Alkotni

Mitől válik valaki íróvá, művésszé? Miért veszi az író, művész azokat a terheket magára, amelyek az alkotói léttel járnak, s miért érez ugyanakkor szárnyas könnyűséget, euforikus felszabadultságot is, amikor alkot? Mitől lesz a művész a menny és a pokol hírnöke, a világ, az élet fenyegető összetettségének a halandó embert élni segítő megjelenítője? Mit ad a művészet az egyszerre műteremtő és műélvező alkotónak? Megválaszolhatatlan kérdések, amelyekre választ szeretnénk kapni.

*

„Ki vagy? És hogyan lettél azzá, aki vagy?” – kérdezi a harminchét éves Kassák az Egy ember élete című műve bevezetőjében. (Az idézetek a továbbiakban is Kassáktól valók, ha mástól idézek, a szerző nevét is feltüntetem.) Művésznek mondja benne magát, de ezt a könyvét nem tartja művészetnek: „most nem művészetet csinálok. Nem elsődlegesen teremteni akarok – írja –, csak egy megteremtett lénynek, magamnak a múltját akarom visszaidézni”. Érzi, érzékelteti a művészeti alkotás és az önéletírás szétválaszthatatlanságát. Ezzel az önéletrajzi regényfolyamával együtt azonban valamennyi műve azt a vélekedést erősíti, hogy minden maradandó mű egyben az alkotója önképe is. Teremtményei – alkotásai – összetéveszthetetlenek másokéval, miközben a befogadói élmény – fájdalomoldó katarzis, felszabadultságérzés – révén mások életét is befolyásolni képesek. „Hiszen a művészet ott kezdődik, hogy mond nekünk valamit, amiről eddig nem tudtunk, helyesebben, hogy énekével visszhangot csal ki énünk rejtekeiből, amely eddig vakon és süketen hevert tudatunk alatt. A művész hasonló a varázslóhoz, aki pálcájával feltárja az ismeretlent és életre kelti a holtat. Ha itt botorkál is közöttünk, ősein át a mágusokhoz vezeti vissza családját, s mint régente, ma is költött és való keverékéből állítja elő azt a szintézist, amely nem csak az író (művész), hanem az olvasó világát is magában foglalja” (Kortársaim az irodalomban, Szocializmus, 1938/9–10.).

„A művészet definícióját – írja – így adnám meg: életenergia, amely a világ kezdete óta jelen van, egyik kitevő és összetartó eleme a világnak, mint a fény, a hő, a gravitáció, az elektromosság, amely időnként az emberek által teremtett műalkotásokban kapja meg általunk is felismerhető reális formáit” (Az új művészetről, Diogenes, 1923/1.).

„A művészet, mint tárgyszerű alkotás szintén szükségleti cikk az ember életében. Nem tölti meg a gyomrunkat, nem elégíti ki a szexuális ingereket, de mégis szükségünk van rá, mint a fényre, mélységre és magasságra. (…) Egyáltalán nem ígérünk, és nem fenyegetődzünk, csak dolgozunk és hisszük, amit alkottunk az egy új, jobb világ záloga” (Éljünk a mi időnkben,  Korunk, 1926/7.).

„Azt mondják, a művészet álom. Én úgy vélem, annak éppen az ellenkezője: eszmélés. Tanúságot tehetnek mellettem a költők. Az ember napokig, hónapokig él eltompultan, tunyán a világban anélkül, hogy az élet milliárdnyi, különösebbnél különösebb változatából valamit észrevenne, szóra érdemesnek találna. A gyönyörű napos ég alatt a friss levegőjáratban, a virágzó föld hátán úgy él, mint valami hüllő a befagyott tóban. Aztán egyszer csak feleszmél ebből az álomkórhoz hasonló süketségből, vakságból, tehetetlenségből – megpillant valamit, rokonának érzi és pontosan a nevén nevezi. És a művész ilyenkor érzi, hogy egész lényével munkába áll. Szigorú következetességet, könyörtelen szívósságot és szinte emberfeletti felelősségvállalást követelő munkába. Sohasem érzett ilyen intenzíven, nem látott ilyen átható erővel és nem gondolkodott ilyen tiszta értelemmel. Egész valójában gondolkodik. Ellene szegül az idegen áramlásoknak, kimozdíthatatlanabb helyéből, mint a betonoszlop, vagy lefoghatatlanabbul mozgékony, mint az acélrugó, a nyomásra visszapattan és átveti magát a tornyosuló akadályokon. (…) Az út, amin a költő jár, csapdákkal és alig észrevehető kereszteződésekkel van tele. Csak a legszigorúbb fegyelemtartással boldogulhat. Kell, hogy a metafizikát és a geometriát egyforma odaadással, s ugyanakkor mindkettőt alkalmazni is tudja célja érdekében, ami énje beteljesítésével azonos. (…) A képben a színek és vonalak ritmusa, a zenében a hangok, a szoborban a formák, a költészetben a szavak ritmusa az, ami bennünk a mozgást, az élet érzetét felkelti” (Az én könyveim, Pesti Napló, 1936. április 19.).

