444.hu, 2019. november 7.
Qubit
SZ. BÍRÓ ZOLTÁN
Komor képet rajzolnak az oroszországi igazságszolgáltatás állapotáról az orosz Legfelsőbb Bíróság Bírósági Igazgatóságának adatai. A joguralom érvényesülésének egyik legpontosabb mutatója a büntető igazságszolgáltatás során érvényesülő gyakorlat. Ezt a területet mára az a lidérces állapot jellemzi, hogy a büntetőügyben megvádoltaknak szinte semmi esélyük nincs arra, hogy a bírósági eljárás során felmentő ítéletet kapjanak.
A szentpétervári Európa Egyetem jogalkalmazással foglalkozó intézetének tavaly közreadott átfogó jelentése egyenesen úgy fogalmaz: „az oroszországi bíróságok ítélkezési gyakorlatában a felmentés esélye annyira kicsi, hogy csaknem száz százalékos bizonyossággal állítható, a vádlott bűnössége már a bűnügyi eljárás bírósági szakasza előtt eldől”. Egyszerűbben fogalmazva: mivel a bíróságok szinte soha nem hoznak felmentő ítéletet, ezért joggal állítható, hogy a vádlott bűnösségéről érdemben nem ők, hanem a nyomozó vagy a vádhatóságok döntenek. Az orosz Legfelsőbb Bíróság adatai szerint a felmentő ítéletek aránya az elmúlt tíz évben 0,12 és 0,45 százalék között mozgott, vagyis gyakorlatilag a nullával volt egyenlő. De a fellebbviteli bíróságokon sem sokkal jobb a helyzet. Az eléjük kerülő ügyek mindössze 3 százalékában születik felmentő ítélet.
Mindez jórészt annak következménye, hogy a bírósági eljárásokban egyre kevesebb figyelmet fordítanak a vád alapos alátámasztására, a meggyőző bizonyítékok összegyűjtésére. Ezt pedig azért tehetik meg a vádhatóság képviselői, mert mára merő formalitássá vált a bírósági eljárások ellentmondásos jellege annak ellenére is, hogy az eljárás során ugyan jelen vannak a védők, de a szerepük alárendelt, amit többségük – kiváltképp alsóbb szinteken – el is fogad. Ilyen helyzetben nem meglepő, hogy szinte soha nem születik felmentő ítélet, és azok nagy része aránytalanul szigorú. Mindebben jelentős mértékben közrejátszik a bírák alacsony szakmai színvonala, ami jórészt annak következménye, hogy a szolgálatban álló bírák 45 százaléka levelező képzésben jutott diplomához. A már idézett jelentés szerint a bírák közt egyre többen vannak, akik kinevezésük előtt valamely bíróság hivatali apparátusában dolgoztak, vagyis komoly, felelősséggel járó szakmai előélet nem áll mögöttük. Arányuk 1999-ben még csak 10 százalékos volt, mára viszont több mint kétharmaduk ebből a körből kerül ki.
Drága és irányított igazságszolgáltatás
Mindeközben a bírói pálya Oroszországban rendkívül vonzó, aminek jórészt számos, általuk élvezett privilégium az oka. Az oroszországi bírák – és ezen a tavaly nyáron bejelentett nyugdíjkorhatár-emelés sem változtatott – húszévi szolgálat után nyugdíjba vonulhatnak, miközben még a legalsóbb szinteken szolgálók is 60-70 ezer rubeles nyugdíjra számíthatnak, ami öt-hatszorosa az oroszországi átlagnyugdíjnak. És akkor még nem beszéltünk a magasabb instanciákon szolgálók jövedelméről. Ma egy szövetségi szintű bíró havi fizetése 150-170 ezer rubel, ami durván 800 ezer forintnak felel meg. Többek között ez az oroszországi viszonyok között kiugróan magas bírói bérezés is szerepet játszik abban, hogy az állam működtetésével összefüggő kiadások közel 7 százalékát fordítják a bíróságokra. Ez arányaiban kétszer akkora, mint Dánia esetében. Csakhogy míg a kis észak-európai ország a World Justice Project nemzetközi szervezet Rule of Law Indexén az élmezőnyben van, Oroszország a lista utolsó negyedében kullog.
