Minszken át

Valószínűleg nincs különösebb jelentősége, hogy a lengyel–belarusz határnál kialakult válság ötlete kitől származik, Lukasenkától vagy Putyintól. Nem lenne meglepő, ha egyszer majd kiderülne, hogy az értelmi szerző a belarusz diktátor volt, akinek politikai fantáziája közismerten gazdag. Azért is majdnem mindegy, mert Moszkva a válság első pillanatától mindenben Minszk mellett áll ki. Putyin visszafogottabban – látszik, hogy nem nagyon kedveli belarusz kollégáját –, míg az elnöki szóvivő és a különböző rendű és rangú orosz politikusok annál erőteljesebben. Ha pedig valaki belenéz a központi orosz tévék esti politikai vitaműsoraiba, ott egészen elképesztő dolgokat hallhat. Vasárnap este például a Rosszija 1 csatornán Vlagyimir Zsirinovszkij állt elő azzal, hogy a kurdoknak kellene lengyel területen valamilyen közelebbről meg nem nevezett katonai műveletet végrehajtaniuk, és ehhez Németországból buszokkal kellene őket odaszállítani. A lényeg, hogy „súlyos helyzet jöjjön létre Lengyelországban”. Mondja ezt nem egy magánember, nem egy elemző, hanem a duma egyik frakcióvezetője. A műsor egy másik résztvevője pedig folyamatosan „lengyel fasizmusról” rikácsol, és azzal fenyegeti őket, hogy lesz még negyedik területi felosztás is. Az Állami Duma egyik alelnöke, a híres író antiszemita megjegyzéseiről elhíresült dédunokája, Pjotr Tolsztoj pedig Európát totális vaksággal vádolja, míg értelmiségét az európai értékek elárulásával. Vagyis a hivatalos orosz álláspont és az azt kiszolgáló propagandisták véleménye szerint a lengyel–belarusz határon kialakult helyzetért kizárólag a lengyelek és általában a „kollektív Nyugat” a felelős. Az előbbiek azért, mert nem engedik a területükre a menekülteket, és eközben durván bánnak velük, míg az utóbbiak azért, mert miattuk borult fel a Közel-Kelet és Észak-Afrika egyébként is ingatag belső stabilitása. Mert ha a Nyugat nem támogatta volna az „arab tavaszt”, ha nem bombázta volna Líbiát, akkor nem jött volna létre „ez az egész migránsválság”, hajtogatják Moszkvában, miközben egy pillanatig sem gondolnak arra, hogy valamilyen belső oka mégiscsak lehetett, hogy az arab világ 2010 végén felbolydult. Arra pedig végképp nem gondolnak – és ha gondolnak is, nem beszélnek róla –, hogy vajon miért is kerültek hirtelen oly jelentős számban kurdok, irakiak, szíriaiak, jemeniek és más közel-keletiek Belaruszba. Miért is nőtt meg hirtelen a Minszkbe tartó közel-keleti repülőjáratok száma? 2019–2020 fordulóján – vagyis a COVID-járvány előtt – még csak heti 17 járat érkezett a térségből, míg az elmúlt hetekben már több mint 40. Azon egy pillanatig nem törik a fejüket, hogy miért is jutott annyi Közel-Keleten élő embernek épp most eszébe, hogy épp Belaruszon át lehet a legkönnyebben Nyugat-Európába jutni. Noha a válasz egyszerű és kézenfekvő: azért történt mindez, mert a térségbeli belarusz diplomáciai képviseletek könnyített eljárásban adták ki a turista- és a diákvízumokat. A belarusz turisztikai cégek pedig valósággal toborozták az utazni vágyókat.

A fentiek miatt – tisztán jogi szempontból – nem is lehet menekültválságról beszélni. Azok az emberek ugyanis, akiket a belarusz rendvédelmi erők kíséretében a lengyel határhoz vittek, Fehéroroszország területén legálisan tartózkodnak, a belarusz hatóságok által kiállított vízummal érkeztek, vagyis semmiképpen nem számítanak illegális menekültnek. Ha pedig menedékjogot szeretnének kérni, mert magukat menekültnek tartják, akkor miért nem teszik ezt a belarusz hatóságoknál? Nyilvánvaló a válasz: azért nem, mert nem ezért csábították őket Fehéroroszországba, hanem annak ígéretével, hogy onnan könnyen átjuthatnak Lengyelországba, majd Németországba.

