Érzelem és művészet

A művészetek érzelemmegörökítők. Az alkotásban és a műélvezetben egyaránt döntő szerepe van az érzelemnek, „a forma keltette érzelemnek”. „Az esztétikai élményben az érzelem a spirituális tevékenységnek legmagasabb foka (…) Az érzelem ejti ki a végső ítéletet, s ő dönt” (Fülep Lajos: Az emlékezés a művészi alkotásban, A Szellem, 1911/1.).

„A művészet haszontalan. (…) a filozófia és a művészet annyira eltávolodtak már a saját primer kényszerüktől, hogy önálló értékük, saját emberműködtető erejük lett. Ez persze leginkább a szerelemhez hasonlít. (…) a szerelem az embernél nem a szaporodást szolgálja, egyáltalán nem szolgál semmit. Viszont segíti az energiacserét, a kozmoszban való létet, persze meg is nehezíti. Szóval óriási erő” (A vonal és a gömb. Babarczy Eszter beszélgetése El Kazovszkijjal, Nappali ház, 1992/2.).

A legrejtélyesebb érzelem a szerelem. A szerelem egyszerre fajfenntartásra késztető ösztön és áradó, vakká tevő érzelem. Az általa megérintettek egymásra hangolódása éppen olyan titokzatos, mint az érzelem megbomlása. Ami vitathatatlannak tűnik: bizonytalansága, kiszámíthatatlansága, s legfőképpen mulandósága. A szerelem a művészet örök témája.

Kassákot a szerelem testi és lelki vonatkozásai – az ösztönkésztetés és a vágyakozás valamiféle ideális állapot iránt – egyaránt foglalkoztatták. Prózai alkotásaiban érzékiebben, testközelibben jelenik meg a szerelem, mint költeményeiben. Az előbbiekkel kezdem.

*

A testi vágyat Kassák kínzó és lealjasító késztetésnek érezte, ami elől nem tud menekülni, amíg ki nem elégíti. Az Egy ember életében írja: „Nyers és brutális volt a nemi éhségem. A lány hagyta, hogy kezeimmel végigtapogassam, csak nézett rám, a feje égett, s a szemei összekacsintottak a felindulástól. Bolond és buta játék volt ez. Néha határtalanul elvadultam, s néha ágyékom körül nagy fájásokkal vánszorogtam haza. Ez az ösztönös állatiasság visszavezetett a bordélyházba.” Erotikus késztetéseiről egy kávéházban látott lány kapcsán így ír ugyanebben a könyvében: „Szép lábai voltak, igazán szép lábai. Szerettem volna odahajolni, valami szépet mondani, és a kezem érintésével megdicsérni ezeket a lábakat. (…) Aztán megfogni a lány két vállát, erősen megfogni, és megcsókolni a száját. Erősen megcsókolni. Úgy éreztem, valami vad kívánsággal össze tudnám törni ezt a lányt, s aztán szelíd jósággal újrateremteni.”

„Vannak dolgok – olvassuk a Marika, énekelj! című regényében –, amik elől nem lehet kitérnünk, én azt hiszem, ilyen a szerelem is. De azok, akiknek valami emberi céljuk van az életben, azok nem pusztulhatnak el a szerelemben. Ha valami tragédia éri őket, átvergődnek rajta. Nem egyéb ez, mint egy rossz fok a létrán, amin eltökélten fölfelé haladunk.”

A Megnőttek és elindulnak-ban így ábrázolja a szerelemjelenséget: „A tüzek bolondul föllobognak, diadalmasan ragyognak, aztán egyszerre értelmetlenül és oktalanul kezdenek lelohadni. A szerelmes emberek is így vannak. Azt hiszik, ők a világ közepe, belőlük árad a fény és a muzsika, azt hiszik, minden őértük történik az életben, s aztán lassan kezdenek kiégni, elfáradnak csak úgy, mint a vándorok, akik kora hajnalban friss erőkkel indulnak el. Nyughatatlan kíváncsiság kergette őket előre, s estére fáradtan térnek meg elpihenni.”

Az Egy kosár gyümölcs férfi főhőse szerint „szerelmi állapotunkból nemhogy erőt meríthetnénk, hanem csodálatosan elcsenevészesedünk, teljesen ki vagyunk szolgáltatva valaminek, ami felől semmi bizonyosat nem tudunk. A gáttalan erő és tudatos akarat helyett ilyenkor félelem és irigység, düh és alázat lakozik bennünk összezagyváltan, és úgy, mint elhanyagolt kamrákban az erjedő holmik.”