A bíróságok működésére – kiváltképp alsóbb szinteken – rányomja bélyegét az a gyakori körülmény, hogy a bírák szoros kapcsolatot tartanak fenn az ügyészség, a vádhatóság és a helyi végrehajtó hatalom vezetőivel. A moszkvai elitegyetem, a Viszsaja Skola Ekonomiki jogi karának professzora, Szergej Pasin egy interjújában arra hívta fel a figyelmet, hogy a járási bírák, illetve a kisebb városok bírái gyakran töltik együtt szabadidejüket a helyi rendőrség munkatársaival és a helyi ügyészekkel. Ebben a közegben felmentő ítéletet hozni egyenlő az ivócimbora és a vadásztárs megsértésével. De ki akarná őket megbántani? Az adatok tanúsága szerint nem sokan.
Ilyen körülmények között kiváltképp felértékelődik az esküdtek szerepe. Csakhogy az utóbbi években az Állami Duma sorra fogadta el azokat a törvénymódosításokat, amelyekkel folyamatosan szűkítette az esküdtszékek illetékességét, vagyis egyre több ügytípust vont ki joghatóságuk alól. Ám nemcsak illetékességüket próbálják mindinkább korlátozni, de ezzel párhuzamosan igyekeznek befolyásolhatóságukat is növelni. Nemrég tizenkettőről nyolcra csökkentették a kerületi bíróságokon az egyes eljárásokba bevont esküdtek számát. Ezek a változtatások azt feltételezik, hogy kevesebb esküdtet könnyebb befolyásolni. Eközben folyamatosan csökken az esküdtszékek előtt elbírált ügyek száma. A Legfelsőbb Bíróság adatai szerint míg 1995-ben még csak 173 ügyben döntöttek esküdtszékek, 2011-ben már 633 esetben. Ez után azonban elkezdett visszaesni az esküdtek által elbírált esetek száma. 2015-ben már csak 217 ilyen volt, vagyis lényegében visszaállt a két évtizeddel korábbi állapot. Ez azt jelenti, hogy az összes büntetőügy alig 0,1 százalékában ítélkeznek esküdtszékek.
A bíróságok munkájának degradálódását mutatja az az egyre inkább terjedő gyakorlat is, hogy a büntetőügyek mind nagyobb arányában hoznak különleges eljárásrendben ítéletet. Ennek lényege, hogy a bíróságok munkatársainak már az eljárás korai szakaszában sikerül meggyőznie a vádlottat, hogy jobban jár, ha elismeri bűnösségét, és elfogadja a vádhatóság következtetéseit. Az efféle eljárásrend nagy „előnye”, hogy – szemben a hagyományossal – sokkal gyorsabban lehet ítéletet hozni, mert nem kell a bizonyítékokkal hosszasan bíbelődni. Ráadásul a bírák moshatják kezeiket, hiszen maga a vádlott ismerte el bűnösségét. Hát lehet itt szó bírói tévedésről? A különleges eljárásrend azért válhatott széles körben elterjedt gyakorlattá, mert a vádlottak nagy része tudja, hogy az orosz bíróságok előtt szinte semmi esélye nincs ártatlanságának bizonyítására. A Legfelsőbb Bíróság adatai egyértelműen mutatják, hogy a különleges eljárásrend gyakorlata egyre jobban terjed. Már 2012-ben is a büntetőügyek több mint felében – a 941 ezer ügyből 575 ezerben – ilyen eljárásban hoztak ítéletet, míg négy évvel később már a büntetőügyek csaknem kétharmadában, 967 ezerből 636 ezer esetben.