„Az író örök feladata kétségtelenül az, hogy írjon. A művészé, hogy műalkotást hozzon létre. Tárgyi formát adjon érzelem- és gondolatvilágának. Vagyis megfoghatóvá tegye az addig megfoghatatlant” (Kassák Lajos válasza Pán Imre kérdésére. A Láthatatlan Symposion, Ars Hungarica, 1982/1.). Minden képességével, ambíciójával arra törekszik, hogy azt, amit a világban megélt, a művészet formanyelvén másokkal is megélesse. Nem utal, nem hivatkozik és nem is kommentál, hanem megjelenít, felidéz. A művész „sikere nem a tárgy, téma aktualitásától, különös újszerűségétől, hanem saját komponálóképességétől, mozgást szuggeráló, tárgyi és személyi ellenállást legyőző erejétől függ. (…) a művészet a valóság sokrétű, sokvonatkozású elemeiből képzeletünkkel felidézett és logikai ellenőrzéssel szerkesztett, komponált új realitás – az érzelmi és eszmei tartalom formai realizálása” (Szénaboglya, 1988).

Az alkotói szándék kassáki megfogalmazása: „Eddigi életemben látott, hallott, megélt emlékekből a művészet lehetőségein belül új világot akartam alkotni, ami belőlem épült fel, és láthatóvá, megélhetővé válik mások számára is. (…) a lélek gyötrelmes életét akartam az olvasó elé idézni. (…) Beláttam, hogy a mű szuggesztivitását, életének időtartamát alkotójának felfokozott és belezárt ereje határozza meg” (Önarckép, háttérrel).

*

Az alkotói folyamat során a művész hétköznapi valója háttérbe szorul, más ember lesz, arra az időre, amíg művét világra segíti. Szinte transzba kerül, megváltozik az időérzékelése, hagyja magát irányítani a teremtői akarattól. „Tudata zavarodottan és üresen áll e jelenség előtt, elönti a gondolatok és képek áradata, amelyeket szándéka sose alkotott volna, és amelyeket akarata sose hozott volna létre. Kelletlenül bár, de tudomásul kell vennie, hogy mindebben a maga énje beszél, hogy legbelsőbb természete nyilvánul meg, és hangosan hirdet olyan dolgokat, amelyeket sose mondott volna ki. Engedelmeskednie kell, és követni a látszólag idegen impulzusokat, érezve, hogy műve erősebb, mint ő, és ezért olyan hatalma van fölötte, aminek nem írhat elő semmit. Ő nem azonos az alkotó formálódás folyamatával; tudatában van annak, hogy műve alatt áll, vagy legfeljebb mellette, mint egy második személy, aki egy idegen erő bűvkörébe került. (…) Nagy művészek életrajzai réges-régen megmutatták az alkotás vágyának erejét, ami magához ragadott minden emberit, és a mű szolgálatába állította, föláldozva egészségét és hétköznapi emberi boldogságot is. A költő lelkében a meg nem született mű olyan természeti erő, ami vagy zsarnoki erővel, vagy a természeti célok finom ravaszságával végül érvényre jut, tekintet nélkül annak az embernek a javára, vagy bánatára, aki az alkotás hordozója. Az alkotás úgy él és nő az emberben, ahogyan a fa a földben, amelyből táplálékát kicsikarja” (C. G. Jung: Az analitikus pszichológia és a költői műalkotás közti összefüggésről).