Az utak ismeretlenek című Kassák-regény főhősének szerelemértelmezése: „A szerelem elfedi a múltat, és tisztára mos bennünket, mint a zivatar a sziklafalakat.”; „Mitől fél? Nem is tudná megmondani, hogy mi elől szeretne menekülni. Talán önmaga elől, az elől az ember elől, aki mindjárt felébred benne és elmerül a szerelem érzésében. Pedig ő tudja, a szerelem olyan, mint a börtön. Ha ezen a gyönyörű estén kint járna az országúton, vagy fönt valahol a hegyi vidéken egyedül, akkor most teljességgel elégedett lenne, ugyanolyan közel érezné magát a talpai alatt harsogó füvekhez, mint az éghez, amely kéken, nyugalmasan elterül a feje fölött. Ez az asszony itt mellette most fogva tartja és ólomsúllyal ránehezedik a lélegzésére is.”

Az út vége című regényében írja: „A szerelem érzése éppen úgy hozzánk tartozik, mint az éhség érzése, mint a szomjúság érzése.” Ennek a Don Giovanni-sajátosságnak megjelenítése a Munkanélküliekben: „a nemi vágyait is úgy elégítette ki, mint a gyomra éhségét. Vett magának szerelmet, mint ahogyan vajat és kenyeret, tejet és szalonnát is bevásárol, ha szüksége van rá. (…) ha megkapok egy lányt, akkor beleharapok, mint egy almába, s aztán vége.”

Nőszemszögű szerelemleírás a már említett Megnőttek és elindulnak-ban: a férjét elhagyó Annácska mondja a húgának: „Valamennyien rabjai vagyunk valami idegen akaratnak. (…) Állandóan az után vágyakozunk, hogy valaki elfogadjon bennünket, a magáévá tegyen, s csak aztán később, később vesszük észre, hogy mennyire megaláznak bennünket. Akaratlan bábokká, összetörhető játékszerekké lettünk.”

Az ösztönkésztetésekkel összefüggő szorongás állandó témája a prózájának. A lányokat a nem kívánt terhesség fenyegeti, a fiúkat pedig a nemi betegség. Az elsőhöz azonban az anyaság, az utódfelnevelés magasztos – szorongásenyhítő – elképzelése társul, a másikhoz pedig a mocsok, a bűntudat. A férfi kiszolgáltatott: neveltetése, tehetetlensége a kocsmába és bordélyházi kapcsolatokba űzi, melankóliára és agresszióra hajlamos.

A szerelem értelmezése időskori naplójában, a Szénaboglyában: „Sosem állítottam, hogy kivontam magam a nők szeretetéből, és megtartóztattam magam a szerelemben. Nem a nemes fajfenntartás, hanem az egyéni örömök szószólója voltam. Mindmáig nem tagadtam meg ilyen irányú érzéseimet és elveimet” – írja hatvannyolc évesen.

Foglalkoztatta Kassákot az is, hogyan függ össze a házassággal a „véletlen” szerelem. A házasságról így ír a Szénaboglyában: „Milyen kellemesen buta dolog, két ember véletlenül összetalálkozik a világban, aztán úgy egymáshoz nő, mint egyazon tő két hajtása.” A Karácsonyiék című regény narrátora szerint a házasság két egymáshoz kényszerült/kényszerített ember társas magánya. Addig „működik”, amíg hat az ösztönkésztetés, az utód iránti vágy. A férfit és a nőt csak bizonyos ideig elégítheti ki testileg-lelkileg a másik, mivel igényeik eltérnek egymástól. Különösen a gyermek(ek) születése ronthatja meg a házastársi viszonyt: a nőt lefoglalják az anyai feladatok, szeretetigényét kielégíti a gyerek.

