Írásai, megszólalásai hol az egyre élesebbé váló emlékezetpolitikai csaták epizódjaiként tűnnek fel, hol az újraéledő orosz imperializmus történelmi megalapozását szolgálják. Ezért is kerülnek oly gyakran a célkeresztjébe Oroszország szomszédai, főképp a lengyelek és a baltiak. Putyin történelem iránti érdeklődésének első látványos megnyilatkozása a 2019 decemberében a FÁK-országok csúcstalálkozóján részt vett államfőknek tartott előadása volt a második világháború előzményeiről és kitörésének okairól.

A meglepett kollégák valószínűleg nem is értették, miért kell mindezt végighallgatniuk. Az orosz elnök mindazt, amit akkor elmondott, valószínűleg azért tartotta fontosnak, mert felháborította az Európai Parlament nem sokkal korábban, szeptember közepén elfogadott állásfoglalása az európai emlékezés fontosságáról. Abban többek között az olvasható, hogy

„a második világháború – Európa történelmének legpusztítóbb háborúja – az 1939. augusztus 23-ai hírhedt német–szovjet megnemtámadási szerződés (a Molotov–Ribbentrop-paktum) és a hozzácsatolt titkos jegyzőkönyvek közvetlen következményeként robbant ki”.

Amiből Putyin azt olvashatta ki, hogy a háború kitöréséért azonos felelősség terheli a hitleri Németországot és a sztálini Szovjetuniót. Ez pedig annak ellenére sincs így, hogy a Szovjetunió 1939 nyara és 1941 júniusa közti időszakban követett politikáját számos tekintetben joggal lehet bírálni. A háború megindításáról azonban mégiscsak Hitler döntött, azt nem a Szovjetunió, hanem Németország kezdte.

Ebben az előadásában Putyin azt próbálta bebizonyítani, hogy a szovjet–német megnemtámadási szerződés az adott korszakban nem volt szokatlan, ilyeneket más országok is kötöttek. Csakhogy egyetlen olyan megnemtámadási szerződésről sem tudunk, amelynek lett volna a szovjet–német paktumhoz hasonló titkos záradéka, kiváltképp olyan, amelyben a felek szuverén államok területét osztják fel egymás között. Putyin azonban erről a részletről nagyvonalúan hallgatott, és helyette elkezdte hosszasan elemezni azt a négyhatalmi megállapodást, amivel Németország, Olaszország, Nagy-Britannia és Franciaország 1938-ban Münchenben felosztotta Csehszlovákiát.

Az orosz elnök szerint ez a „kegyetlen és cinikus” alku sokkal inkább okolható a háború kitöréséért, mint a később megkötött Molotov–Ribbentrop-paktum. Vagyis nem tett mást, mint áthárította a nyugati hatalmakra a teljes felelősséget a háború kirobbanásáért. Úgy adta elő a müncheni alku történetét, mintha egyedül a Szovjetunió lett volna hajlandó Csehszlovákia védelmére kelni, de a nyugati hatalmak ezt nem hagyták. Kétségtelen, hogy mind a franciák, mind a britek bizalmatlanok voltak Moszkvával szemben, de ez fordítva is igaz volt. Erős túlzás azt állítani, hogy Sztálin másra sem vágyott, mint hogy a Szovjetunió a franciákkal és a britekkel vállvetve Csehszlovákia segítségére siessen.

Putyin cinizmussal vádolja a nyugati vezetőket, ám nincs bizonyítéka arra, hogy a Szovjetunió valóban kész lett volna Prága védelmére kelni. Moszkva tétlenségének valójában csak ürügye és nem oka volt, hogy sem a lengyelek, sem a románok nem voltak hajlandók a Vörös Hadsereget átengedni a területükön. Putyin erre a körülményre hivatkozva próbálja bizonyítani Moszkva jó szándékát, holott ebből még nem következik, hogy Sztálin valóban segíteni is akart volna Prágának. Ő ebben az ügyben éppoly cinikus volt, mint nyugati kollégái.