Hogy nem spontán létrejött krízisről van szó, az – többek között – onnan is tudható, hogy Lukasenka többször is megfenyegette Európát, hogy ezentúl szabadon átengedi országa területén nemcsak a csempészárut, a kábítószereket, de a migránsokat is. Sőt, még azt is mondta, hogy a nukleáris anyagok „mozgását” sem akadályozza majd, úgyhogy Európa ne lepődjön meg, ha újfajta fenyegetéssel, a „piszkos bombák” fenyegetésével találja szembe magát. Vagyis a legkisebb kétsége sem lehet senkinek, hogy ami a lengyel–belarusz határon történik, az tudatos politikai döntés következménye. A moszkvai vezetés viszont úgy tesz, mintha nem lenne mindez nyilvánvaló, és játssza az értetlenkedőt. Ugyanúgy reagál, mint Minszk, és amiatt van felháborodva, hogy milyen durvák ezek a lengyelek, és milyen képmutató az európai politika. Az utóbbi alátámasztására nemcsak azzal jönnek, hogy már rég odavan a talán sohasem létezett európai humanizmus, de azzal is, hogy az EU kettős mércével mér. Mert mi a különbség a török és a belarusz elnök között? Miért van az, hogy míg Törökország 2015-től eurómilliárdokat kap az EU-tól, addig Belarusz csak fenyegetéseket és újabb büntető szankciókat? A válasz megint csak nyilvánvaló! Erdog˘an azért más, mint Lukasenka, mert a török elnök nem toborzott közel-keleti menekülteket, azok nem az ő akaratából kerültek országa területére, hanem mert a háborús övezetekből érkezők Törökországon át látták a legkönnyebbnek Nyugat-Európa elérését. Erdoğan – ellentétben Lukasenkával – nemhogy nem vitetett senkit az ország nyugati határához, épp ellenkezőleg, megpróbálta a menekülteket megakadályozni abban, hogy továbbmenjenek. Feltűnő cinizmus kell ahhoz, hogy ezt valaki ne vegye észre. Túl mindezen Erdoğant – legyen bármi is a véleményünk hatalomgyakorlásáról – legitim körülmények között választották meg Törökország elnökévé. Ő beérte azzal, hogy 52 százalékkal győzzön. Lukasenka viszont tavaly augusztusban 80 százalék fölé „húzta” eredményét, miközben teljesen biztos, hogy támogatottsága az első fordulós győzelemhez szükséges 50 százalékot sem érte el. Vagyis a belarusz diktátor csalt, nem is kicsit.

A most kialakult menekültválság hátterében is épp az áll, hogy a tavalyi durván elcsalt választás után az EU nem ismerte el Lukasenkát Fehéroroszország legitim elnökeként. Az öregedő autokrata ezzel a tudatosan kialakított krízissel épp azt akarta elérni, hogy szóba álljanak vele, hogy kiderüljön, mégse a Litvániában menedéket nyert ellenzéki vezető, Szvjatlana Cihanouszkaja az ország első embere, hanem ő, mert mégiscsak vele kell tárgyalni. Ha pedig tárgyalnak vele, az már fél győzelem, az már majdnem elismerés. És Merkel – Putyin „tanácsára” – november 15-én csaknem egy órán át telefonon tárgyalt is Lukasenkával. Mert a nyugat-európai vezetők – ellentétben a két keleti autokratával – tudják, hogy a most kialakult válság mégiscsak emberi életekről és sorsokról szól, vagyis ők megoldást keresnek, és azt nem a konfliktus további élezésében látják.

Eközben a tekintélyes moszkvai napilap, a Nyezaviszimaja gazeta a válság kellős közepén november 7-i számában azzal a provokatív címmel közölt cikket, hogy Belarussziában hamarosan orosz atombombák jelenhetnek meg. A nyilván tudatosan időzített írás az állítólag néhány nappal korábban aláírt új orosz–belarusz katonai doktrínáról szól, külön kiemelve, hogy ebben a máig nyilvánosságra nem hozott dokumentumban lehetnek a „Nyugatot sokkoló” új elemek, mint például a taktikai nukleáris fegyverek bevetésének új szabályai. A 2001-ben elfogadott, majd 2014-ben módosított közös katonai doktrína eddig csak abban az esetben tartotta megengedhetőnek nukleáris fegyverek alkalmazását, ha az államszövetség valamelyik tagját atomtámadás vagy más tömegpusztító fegyverrel végrehajtott támadás érné, illetve ha olyan, hagyományos fegyverekkel vívott háborút indítanának ellene, ami az állam(ok) létét fenyegetné. Most viszont – sugallja a cikk – új elemként ott szerepelhet a doktrínában az a lehetőség is, hogy egy regionális konfliktus elfojtásáért is bevethető lesz taktikai nukleáris fegyver. Nehéz nem érteni a cikk üzenetét. Ahogy nehéz félreérteni az atomfegyverek célba juttatására is alkalmas orosz stratégiai bombázók (Tu-160) minapi felbukkanását a belarusz égbolton…