Mi az ukrajnai háború célja?

Kedden, amikor ezt a cikket írom, hatvanöt kilométer hosszú orosz hadoszlop tart északról Kijev felé. A Kreml újabb, eszközökben egyre kevéssé válogató kísérletet tesz arra, hogy elfoglalja az ukrán fővárost, vagy ha nem sikerül, elfogja Ukrajna legitim elnökét és politikai környezetét, azt remélve ettől, hogy az ukránok ellenállása megtörik, és a háborúnak gyorsan vége szakad. Nem tudom, nem tudhatom, hogy pénteken, amikor megjelenik ez a cikk, mi lesz a helyzet. Tartja-e még magát Kijev, vagy az óriási túlerő következtében már elesett? Bármi lesz a helyzet, az ukránok megmutatták, hogy készek az egyenlőtlen küzdelemben hősiesen ellenállni, mert ők másképp akarnak élni, mint ahogy a putyini Oroszország él.

Már a háború első napjai bizonyították, hogy a Kreml nagyon elszámította magát, s ezen az sem tudna változtatni, ha Kijev időközben elesne. Az orosz vezetés annak ellenére tévedett, hogy sejteni lehetett, egy Ukrajna ellen indított nyílt és átfogó támadás nem lesz sétagalopp, ez nem Szíria, ahol az ellenfelek nem tudnak visszalőni a levegőből támadó oroszokra. Itt komolyan harcolni kell, mert az ukránok ellenállás nélkül nem adják át területeiket, és az inváziónak – túl a közvetlen katonai veszteségeken – Oroszországra nézve katasztrofális következményei lesznek. Az utóbbiak egy része már most is látszik. A rubel árfolyama pillanatok alatt beszakadt, a legnagyobb orosz kereskedelmi és egyben legnagyobb lakossági bank, a Szberbank értéke már a háború első napján negyven százalékot zuhant, miközben európai leánybankjai pár nap alatt csődközeli helyzetbe kerültek. Az orosz légitársaságok járatait kitiltották Európa légteréből, miközben e cégek többnyire lízingelt gépei ezentúl nem jutnak pótalkatrészekhez. Úgyhogy rövid időn belül egy 17 millió négyzetkilométer területű országban nem lesz repülőforgalom. Egy teljes iparág omlik össze hamarosan.

Azzal pedig, hogy a „kollektív Nyugat” gyakorlatilag elzárta Moszkvát a jegybank történelmi csúcson lévő nemzetközi tartalékainak nagy részétől, aminek összértéke 643 milliárd dollár, olyan súlyos csapást mért az orosz gazdaságra és a kormányzat lehetőségeire, amilyenre leglidércesebb álmaiban sem számította a Kreml. Nyilván abból indultak ki, hogy jegybanki tartalékaikhoz – amelyek jelentős részét amerikai kincstárjegyekben, illetve külföldi bankok számláin tartották – senki nem mer nyúlni, ahogy nem nyúltak 2014-ben, a Krím félsziget annektálását követően sem. De tévedtek.

Ahogy abban is, hogy a katonáik mire számíthatnak majd Ukrajnában. Nyilvánosságra került egy fölöttébb beszédes dokumentum, ami sokat elárul arról, a Kreml urai hogyan képzelték el Ukrajna lerohanását. Az orosz állami hírügynökség, a RIA-Novosztyi még február 27-én kitette azt az azóta levett cikket – a világháló persze megőrizte –, amelyben a szerző, egy bizonyos Pjotr Akopov a Kreml propagandaüzenetét közvetítve hosszasan értekezett az Ukrajna megtámadásával és sikeres lerohanásával előálló új világról, Oroszország ebben játszott új szerepéről. A cikk nem kevesebbet állít már rögtön az elején, mint hogy „a szemünk előtt új világ van születőben. Oroszország hadművelete Ukrajnában új korszakot nyitott – ráadásul rögtön három dimenzióban.” És persze még egy negyedikben is – teszi hozzá a szerző, mert a történéseknek lesznek Oroszország belső életére vonatkozó következményei is, ám ezt ebben a cikkében nem fogja kifejteni. Nem kevesebbről van most szó tehát, mint arról – állítja Akopov –, hogy „Oroszország helyreállítja hajdani egységét”, mintegy visszafordítja az 1991-es tragédiát, a Szovjetunió felbomlását. Igen – ismeri el a szerző –, ennek nagy ára lesz, mert még lövik egymást az orosz és az ukrán hadsereg katonái, de Ukrajna mint Anti-Oroszország többé nem lesz. Ami most történik, az nem más, mint hogy Oroszország újrateremti „történelmi teljességét”, egybegyűjtve az „orosz világot” (russzkij mir). Ezen a szerző azt érti, hogy az orosz nép ismét magában foglalja majd a „nagyoroszokon kívül a kisoroszokat és a fehéroroszokat is”.