A rendőrtábornok mint ombudsman
A büntető ítélkezés magas szakmai színvonala a nyilvánvaló és egyértelmű köztörvényes ügyekben is elemi társadalmi érdek. Ám kiváltképp érzékeny problémává válik, amikor az állampolgárok politikai jogainak gyakorlásával összefüggő ügyekről van szó. Az utóbbi 6-8 évben – nyilvánvalóan nem függetlenül a rezsim 2011-2012 fordulóján elszenvedett átmeneti megingásától – sorra születtek azok a törvények, amelyek megpróbálják radikálisan korlátozni a politikai tiltakozás legális formáit. De manapság a szabad véleménynyilvánítás lehetőségei is egyre inkább beszűkültek. Drákói szigor jellemzi a szélsőséges nézetek ellen fellépő törvényt, amire hivatkozva mind gyakrabban vonnak büntetőeljárás alá olyanokat is, akik – anélkül, hogy bármiféle erőszakos cselekményre szólítottak volna fel – csak az alkotmányban biztosított jogukkal élve elmondták vagy leírták véleményüket. Ott, ahol a politikai küzdelem bevett eszközévé válik a hatalommal egyet nem értők kriminalizálása, még inkább fontossá válik a bíróságok függetlensége, elfogulatlansága és magas szakmai színvonala. Ellenkező esetben a hatalom gond nélkül tudja ellenfeleit büntető eljárás alá vonva kizárni őket a politikai küzdelemből, és fenyegetett helyzetben tartani mindazokat, akik készek lennének a politikai tiltakozásra.
A mára kialakult helyzetet tovább súlyosbítja, hogy a bíróságok mellett azokban az intézményekben is egyre kevésbé bízhatnak az oroszországi állampolgárok, amelyek első számú feladata épp a jogvédelem lenne. Ilyen például a kilencvenes évek elején Oroszországban is felállított ombudsmani intézmény. Ezt az alapításakor még komolyan vett tisztséget kezdetben valódi jogvédők töltötték be. Idővel azonban elkezdődött a hatalom iránt egyre lojálisabb személyekkel való lecserélésük. Ez a folyamat 2016-ban odáig jutott, hogy egy rendőrtábornokot neveztek ki erre a posztra. Lehet, hogy ő volt a legalkalmasabb jelölt, de kinevezése – rendőri előélete miatt – mégiscsak megcsúfolása volt az ombudsmani tisztségnek.
Az orosz elnök mellett már hosszú idő óta működik egy Emberi Jogi Bizottság is. A testület Dmitrij Medvegyev elnökké választása után jelentősen átalakult, az új elnök ugyanis fontosnak tartotta, hogy tényleges jogvédőket kérjen fel a bizottsági tagságra. Ez meg is látszott a grémium munkáján, ezért túlzás nélkül állítható, hogy a 2008 és 2012 közti időszak volt a testület aranykora. Vlagyimir Putyin elnökként való visszatérése után azonban újra jelentősen átalakult a tagság. A visszatérő elnök duplájára növelte a tagok számát, olyanokat kérve fel a bizottsági munkára, akiknek a lojalitásával kapcsolatban a hatalomnak semmi kétsége nem lehetett. Ennek ellenére a régi tagok továbbra is komolyan vették feladatukat. Nem véletlen, hogy a bizottság egy része az ukrajnai válság idején is próbált küldetésének megfelelni és tényszerűen beszámolni az oroszok krími helyzetéről, de jelentéstervezeteiket a felduzzasztott bizottság új többsége rendre leszavazta. A közelmúltbeli moszkvai tüntetések és azok durva rendőri letörésének ügyében is igyekezett a bizottság több tagja rosszallásának hangot adni, de semmire nem mentek vele. Legfeljebb azt tudták elérni, hogy miután elcsitultak az ellenzéki jelöltek választásból való kizárása miatti tüntetések, és lezajlott a fővárosi közgyűlés megválasztása, Putyin leváltotta a bizottság elnökét és menesztett további négy tagot, köztük az Agora jogvédő szervezet vezetőjét. Annak a szervezetnek az első emberét, amelyik rendszeresen nyújtott és nyújt ma is ingyenes ügyvédi segítséget a politikai okokból eljárás alá vontaknak. De a kizártak között van egy olyan politológus is, aki következetesen bírálta a rezsim működését, és rendszeresen kiállt a politikai állásfoglalásuk miatt üldözöttek mellett. Ezek után aligha lephetett meg bárkit is, hogy az új bizottsági elnök a hatalom elkötelezettje lett. Ez már csak azért is állítható, mert tagja a hatalompárt, az Egységes Oroszország elnökségének.