Sztálin – ahogy a brit miniszterelnök, Neville Chamberlain és a francia elnök, Édouard Daladier – csak időt akart nyerni, és igencsak elégedett lett volna, ha Csehszlovákia miatt a nyugati hatalmak és Németország egymásnak esnek. Persze ennek a fordítottja is igaz volt. Következésképpen aligha állja meg a helyét Putyinnak az a szándéka, amivel megpróbálja a háború kitöréséért a felelősséget teljes egészében áthárítani a nyugati hatalmakra, azt sugallva, hogy az „ősbűnt” ők követték el. A helyzet ennél jóval összetettebb volt. A Münchenben történtek hátterében végső soron az a mély és kölcsönös bizalmatlanság állt, ami a Szovjetunió és a korabeli nyugati hatalmak viszonyát jellemezte, és ami megakadályozta őket abban, hogy már akkor összefogjanak.

Putyin a FÁK-országok vezetőinek a háború előtti lengyel politikáról is beszélt, és odáig elment, hogy a lengyeleket is felelőssé tegye a második világháború kirobbanásáért. Ez szintén megalapozatlan állítás. Putyin a kijelentését egyfelől azzal a már korábban említett ténnyel akarta alátámasztani, hogy a lengyelek – együtt a románokkal – nem adtak engedélyt a szovjet hadsereg átvonulásához, és ezzel megakadályozták Csehszlovákia megvédését. Másfelől pedig azzal, hogy maguk is kedvezményezettjei voltak a müncheni döntésnek, merthogy területhez jutottak Csehszlovákiától.

A Putyin által bűnnek aposztrofált területszerzéssel az a probléma, hogy a lengyelek által elcsatolt terület nagysága a töredéke volt annak, amihez a Szovjetunió a Molotov–Ribbentrop-paktummal jutott. (A müncheni döntés nyomán Lengyelország a cieszyni terület egy részének és a Tátra-vidék két keskeny sávjának elcsatolásával 1100 négyzetkilométerrel növelte területét, míg a Szovjetunió 1939 és 1940 között ennek épp a négyszázszorosát szerezte meg.)

Putyin tehát nem tud vagy nem akar különbséget tenni aközött, hogy Lengyelország opportunista módon elfoglalta egy régóta vitatott, az ország védelme szempontjából általa nélkülözhetetlennek tartott terület egy részét, és aközött, hogy a Szovjetunió aktívan összejátszott a náci Németországgal, és annak következményeként hatalmas területekhez jutott. Az orosz elnök megpróbálja bagatellizálni a Molotov–Ribbentrop-paktum nyomán megszerzett területek jelentőségét, és hajlamos a megnemtámadási szerződésről úgy beszélni, mintha annak nem lett volna titkos záradéka, és a Szovjetunió e megállapodás nyomán nem jutott volna jelentős, közel 440 ezer négyzetkilométernyi területhez.

De még ennél is bizarrabb és megdöbbentőbb az orosz elnöknek az az érvelése, amivel védelmébe veszi a szovjet hadsereg Kelet-Lengyelországot lerohanó, majd e területet annektáló akcióját. Szerinte azzal, hogy 1939. szeptember 17-én a szovjet erők bevonultak Lengyelország keleti felébe, „nagyon sok életet mentettek meg”. Putyin csak azt felejtette el megemlíteni, hogy a lengyelek emlékezetében még ma is él, és oroszellenességüket, a félelmüket Moszkvától meghatározza, hogy a megszállt lengyel területekről három hullámban a mai tudásunk szerint 276 ezer embert deportáltak. Ahogy azt sem hozta szóba, hogy csaknem 22 ezer, szovjet fogságba esett lengyel katonatisztet a katinyi erdőben és még további két helyen az NKVD emberei 1940 áprilisában kivégeztek.

Az orosz elnök a háború előzményeiről vallott nézeteit 2020 júniusában hosszú, alapos dolgozatban is kifejtette. „A Nagy Győzelem 75 éve: közös felelősség a történelem és a jövő előtt” című tanulmányában, mint ez várható is volt, ismét visszatért a müncheni alku ügyéhez, ahogy ahhoz az álláspontjához is, hogy a háború a Hitlernek tett akkori engedmények miatt vált elkerülhetetlenné, és nem a később megkötött német–szovjet paktum miatt.