Egy másik regényének (Egy lélek keresi magát) festőművész főhősét a nemi kielégülés utáni vágy zavarja az alkotásban, korlátozza a függetlenségében: „egyáltalán nem sajnálja, hogy olyan keveset gondol a nőkkel. Néha beléjük botlik, akkor elfeledkezik magáról, de utána mindig olyan szomorúság vesz rajta erőt, amilyent csak a kipárzott állatok tekintetében láthat az ember. Kiszolgáltatottnak és legyőzöttnek érzi magát ilyenkor. S arra gondol, jó lenne már öregnek, egész vénnek lenni, nappal dolgozni valamit, és éjjel zavaros álmok nélkül aludni.”

A szerelem Kassáknál mintha rokona lenne az alkotási folyamat euforikus érzetének. A szerelmesek állapota, írja A telep című regényében, „áll legközelebb a teremtő művész állapotához. A szerelmes nem a valóságba szerelmes, hanem annak tükröződésébe.” Időskori naplójában is foglalkoztatta a szerelem és az alkotás közötti összefüggés. Ebben az egyik művészeti ág, az irodalom lesz a testi kielégülés szellemi megfelelője, és a vele élő társ, a felesége pedig az ő alkotói feltételeinek biztosítója. „Úgy vagyok az irodalommal, mint hajdan voltam a szerelemmel. Szívesen, mondjuk, hogy hálás örömmel vettem, hogy kedves, szép nők a hálójukba fogtak. Szerettem is őket a magam módján, de az ártatlanság érzésével és tudatával mindannyiszor visszamentem a feleségemhez. Nem is történhetett volna másképp. A legtöbbnyire rövid életű, nagy szerelmi gyönyörökön kívül ő otthont is épített körém, meghallgatja jövőbe vetett terveimet, megenyhíti napi bajaimat. Minden nő közül ő adja nekem a legtöbbet, mint ahogy minden művészetek közül az irodalom adja számomra a szellemi kielégülés legtöbb lehetőségét.”

*

Kassák verseiben képekbe, metaforákba mentette át érzelmeit, amelyek gyakran a társak kölcsönös kiszolgáltatottságának drámáját voltak hivatottak megjeleníteni. A szerelem létfontosságát talán leginkább az Ajándék az asszonynak (1937) és a Szerelem, szerelem (1962) című kötetének versei bizonyítják, de Kassák minden alkotói periódusában írt szerelmes verseket. „70 éves koromban születtek meg szerelmi lírám holdvilágtól és hárfahangoktól mentes, férfivágyakkal telt darabjai” – írja esszéjében, a Csavargók, alkotókban.

A szerelem színe verseiben a piros és a fekete. (E két szín jellemzi alapvetően évtizedekkel korábbi avantgárd festői korszakát is. Életének utolsó szakaszában festett képein a formák meglágyultak, a színek sokszor kevert színek lettek.) Mozgást, férfi-nő közötti érzelmi viharokat teremt velük. A drámai feszültséget a szél és a tenger motívumával fokozza. A Szerelem, szerelem című kötet maga alkotta borítóján piros-fehér tépett papírlapokra emlékeztető absztrakt háttérből barna hálóból kiszabaduló, barna nap felé szálló barna galamb látható. A barna a föld, az ösztönök, a testiség színe; biztonság, érettség, természetesség is köthető hozzá. (Az ebben az alkotói időszakában született Fekete krétakör című lírai absztrakt képén barna, vörös, fekete, fehér amorf alakzatok láthatók.) A címlapkép és a kötetcím híven adja vissza a kötetben foglaltakat. A kötet címében az ismételt szerelem szó himnikus, emelkedett hatást kelt. A versekben gyakran előforduló madár, rózsa szavak és a szerelem közötti szoros kapcsolatról a népdalokból tudhatunk elsősorban, a repülés szexuális szimbólum-jellegére a pszichoanalitikusok fordítottak nagy figyelmet.

Az átlagos könyvméretnél nagyobb, szellősen tipografált kötet albumszerű, s benne a Kassák-rajzok közvetetten kapcsolódnak a versekhez. Az egész oldalas képek a kinyitott könyv bal oldalán vannak, hátuk üres. Témájuk ugyanaz: tollal vagy ecsettel készített, néhány kontúros vonallal megrajzolt, harmóniát sugárzó női vagy férfifej, amelyek a kötet címének megfelelően az ember legbensőségesebb érzelmi kapcsolatára utalnak, de nem illusztrálják a verseket. Mindegyik fej más karaktert sejtet, de közös bennük a büszke, már-már dacosan nyílt szempár. A tekintetek talán az időtlen meglátása miatt komolyak, megilletődöttek. Az egyetlen nem fejet ábrázoló képnek, a vázának is szeme van. A kötetbeli rajzok elégikussá, líraivá lágyítják a versekbéli nem ritka érzelmi villódzást, érzéki szenvedélyt.