A szerző történész, Oroszország-szakértő, a Corvinus Egyetem oktatója.
444.hu, 2019. szeptember 25.
Qubit
SZ. BÍRÓ ZOLTÁN
Egyre kevesebben és egyre bizalmatlanabbul nézik a tévét az oroszok. Ez az egyik legfontosabb megállapítása a moszkvai közvélemény-kutató intézet, a Levada Központ közelmúltban közreadott átfogó médiaelemzésének. Amennyiben ez így van, úgy annak komoly politikai következményei lehetnek. Ez ugyanis azt jelenti, hogy az az éveken át kifogástalanul működő rendszer – amely a központi televíziók hír- és más politikai műsorai révén gyorsan és eredményesen tudta befolyásolni a közvélemény alakulását – a jövőben aligha lesz olyan hatékony eszköz a Kreml kezében, mint volt korábban.
A most nyilvánosságra hozott jelentés – a 2014-es és a 2017-es után – a harmadik olyan kutatás, amely átfogó képet ad az oroszországi média helyzetéről, a lakosság médiafogyasztási szokásairól. A jelentős változások ellenére most közreadott felmérés szerint is még mindig a tévécsatornák jelentik az oroszok többsége számára a legfontosabb tájékozódási forrást. A tévék jelentősége azonban az elmúlt tíz évben látványosan csökkent.
2009-ben a 18 évnél idősebbek körében még 94 százaléknyian valamilyen televíziós csatornából szerezték politikai és közéleti információikat. Mára azonban ez az arány lecsökkent 72 százalékra. Ez ugyan még mindig rendkívül magas arány, és jól mutatja a televíziók „erejét”, ám ha a különböző korosztályok tévézési szokásait vetjük egybe, rögtön kiderül, hogy a televízió visszaszorulása a jövőben is folytatódni fog. Sőt, lehet, hogy a jelenleginél is gyorsabban. Ezt látszik alátámasztani a felmérésnek az a korosztályi bontásban kimutatott eredménye, amely szerint a 25 évnél fiatalabbaknak már ma is csak a 42 százaléka tájékozódik a tévékből. És ez az újabb és újabb nemzedékek esetében sem lesz másképp, sőt körükben a jelenleginél is alacsonyabb lesz a tévéket hírforrásnak tekintők aránya. Ugyanakkor az idősebbek változatlanul kitartanak a tévék mellett. A 65 évnél idősebbek 93 százaléka ugyanis továbbra is a tévékből tájékozódik. Őket az állami propaganda változatlanul hatékonyan tudja manipulálni. A fiatalabbakra azonban már ma is egyre kevésbé lehet ezen a médiumon át befolyást gyakorolni.
Ám nemcsak a tévénézők aránya csökkent az elmúlt években – kiváltképp a fiatal korosztály körében –, de a tévék hír- és politikai műsorai iránti bizalom is. Tíz évvel ezelőtt az orosz társadalom még csaknem négyötöde fogadta el igazságként a tévékben elhangzottakat, mára azonban ezek aránya 54 százalékra csökkent. Sőt, tavaly nyáron még ennél is kevesebben voltak: arányuk még az 50 százalékot sem érte el. A 2018-as bizalmi mélypont alighanem az oroszországi labdarugó-világbajnokság nyitónapján bejelentett nyugdíjreformmal és annak hamis kommunikációjával függhetett össze. De éppúgy szerepet játszhatott ebben a reáljövedelmek 2014-től tartó folyamatos csökkenése is. Mindezt azért lehet megalapozottan feltételezni, mert a Levada Központ kutatásai szerint már 2017 végén elkezdett jelentősen visszaesni azok aránya, akik úgy gondolták, hogy az ország gazdasági helyzetéről beszámoló televíziós hírek a valóságot tükröznék. Tavaly márciusig még azok voltak többségben, akik bizalommal fogadták a gazdasági híreket, ám ettől kezdve a bizalmatlanok kerültek többségbe. Idén tavasszal pedig már a megkérdezettek több mint fele gondolta úgy, hogy a tévék gazdasággal foglalkozó anyagai nem mondanak igazat. Hasonló tendencia rajzolódott ki a külpolitika esetében is, azzal a különbséggel, hogy itt még mindig azok maradtak minimális többségben, akik hisznek a tévék külpolitikai beszámolóinak.