Dolgozatában részletesen kitért arra, hogy mind a britek, mind a franciák halogatták a megegyezést a Szovjetunióval, és ennek alátámasztására többek között azt hozta fel, hogy az 1939 augusztusában Moszkvába érkezett nyugati katonai delegáció vezetői érdemi felhatalmazással nem rendelkező, másodvonalbeli tábornokok voltak. Ebben van ugyan igazság, de a teljes képhez az is hozzátartozik, hogy sem Párizs, sem London nem akart akkor még katonai szövetségre lépni Moszkvával. Mindössze arra vonatkozó garanciát szerettek volna kapni, hogy a Szovjetunió nem fogja segíteni a náci Németországot.

Sztálin azonban nem akart biztosítékot adni, helyette a delegáltjaival eljátszatta, hogy ilyen ígéretről csak akkor lehet szó, ha szövetségre lépnek egymással, ennek azonban Moszkván kívüli akadálya van, mégpedig Lengyelország és Románia magatartása. A szovjet vezető taktikája pontosan rekonstruálható azokból a tárgyalási instrukciókból, amelyekkel Sztálin pár nappal a katonai delegáció Moszkvába érkezése előtt ellátta a szovjet küldöttség vezetőjét, Kliment Vorosilovot. Az ezeket megőrző dokumentum tanúsága szerint Sztálin arra utasította honvédelmi népbiztosát, hogy már a tárgyalások kezdetekor tisztázza, a nyugati küldöttségnek – a szovjethez hasonlóan – van-e felhatalmazása bárminemű megállapodás aláírására.

Ha nincs, akkor meglepetten meg kell kérdezni tőlük, hogy miért is jöttek. Ha pedig erre azt válaszolják, hogy csak előkészítő tárgyalásokra kaptak felhatalmazást, meg kell kérdezni tőlük, van-e már részletesen kidolgozott tervük arra az esetre, ha szövetségesüket, vagyis a Szovjetuniót támadás érné. Ha ilyen sincs, akkor nekik kell szegezni a kérdést: milyen alapon akarnak velünk megegyezni? És ha még ezek után is szeretnének tovább tárgyalni – folytatódott a sztálini eligazítás –, akkor a tárgyalásnak kizárólag azon elvi jelentőségű kérdés tisztázására kell korlátozódnia, hogy a Vörös Hadsereg kap-e engedélyt az áthaladásra Lengyelországon és Románián.

„Ha kiderül, hogy hadseregünk átengedése Lengyelország és Románia területén kizárt, ki kell jelenteni, hogy e feltétel teljesülése nélkül lehetetlen a megállapodás.” Vagyis 1939 augusztusában már egyáltalán nem arról volt szó, hogy kizárólag a nyugati hatalmak vonakodtak volna megállapodni a Szovjetunióval. Moszkva éppúgy vonakodott ettől. Sztálin ugyanis tudta, hogy sem Lengyelország, sem Románia nem ad áthaladási engedélyt a szovjet csapatoknak, úgyhogy amikor ehhez a feltételhez kötötte a megállapodást, akkor lényegében megtagadta azt. Erről azonban Putyin nem akar tudni.

Még beszédesebb az a mód, ahogy Putyin Molotov 1940 novemberében tett berlini látogatását és Hitlerrel folytatott megbeszélését interpretálja. Szerinte Molotov azért állt elő olyan újabb, a németek részéről biztosan el nem fogadható területi és egyéb igényekkel, hogy Moszkvának ne kelljen csatlakoznia a háromhatalmi egyezményhez. A valóságban azonban ennek épp a fordítottja történt. Amit Molotov a németektől kért, azt a szovjet vezetés tényleg szerette volna megkapni.