Mindez tökéletesen egybecseng Putyin tavaly nyári dolgozatával, amelyben kifejtette, hogy ukránok nincsenek is. Ha Oroszország nem ezt tenné, vagyis ha nem próbálná egyesíteni e három keleti szláv népet, és megengedné, hogy e népek hosszú időn át elkülönülten éljenek, akkor „azzal nemcsak őseink emlékét árulnánk el, de utódaink átka is sújtana bennünket, azért, mert megengedtük az Oroszhon szétesését”. Ebben a helyzetben – folytatja Akopov – Putyin volt, aki magára vette a „történelmi felelősséget” azzal, hogy az ukránkérdés megoldását nem halogatta és nem hagyta az utódokra. Annak megoldása nélkül ugyanis Oroszország legfontosabb problémája maradt volna fenn, mégpedig kétszeresen is. Egyrészt azért, mert az Anti-Oroszországként viselkedő Ukrajna állandósult biztonságpolitikai fenyegetést jelentett volna. Ez azonban nyilvánvaló hazugság, már csak azért is, mert Moszkva december közepén átadott ultimátumaira mind az Egyesült Államok, mind a NATO azzal válaszolt, mégpedig írásban, hogy kész számos fontos biztonságpolitikai kérdésben Oroszországgal tárgyalni, mert éppannyira érdekelt Európa biztonságában, mint azt akkor még Oroszországról is feltételezték. Fontos leszögezni, hogy jelenleg nincsenek amerikai csapásmérő fegyverrendszerek Ukrajnában, és Washington nem is készült ilyenek telepítésére. Sőt, egyértelműen jelezte, hogy hajlandó ezekről tárgyalni, és kölcsönösség alapján ezekre vonatkozó biztosítékokat adni. Vagyis az a hivatkozás, hogy Ukrajna fenyegetné Oroszország biztonságát, semmilyen formában nem áll meg.

Nézzük azonban, mi az a másik ok, amely miatt a Kreml szerint Moszkvának lépnie kellett! Az pedig nem más, mint „az orosz és az ukrán nép egymástól való elválasztottságából fakadó komplexus”. Akopov szerint ugyanis nem elég, hogy „az orosz otthon előbb elveszítette (kijevi) alapjának egy részét”, de utóbb még arra is rákényszerült, hogy megbékéljen azzal, hogy egy népnek két állama van. Ebből aztán a szerző rögtön arra a következtetésre jut, hogy ezen állapot elfogadása az oroszság történelmének megtagadását jelentené. Hogy miért, az titok marad. Egyike ez azon fantazmagóriáknak, amelyek Putyint és környezetét egy ideje rabul ejtették. Akopov azt is megmagyarázza, miért nem lehetett tovább várni Ukrajna Oroszországhoz való „visszatérítésével”. Nos, azért, mert az idő előrehaladtával ez egyre nehezebbé vált volna, olyannyira, hogy ha Oroszország most nem lép, végérvényesen megszilárdulna a Nyugat Ukrajna feletti geopolitikai és katonai ellenőrzése, és a „visszatérítésre” nem lenne többé lehetőség. Igen, ez az, ami Putyint és környezetét valóban aggaszthatta, és nem a minduntalan emlegetett, Ukrajnából kiinduló biztonsági fenyegetés. Az csak a figyelem elterelését szolgálta, mert Moszkvát nem ez, hanem az Ukrajna feletti politikai ellenőrzés elvesztése, az orosz érdekszférából való kikerülése nyugtalanítja. És mert ezt a folyamatot sem politikai, sem gazdasági eszközökkel nem tudta megakasztani, továbblépett és háborút indított.

