„A legjobb rossz”

A Szovjetunió a világnak az a része, amelyről inkább feltételes módban indokolt beszélni, mintsem a kijelentések magabiztos nyelvén. És ha ez igaz a múltját illetően — miként módunk nyílt ezt a közelmúltban megtapasztalni —, akkor többszörösen igaz a jövőre vonatkozóan. A Szovjetunióról legfeljebb azt lehet tudni, mi nem következik ott be. Minden bizonnyal nem lesz belátható időn belül működő piacgazdasága, s nem valószínű, hogy a gombamód szaporodó pártok közül bármelyik is veszélyeztetni lenne képes az SZKP máig szinte csorbítatlan uralmát. Az persze más kérdés, hogy manapság a politikai egyeduralom nem feltétlenül a párthierarchia jól látható és megszokott struktúráin át és eszközeivel fejeződik ki. Ettől azonban még létezik — főként a szovjet államapparátus össz-szövetségi szinten működő intézményeiben.

Meglehet, hogy rövidesen az is kiderül: nem a Gorbacsov és az ún. oroszországi demokratikus ellenzék között napjainkra végsőkig kiéleződő konfliktus jeleníti meg a szovjet politikai jövő valóságos alternatíváit. Ezek a csoportok nem, vagy csak részben testesítik meg azokat az erőket, amelyek ténylegesen meghatározzák a szovjetunióbeli közeljövő alakulását. Gorbacsov demokratikus, vagy ha úgy tetszik, liberális ellenzéke a nagyszabású tüntetések és demonstrációk ellenére sem képvisel olyan erőt, amely képes lenne arra, hogy Oroszország-szerte — eltekintve néhány régiótól — a hatalom jelenlegi birtokosainak tényleges riválisává váljék. A demokratikus ellenzék tudniillik máig túlságosan megosztott, a hatalmi hierarchiában eddig megszerzett pozíciói meglehetősen gyengék, sőt számos vonatkozásban inkább csak látszólagosak. A demokratikus és konszenzusos politizálás történelmi hagyományainak szinte teljes hiánya pedig tovább nehezíti helyzetüket. Társadalmi támogatottságuk meglehetősen korlátozott, s főként a rendszer megtagadásában jelent közösséget. Továbbra is hiányzik az egységesülést, ám még inkább a társadalom mind szélesebb köreit megnyerő és megszervező program. S még nem szóltunk azokról a demokratikus ellenzék előtt álló kihívásokról, amelyek a Szovjetunió régiói közti politikai kultúrát meghatározó civilizatorikus különbségekből fakadnak.

Illuzórikus várakozás tehát a szovjet politikai jövőt valamiféle demokratikus, netán liberális fordulathoz kötni. Ennek sem gazdasági, sem társadalomszerveződési, sem pedig politikai feltételei nincsenek. Ugyanakkor mind több körülmény sodorja a demokratikus ellenzéket egy nyíltan konfrontációs magatartás felé. A gorbacsovi politika sok tekintetben alulteljesít: a mindennapi életkörülmények katasztrofális szintre zuhantak vissza, ráadásul — ma már nemcsak emiatt — mind szélesebb körben kétségbe vonják Gorbacsov legitimitását. Manapság már nem csupán a liberális demokráciák elvont értékrendje felől szemlélve tetszik illegitimnek az a mód ahogyan tavaly márciusban Gorbacsovot elnökké választották.

A szovjet elnök eközben társadalmi megegyezésre szólít fel, joggal hivatkozva az Oroszországot megosztó konfliktusok XX. századi drámai tapasztalatára. Csakhogy az áhított konszenzushoz mindkét félnek készséget kellene mutatnia. Úgy látszik, ez egyik oldalon sincs meg. A demokratikus ellenzék az elmúlt másfél-két év csalódásait, az állandó hitegetéseket képtelen félretolni, s nem is indokolatlanul. Gorbacsov és a mögötte álló látható és láthatatlan erők, részben egy máig ki nem gyógyult messianizmusból, talán még inkább hatalomféltésből, és — ennek feltételezését sem zárnám ki, a hatalmat gyakorlók egy-egy csoportjával kapcsolatban — az összeomlás katasztrófájától tartva bizalmatlan.

Miközben folyik a politikai huzavona. a gazdaság mind katasztrofálisabb állapotba kerül. Társadalmi közmegegyezést azonban aligha lehet kötni a gazdasági aláhullás periódusában, így aztán az oroszországi történelmi fejlődésből egyébként is hiányzó konszenzuson át történő politizálás kialakulása megint csak a távoli jövőbe tolódik. Egyre nagyobb a késztetés arra, hogy a fenyegető katasztrófának valamiféle tekintélyelvű hatalomgyakorlással vegyék elejét. A lakosság körében mind jobban terjed a politikai fásultság, a rend iránti nosztalgia, kezd mitologizálódni a peresztrojka előtti korszak tespedt „nyugalma”. A tömegtájékoztatás hatalomhoz hű része persze mindent megtesz az efféle közhangulat erősítése, mind leplezetlenebb manipulálása érdekében.

Kezd körvonalazódni egy olyan helyzet, amelyben a tényleges alternatívák a következőképpen mutatkozhatnak meg: egyfelől a teljes káosz (ami adott esetben akár polgárháborúba, éhséglázadásba stb. csaphat át), másfelől e katasztrófát meggátolni képes (vagy legalábbis önmagát annak tudó) autokratikus fordulat. Ha valóban kialakul egy ilyen helyzet, s nemcsak a belső periféria egyes régiói zuhannak polgárháborús helyzetbe, de mind egyetemesebbé válna a minden oldalú egyet nem értés állapota, ami már nem csupán a politikai élet bizonyos részeinek már ma is tapasztalható kriminalizálódását jelentené, akkor már csak az lehet a kérdés, hogy az említett autokratikus fordulatot ki irányítsa. És könnyen lehet, hogy a sok „rossz” valóságos alternatíva közül — merthogy a „jó” alternatíva a történelmi kondíciók hiánya miatt eleve virtuális — még mindig Gorbacsov fogja megtestesíteni a „legjobb rosszat”. Hiszen nem mindegy, hogy az ilyen fordulat esetén a hatalom csúcsán olyanvalaki lesz-e, aki korlátlan hatalmát a totalitárius rendhez való visszatérésre, netán tradicionalista ideológiák rabjaként a társadalom archaizálására, avagy a piacgazdaság kialakulását segítő reformok megtételére fogja felhasználni. Ha tehát vannak, akik nem írják le Gorbacsovot — miként magam sem —, azt nem azért teszik, mert a szovjet elnök jelenítené meg politikai eszményeiket, vagy valamiféle idült gorbimánia emésztené őket. Erre egész egyszerűen a valóságos feltételek számbavétele kényszerít. Mindazonáltal egy esetleges autokratikus fordulat — amit Gorbacsov ugyan tagad (mit is tehetne), ám egy ideje már ténylegesen zajlik —, számos veszélyt is rejt magában. Különösen ott, ahol a sztálinizmus történelmi tapasztalata máig kísért. Nincs és nem is lesz okunk az ujjongásra, örülnék azonban, ha a fejlemények rácáfolnának.

Sz. Bíró Zoltán