Az útra azért került sor, mert Sztálin egyfelől számos kérdésben tisztán akart látni, és megtudni a németek véleményét, másfelől – Berlin egyetértésével – újabb területekre szerette volna kiterjeszteni a szovjet befolyást. Ennek szellemében született meg az a direktíva, amiben Sztálin és politikai környezetének néhány tagja – Vjacseszlav Molotov, Kliment Vorosilov és Anasztasz Mikoján – kijelölték a külügyi népbiztos berlini tárgyalásainak feladatait. Ebből a dokumentumból egyértelműen kiderül, hogy a szovjet vezetés komolyan vette ezt az utat, és számos ügyben valóban meg akarta szerezni Hitler beleegyezését.

Molotovnak többek között tisztáznia kellett, hogy a tengelyhatalmaknak milyen elképzeléseik vannak Görögországgal és Jugoszláviával kapcsolatban, ahogyan azt is el kellett fogadtatnia német partnereivel, hogy Romániáról és Magyarországról is minden döntés előtt egyeztessen Moszkvával. Ezt arra hivatkozva várták el, hogy mindkét ország határos a Szovjetunióval, és a felek már korábban megállapodtak arról, hogy ilyen esetekben mindig közösen alakítják ki az álláspontjukat.

Molotov mandátuma arra is kiterjedt, hogy győzze meg német partnereit, miszerint a Törökországgal kapcsolatos döntések csakis Moszkvával egyeztetve születhetnek meg, mert ehhez az országhoz nagyon jelentős szovjet érdekek kötődnek. Mindazonáltal Molotov utazásának legfőbb politikai céljaként el kellett volna fogadtatni Berlinnel, hogy Bulgária a Szovjetunió érdekszférájához tartozik, és a Vörös Hadsereg bevonulhat az országba. Vagyis a direktívából kitűnik, hogy nem imitált igényekről volt szó, hanem olyanokról, amelyek valóban fontosak Moszkva számára.

A németek azonban nem fogadták el a szovjet kéréseket, ezért nem született újabb megállapodás. Vagyis egyáltalán nem arról volt szó, hogy Moszkva – ahogy ezt Putyin tudatosan állítja – teljesíthetetlen igényekkel lépett volna fel csak azért, hogy ne kelljen a háromhatalmi megállapodást aláírnia, hanem arról, hogy Molotovnak nem sikerült a tárgyalási direktívában lefektetett elképzeléseket keresztülvinnie. Ugyanakkor – és ebben Putyinnak igaza van – Moszkvának nem állt szándékában csatlakozni a háromhatalmi szerződéshez, mert nem akarta a mozgásterét leszűkíteni, miközben újabb területekhez nagyon is szeretett volna hozzájutni.

Putyin valószínűleg azért próbálta a dolgozatában úgy beállítani Molotov berlini útját, mintha ez nem szólt volna újabb területszerzési kísérletről, mert feltehetően azt gondolja, hogy így elfeledtetheti a Molotov–Ribbentrop-paktum imperialista céljait, és a megállapodást úgy állíthatja be, mintha az kényszer hatására és kizárólag az ország biztonságának szem előtt tartásával született volna meg. De nem erről volt szó, ennek Molotov berlini tárgyalása a legmeggyőzőbb cáfolata.

Az ukránok történelme is erőteljesen foglalkoztatja Putyint. Tavaly nyáron hosszú dolgozatot szentelt annak bizonyítására, hogy nincsenek is ukránok. Írása tele van képtelennél képtelenebb állításokkal. Szerinte maga az ukránok léte merő kitaláció, külföldi erők ármánykodásának a következménye. Pedig függetlenül attól, hogy most éppen elfogadja vagy sem a létezésüket, az ukrán állam szuverenitását Oroszország már több alkalommal elismerte és szerződésbe foglalta.

Az orosz elnök mégis erős és visszatérő késztetést érez arra, hogy történelmileg igazolja mindazt, amit Ukrajna ellen tesz. Az a beszéde is tele van történelmi vonatkozásokkal, amit három nappal azelőtt mondott el, hogy február 24-én kiadta a parancsot Ukrajna megtámadására. Mintha meggyőződése lenne, hogy a történelemre – annak meglehetősen elfogult változatára – hivatkozva felmentést kaphat minden alól, amit ebben a háborúban elkövet.

A szerző történész, Oroszország-szakértő