A tévék népszerűségének és megbízhatóságának csökkenésével párhuzamosan Oroszországban is látványosan megnőtt az internetes kiadványok és közösségi médiumok jelentősége. Ez jórészt nyilván azzal függ össze, hogy az elmúlt 10-12 évben jelentősen megnőtt azok száma, akik hozzáférnek a világhálóhoz. Arányuk 2007-ben a felnőtt lakosság körében még csak 8 százalék volt, míg ma a népesség közel háromnegyede él rendszeresen – naponta vagy hetente többször is – az internet kínálta lehetőségekkel. A 25 évesnél fiatalabb felnőttek körében ez az arány már ma is csaknem 90 százalékos. Ezzel párhuzamosan nőtt azok aránya, akik a különféle internetes kiadványokból és közösségi médiumokból tájékozódnak rendszeresen. Arányuk az elmúlt tíz évben több mint négyszeresére nőtt. Az előbbiek esetében három és félszeres volt a növekedés, míg az utóbbiaknál csaknem hatszoros. A különböző internetes oldalakat a felnőtt lakosság 32 százaléka, míg a közösségi médiumokat 34 százaléka használja politikai és közéleti tájékozódásra.
Ezek a jelentős változások azonban nagyon különbözőképpen érintették az egyes korosztályokat. A legfiatalabbak – vagyis a 18 és 24 év közöttiek – körében az elmúlt hat évben csaknem megfeleződött azok aránya, akik a televíziókból tájékozódnak. 2013-ban még ennek a korosztálynak is a többsége (72 százaléka) a tévék hír- és politikai műsoraiból tájékozódott. Ma már azonban arányuk alig 42 százaléknyi. Ma már az orosz társadalom ott tart, hogy csak a 35 évnél idősebbek körében maradtak többségben azok, akik továbbra is a tévéket tekintik első számú hírforrásnak. De már a 35 és 44 év közöttiek körében is alig vannak többen a tévékből (33 százalék), mint az internetről tájékozódók (24 százalék). Ám ahogy haladunk az egyre idősebb korosztályok felé, annál inkább nő a televíziókból tájékozódók aránya és csökken azok köre, akik különböző internetes felületekről szerzik információikat.
Mindeközben tovább tart a rádiók és a nyomtatott sajtótermékek visszaszorulása. Ma már csak a megkérdezettek 15 százaléka tájékozódik a rádiókból, míg 12 százaléka a napi- és hetilapokból. Főként az utóbbiak térvesztése feltűnő. A kilencvenes évek első felében ugyanis még lényegében ugyanannyian olvastak különböző központi lapokat, mint ahányan rendszeresen nézték az országos tévécsatornák hírműsorait. Ez a korszak azonban visszavonhatatlanul elmúlt. A nyomtatott sajtó nagyon messze került korábbi pozícióitól. Ráadásul – nem meglepő módon – az olvasók többsége nem a minőségi politikai sajtó termékeit keresik, hanem a könnyedebb bulvárlapokat. Magáért beszél, hogy a minőségi politikai sajtó olyan napilapjait, mint amilyen a Kommerszant vagy a Vedomosztyi, a lakosság alig két, illetve egy százaléka olvassa. Nem jobb a helyzet a Novaja gazeta esetében sem. A bevallottan ellenzéki újságot ugyancsak egy százaléknyian olvassák.