Az alábbi citátumok ebből a kötetből valók. Az Ajánlás című vers második fele: „fogadj el engem mert végülis / minden én vagyok e zord világon / s én neked ajándékozom magam / egy vörös csókért egy halvány mosolyért. // Fogadd el ajándékom kedvesem / oly hálatelt és oly neked való.” A hetvenkét lépcsőfok vége: „Szeretem a nőket e furcsa lényeket / kiknek vadságát kedves báj takarja / szemük színjátszó tenger / megfürdök benne gondtalan / és úszok új tájak, új szeretők felé / hol megint csak véled találkozom / kék tollú folyton szálló madár / szánj meg és dalolj nekem.” Hajdani szerelmét így idézi fel: „Kedvesem szálló pille aranyló fénytörés” (Üzenet a semmibe). A szűz ijedelmében így teszi a szépet: „Lesem pillantásod / kényességed szavakkal locsolom. // Két kis madár röpköd körötted / félsz hogy a fejedre szállnak / nem madarak ők / egészen mások. // Nézd meg csak jól / s ne félj a szemeimtől.” A Szerelem és játék a szerelmes öndicsérete: „Bezártalak / hogy ne lássalak. / Ha látlak / megáll a szívverésem / félek, hogy a szívedet / elérem. // Rózsatőt ültetek / ablakod alá / s ha jönnek a hajnali szelek / leválik rólad / álmod gyönge héja / két nagy szemeddel / és láthatod / a rózsa szirma / a hajnal is / én vagyok.” Vágyakozó vers az Őszi tájban: „Menni kéne menni / Uramisten / ha engednél. // Vár rám a szeretőm / egy fának dűlten vár / üres a világ / fekete varjú száll az ég alatt / csupa vér csupa sár. // Madaram én szörnyű madaram / nem erre születtél te sem / dalold el ha dalolni tudsz / gyarló végzetem. // Csavargó voltam egykor és katona / itt állok most én is egyedül / Uramisten / nem könyörögtem így soha / engedd, hogy zsebrevágott két kezem / átölelje veszendő kedvesem.” Ebben az Istenhez esdeklő versében Kassák kedveséért és önmagáért imádkozik. Kiüresedett világában a fa, a „csupa vér, csupa sár” halálmadár élettörténetének részei. Magánya a hosszú életből is következő egyedüllét.

*

A szerelmi kiszolgáltatottságról szól a Ködszitálás. Befejező sorai: „rab madarad vagyok / semmi más semmi más / csak a te néma madarad vagyok / összezárt csőrömből / szívem vére csöpög.” A Zátonyon című vers két ember felbomló kapcsolatát metaforákkal, szóképek ellentételezésével, ismétlés közé elhelyezett indulatszóval, írásjelek elhagyásával teszi drámaivá: „Feltörtem minden csomagod / minden kincsed eltiportam / nem te vagy az akit kerestem / nem szeretlek jaj nem szeretlek. // Veled maradtam s nem vagyok itt / hittük hogy értünk jön egy hajó / ez az igazság s most láthatod / rég megettek bennünket a cápák.”

Az érzelmek fáziseltolódásának tragédiájára a tapasztaltabb szánakozásával tekint: „Én már tudom a két szárny nem miattunk szakadt ki az égből / hallom végzetünk kétnyelvű harangját / ha arcunkhoz csapódik a szél / ha árnyék vetődik összefont kezünkre” (Mi ketten és a harmadik).

A kötet záróverse az élet összetettségét megtapasztaló öregember búcsúzása: „E dalt még néked szánom de nem hizelgő ajándékul / hanem hogy láthattam szemed fogad tíz gyöngyház körmöd / s hogy azokban a pokolszülte feketevörös órákban / nem öltél meg engem és én nem gyilkoltalak meg téged. // Bezárom az ajtót s a falról leakasztom a tükröt. // Papíromon fekete tintafolt. Ez az éjszaka. / A sűrű csöndben volt szeretőim szemei ragyognak” (Megállt az óra).