A cikk azonban némiképpen előreszaladt, mert tényként közölte, hogy ez a probléma – mármint Oroszország és Ukrajna elkülönültsége – immár nem létezik, mert „Ukrajna visszatért Oroszországhoz”. Persze nem úgy kell érteni – fejtegeti a derék propagandista –, hogy megszűnik az ukrán állam, hanem úgy, hogy alapjaiban szervezik újjá, mintegy újraalapítják, így az visszatérhet „természetes állapotába”, vagyis újra része lesz az „orosz világnak”. Hogy ez pontosan milyen formában fog megtörténni – Ukrajna beléptetésével a Kollektív Biztonsági Szerződés Szervezetébe vagy az Eurázsiai Gazdasági Unióba, esetleg olyan államszövetségi formában, ahogy ez Belarusszal történt –, egyelőre nyitott kérdés, de azok után, hogy Ukrajna megszűnik Anti-Oroszország lenni, rövid időn belül kiderül.

Miután a szerző mindezt tisztázta, rátért a nagy változások „második dimenziójára”, arra, hogy Ukrajna visszaszerzése nyomán miként alakul a Nyugat és Oroszország kapcsolata. Szerinte azok után, hogy Ukrajna visszatér az őt megillető történelmi szerepbe, már nem is nyugati–orosz viszonyról kell beszélni, hanem a Nyugat és az „orosz világ” viszonyáról, mert ebben az új helyzetben Oroszország, Ukrajna és Belarusz egy geopolitikai egységet fog alkotni, vagyis Moszkva helyreállítja azokat a történelmi határait, amelyek keretei között hosszú időn át – lényegében a XVIII. század végétől – létezett. Majd Akopov felteszi magának a kérdést: „Bárki is komolyan gondolhatta Berlinben vagy Párizsban, hogy Moszkva elengedi Kijevet?” És egyébként, nem ugyanaz történik a mindinkább egyesülő Európában, mint nálunk? Tényleg, Európa nyugati és középső részén pont az történik, mint most Ukrajnában. A nagyobb államok fegyveresen rohanják le a kisebbeket, és kényszerítik őket arra, hogy belépjenek az Európai Unióba. Briliáns párhuzam, amelynek kapcsán érdemes felidézni Putyin 2011 októberében közölt cikkét. Az Izvesztyijában megjelentetett írás az első, programadónak számító dokumentum volt azok után, hogy alig egy héttel korábban a helyi hatalompárt, az Egységes Oroszország kongresszusán bejelentették, nem Dmitrij Medvegyev kap egy újabb ciklus erejéig lehetőséget az ország vezetésére, hanem Putyin. Ebben a kizárólag az Eurázsiai Gazdasági Unióval foglalkozó hosszú cikkben Putyin többször is leszögezte, hogy Moszkva az általa vezetett szervezetbe soha senkit nem fog bekényszeríteni.

A hosszan hivatkozott, ám az ukrajnai fejlemények láttán utóbb visszavont hírügynökségi cikk egy odavetett mondatban azt is megjegyzi, hogy Európa egységesülése mégiscsak a német egység létrejöttével valósulhatott meg, amit az „oroszok jóakarata” tett lehetővé, „még ha nem volt is okos döntés”. Ezek után megtudhatjuk azt is, Oroszország visszaerősödése hogyan borította fel a Nyugat Oroszország további felbomlasztására irányuló terveit. Most meg a Nyugat azt gondolja, hogy a Moszkva ellen hozott büntető intézkedések Oroszország számára életbe vágóan fontosak lennének. Akopov szerint ez egyáltalán nincs így, mert „nincs az a nyugati szankció, ami Moszkvát magatartása megváltoztatására tudná kényszeríteni”. Az éles szembenállás következtében mindkét oldalnak lesznek komoly veszteségei, de erre Oroszország mind morálisan, mind geopolitikai tekintetben felkészült. Majd jön a már megszokott megosztási kísérlet, hogy tudniillik Európa a „kollektív Nyugaton” belül elveszítette stratégiai autonómiáját, és az amerikai érdekek kiszolgálója lett.

Ezzel a tézissel a szerző át is tér a nagy változások harmadik dimenziójára, az új világrend ügyére. Úgy tűnik, a Kreml ebben a tekintetben veszítette el leginkább realitásérzékét. Lehet, hogy a világ mára valóban többpólusú, de ettől még Oroszország nem vált pólusképzővé. Már csak azért sem, mert gazdasági tekintetben hihetetlen távolságok választják el Amerikától. Míg az utóbbi tavaly nominálisan több mint 22 billió dollár értékű GDP-t állított elő, addig az orosz bruttó hazai termék épphogy meghaladta az 1700 milliárdot. A világ tíz legerősebb gazdasága közül – ahová nominális értéken számítva Oroszország nem fér be – hét ország (Japán, Németország, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Kanada és Dél-Korea) az Egyesült Államok szoros szövetségesi körébe tartozik. Csak Kína jelent egyértelmű kivételt, illetve ingadozóként India sem sorolható oda, de mindenki más a „kollektív Nyugat” része.