A Levada Központ kutatása azt is felmérte, hogy mennyien vannak azok, akik rendszeresen tájékozódnak független médiumokból. Nincsenek ugyan túl sokan, de arányuk mégsem lebecsülendő. A felmérés szerint azok aránya, akik rendszeresen néznek, hallgatnak vagy olvasnak olyan sajtótermékeket, amelyek a kormányzattól eltérő véleményeket és elemzéseket is közölnek, szerte Oroszországban 29 százaléknyi. Ennél jóval magasabb az arányuk Moszkvában. Ott a 18 évnél idősebbek 43 százaléka él ezzel a lehetőséggel. Valószínűleg Szentpéterváron is, ahogy az ország egymilliónál népesebb városaiban is, hasonló lehet a helyzet. A szociológiai felmérések azonban azt is kimutatták, hogy a hatalommal szembeni kritikus attitűd többnyire csak azok körében alakul ki, akik háromnál több független forrásból tájékozódnak rendszeresen. Ezek aránya országosan mindössze 6 százalék, Moszkvában viszont 16.
Valószínűleg addig, amíg a függetlennek számító Dozsgy tévécsatornát, az ellenzéki Novaja gazetát, a függetlenként elkönyvelt Eho Moszkvi rádiócsatornát, és az olyan, a kormányzattól távolságot tartó portálokat, mint amilyen a Szabadság Rádió vagy a BBC Orosz Szolgálatának honlapja, csak a lakosság néhány százaléka nézi, hallgatja vagy olvassa, nehéz lesz – az ország egyre súlyosabb gondjai ellenére is – a társadalom jelentős részét mozgósítani és tiltakozásra bírni. Ráadásul a putyini hatalom már évekkel korábban gondoskodott arról, hogy az általa leginkább kritikusnak ítélt oldalakat Oroszországban hozzáférhetetlenné tegye. Nem véletlen, hogy a két legfontosabb ellenzéki portált – a graniru.org-ot és kasparov.ru-t – az ukrajnai válság belobbanásával párhuzamosan kezdték el blokkolni.
A putyini rendszer ugyan még sokáig és sokféleképpen korlátozhatja a sajtószabadságot, de ezzel aligha könnyíti meg a helyzetét. Ma már ugyanis nemcsak arról van szó, hogy jelentősen csökkent az orosz társadalom érdeklődése és bizalma a rezsim legfőbb propagandaeszköze, a tévék iránt, hanem arról is, hogy maga a hatalom iránti bizalom is megtört.
A legfrissebb, idén tavasszal végzett fókuszcsoportos mérések ugyanis már azt mutatják, hogy a lakosság egyre nagyobb része gondolja úgy, hogy helyzetén egyedül csak maga tud változtatni. Korábban nem ez volt jellemző. Az orosz társadalom nagy része az államtól várta sorsa jobbra fordulását. Mára ez az érzés elillanóban van. És ha a társadalmi többség nem vár semmit az államtól, akkor ezt a többséget az államnak egyre nehezebb lesz bármiről is meggyőznie. Ráadásul az az eszköz, amit éveken át a Kreml oly hatékonyan tudott bevetni, ma már messze nem oly hatékony, mint volt akár csak három-négy évvel ezelőtt is. Úgy tűnik, a „hűtőszekrény és a televízió vitájában” egyre inkább az előbbi kezd felülkerekedni. Erre a helyzetre pedig a hatalomnak mindenképpen reagálnia kell. Lehet a társadalom megfélemlítésével és az erőszak fokozásával, mint azt az utóbbi hetekben országszerte láthattuk, de egyáltalán nem biztos, hogy az erőszak nem éppen ellentétes hatást vált ki, és ahelyett, hogy stabilizálná a Kreml helyzetét, megingatja azt.
A szerző történész, Oroszország-szakértő, a Corvinus Egyetem oktatója.