Kassák több műve is szól arról az állapotról, amikor valami megfoghatatlan erő hatására arra kényszerül, hogy tollat vagy ecsetet vegyen a kezébe. Regényében, amely egy festőről szól, ezt olvassuk: „a művész is olykor magába roskadtan, szinte produktív munkára tehetetlenül áll a világban, aztán észreveszi, hogy a szürke, elátkozott sikátorban egy papírdarabot fúj be a szél, s végigkergeti az útközépen, vagy észreveszi, hogy egy lány porrongyát rázza ki az emeleti ablakból, és akkor őbenne megszületik az új vers vagy az új kép, amit fölszabadult készséggel már csak meg kell rögzíteni. Mindez a csodával határos, s még sincs benne semmi rendkívüli. Az ember él, s a világ egy más síkján egyéniségének belső törvényei szerint kifejezi magát mint művész. (…) Iszapos és hideg körülötte minden, csak napok múltán tűnik fel valahol nagyon távol egy alig észrevehető fénypont, s ez már az újjászületés kezdete. A világosság magja kiteljesedik, s már csak egy lökés kell ahhoz, hogy a látszatra oktalanul megszakadt folyamat ugyanolyan látszólagos oktalansággal újra meginduljon, fölszakadjon önmagából, és folytatódjék a végtelenben” (Egy lélek keresi magát).

„Behúnyt szemmel tévelygek a köveken / mint a vakok mint a süketek / csak a saját szörnyű terhemet cepelem. / Éneim konok viaskodása azért az egyért / aki lenni szeretnék / kemény páncéllal magamba zártan / s mégis kiterjedve az egész világra / összefoglalón mindazt ami volt s ami még lehetséges.” (Az én nevem).

A költő maga a teljesség: a megtermékenyítő és a világra hozó. Az ő kiteljesedett élete maga az alkotás, ahogy egyik időskori költeményében áll: „Nem a múlt üledéke / az alkotás mai öröme éltet / fáradhatatlan ébrenlét / térben és időben.” (Halottaink nélkül).

 „A művész hasonló az anyához: élettel terhes. Az új művészi produktum azonos értékű az újszülött emberrel” (Képarchitektúra, MA, 1922. március 15.).

„Ne zörögj ne kiáltozz. / Fürdök a csendben. / Nemsokára átváltozom / gránittá vagy acéllá. / Csend az én elemem / az én országom / az én szeretőm. / A csend az amitől / fájdalom nélkül megrészegszem / teherbe esem / és verseket szülök.” (Csend).

Aki alkot, létrehoz, határozottságra és magával szembeni kérlelhetetlenségre van ítélve. „A művész – állítja Kassák – diktatórikus egyéniség, pillanatról pillanatra erőszakot követ el a saját életét élő anyagon, megváltoztatja annak önmagát kifejező formáit, hogy ezáltal a művész formavilágát érvényesítse benne vagy általa. (…) egyetlen nagy művésszel sem találkozom, aki művein át ne avatkozott volna bele a világ rendjébe, jobban mondva »rendetlenségébe« (…) a formai nagyszerűség csak a művész belső telítettségéből, diktatórikus erejéből és szuggesztív hitéből születhetett meg” (Elöljáróban. Kézirat. Csavargók, alkotók, 1975).

„Az író örök feladata kétségtelenül az, hogy írjon. A művészé, hogy műalkotást hozzon létre. Tárgyi formát adjon érzelem- és gondolatvilágának. Vagyis megfoghatóvá tegye az addig megfoghatatlant” (Kassák Lajos válasza Pán Imre kérdésére… Fentebb már idéztem). „A művész abban különbözik legtöbb embertársától – fejtegeti Kassák –, hogy szellemében termékeny. Önmagából merít (…) A művész a jelent figyeli és ebből az összetett tapasztalati, de nagyrészt a tudat alá szívódott anyagból születik meg, ami holnap lehetséges. Jelentősége tehát formaalakító képességén túl sorsalakító elhivatottságával mérhető. És itt nincsenek más-más lehetőségek, csak különböző kvalitások vannak. Az anya megszüli gyermekeit, és a művész megalkotja műveit. Sors ez, és nem parancsteljesítés” (Az „írástudók”-kal szemben – a kultúra védelmében, Nyugat, 1935/ 6.).