Nem mutat jobb képet Oroszország globális politikai befolyása és súlya sem. Nehéz lenne akár egyetlen komolyan vehető orosz szövetségest megnevezni. Kína csak nagyon feltételesen sorolható ide. A Kreml régóta szeretne szoros politikai és katonai szövetségre lépni Pekinggel, de az ellenáll ennek, mert egy ideje már túlságosan zajosnak tartja Moszkva külpolitikáját; ez a stílus idegen tőle. Kína ugyanis nem akar olyan konfliktusok részese lenni, amelyek semmilyen módon nem számítanak saját ügynek. Lehet persze azt állítani, hogy ott van közeli szövetségesként Belarusz, de ez aligha igaz. A két ország kapcsolatát ugyanis félrevezető lenne a szövetségesi kifejezéssel leírni. Minszk, kiváltképp azok után, hogy 2020 augusztusában Lukasenka rendszere durván elcsalta az elnökválasztást, és heves tiltakozások kezdődtek, a korábbiaknál is kiszolgáltatottabbá vált. Csak idő kérdése, hogy az országot mikor nyeli le az Oroszországi Föderáció. Az Eurázsiai Gazdasági Unió többi tagállama, köztük Belarusz, hivatalosan máig nem ismerte el a 2014-ben annektált Krím félsziget Oroszországhoz tartozását. Az is fölöttébb beszédes, hogy miután Putyin aláírta a két szakadár kelet-ukrajnai terület szuverén államként való elismerését, a kazah külügyminiszter azt nyilatkozta, hogy állama nem véli indokoltnak az elismerést, és egyébként is következetesen tartják magukat az ENSZ Alapokmányához. Vagyis egyáltalán nem látszik az az erős és megbízható szövetségesi kör, amire Moszkva támaszkodhatna. Nem jobb a helyzet kulturális és tudományos területen sem. Itt is folyamatosan csökken Oroszország súlya és jelentősége. A tömegkultúra területén korábban sem volt jelentős befolyása, ahogy most sincs. És Moszkvának továbbra sincs olyan ideológiai narratívája, amivel erős vonzerőt tudna gyakorolni más országok társadalmára. Legfeljebb marginális szereplőket képes megszólítani és céljai érdekében használni. Az „orosz világ” ideologémájával az oroszokon kívül aligha tud bárkit is elérni és mozgósítani. Ez az ideológiai üzenet még az oroszok körében sem számít átütően sikeresnek, és valószínűleg a mostani agresszió nyomán hatásossága tovább csökken.

Egyetlen területen maradt Oroszország versenyhelyzetben, ez pedig a nukleáris csapásmérés képessége. Nem véletlen, hogy Putyin és propagandistái 2014-től újra és újra emlékeztetik a világot az orosz atomarzenálra. Ilyet még a késői szovjet pártfőtitkárok sem tettek, mert annál bölcsebbek és felelősségteljesebbek voltak, hogy efféle kijelentésekkel ijesztgessék a világot. Nem így Putyin, aki évek óta ismételten megtalálja a módját, hogy szóba hozza az orosz nukleáris fegyvereket. Így tett néhány héttel ezelőtt, a Macronnal tartott közös sajtótájékoztatón is, ahol elismerte ugyan, hogy a Nyugat és a NATO sokkal erősebb Oroszországnál, ám fontosnak tartotta hozzátenni, hogy Oroszország a világ egyik vezető nukleáris hatalma, bizonyos területeken még a Nyugat előtt is jár.

De hát tudja a világ amúgy is, hogy az orosz nukleáris stratégiai erő lényegében akkora, mint az amerikai. Nem kell erre senkit emlékeztetni és ezzel fenyegetőzni. Ideje lenne, ha ezt végre Putyin is megértené, és nem „szórakoztatná” a Valdaj Klub külföldi vendégeit olyan – talán poénnak szánt – aljas mondatokkal, hogy nukleáris háború esetén „mi, az agresszió áldozataiként, a mennybe kerülünk, ők (értsd: a nyugatiak) egyszerűen megdöglenek. Még vezeklésre sem lesz idejük” (Szocsi, 2018. október 18.).