„Milyen különös fölfedezés – elmélkedik Kassák az alkotói sorsról –, hogy a művész, aki szintézis létrehozásán fáradozik és szimbólumokban értelmez, nem bírja el a valóság határtalanságát és többértelműségét. Öntudatos lényeknek valljuk magunkat, s jóllehet állandó kíváncsiságunk és öntelt fölényességünk aligha egyéb elfojtott félelemnél és makacs ostobaságnál. Ha valaki most megkérdezné tőlem, hogy ki és mi vagyok, a körmöm alá szorult piszkot mutatnám neki: talán csak ennyi, vagy még ennél is kevesebb” (Anyám címére).

„A költő, úgy hiszem, az alkotás szerencsés pillanataiban azonosul a mindenséggel, egy csepp ilyenkor a tengerből, mikrokozmosz, amiben benne zeng az egyetemes élet minden ellentéte, ő a kibogozhatatlan csomó, a kiegyenlíthetetlen labilitás és a végtelen bölcs nyugalom is egy személyben” (Angyalföldi idillek, Kis Újság, 1945. július 2.).

Egyik regényében így írja körül az alkotói állapotot: „a művész számára az élet alapföltétele, hogy érezze és tudja magát, a teljességet kívánja, azért van ő, hogy beleavatkozzon a körülötte lévő világba, a munkákban él, és minden, ami kívüle van, az az ő munkálkodásának az anyaga. És az ő részére nem kisebb jelentőségű az öröm, mint a fájdalom” (Napok, a mi napjaink ).

A mű az alkotó „gyermeke”. „Apja”, „anyja” ugyanaz: a művész. E közhelyszerű megállapítás nem csupán megerősíti Kassák idézett vélekedéseit, hanem életére is kihatott: mindent, a családi életet, az utódnélküliséget is alárendelte a fontosabbnak tartott célnak, a művészi teremtésnek. Teremtői önképe mintha a mítoszok teremtésképeire rímelne: azok XX. századi egyénre sűrűsödött változata.

A húszas években tudatosan fordult önmaga mint költői forrás felé. Saját énje költői megjelenítése révén akart a világ és öröklét szellemi megtestesítője lenni. „Minden egyes versem kerek egész: nincs különösebb mondanivalójuk, amit ki lehetne emelni belőlük, vagy amivel meg lehetne határozni őket – ezért nincs címük sem: mindegyikben igyekeztem kifejezni magamat, magamon átszűrni az egész felérzett világot és újjá alakítani” (Kassák Lajos, a konstruktív forradalmár, Literatúra, 1927).

Az örömhöz csupa ujjongás. Részlet belőle: „Az élet billió lehetőségét csapolom magamból / s a nevetés aranyvillája koppan a fogaimon. / Az öröm és az akarat bitangló híme vagyok, / s bolond csikó, tág cimpákkal nyeritek az időkbe”.

Az alkotás teljességöröme így jelenik meg a 41 címűben a vers borongós első felét követően: „valaki fölszedte mögöttem a síneket most egyedül vagyok az új dolgok kezdeténél / de mégis azt mondom íme a nagy gyűjtőlencse is én vagyok / én vagyok az elveszett fűzfasíp és a mezítelen állatszelidítő is én vagyok / csak akarnom kellene és árnyékommal letakarhatnám a világot”.

A második világháború idején írt verseiből már hiányzik az alkotói lét büszkén magabiztos megjelenítése. Egyikében írja: „Eltévedtem s többé nem találok haza / mindig egyedül vagyok és így nyugtalan. / Ha kinyitnák az ajtót, amely eltakar / láthatnátok, mint csecsemővel ring velem / a bölcső, fejem fölött egy zöld madár röpül…” (Láncokban).

„Pont / melyből ha meghosszabbítom / vonal lesz / Vonaglik tekereg / körré alakul. // Bezárja / a fehéret feketét / egymásra uszítja. // Egyik marja a másikat / másik az egyiket. // Elementáris erővel / halálig. // Pusztulásukból született meg / a szürke. // Belemártom ecsetem / és rákenem / az ég vásznaira. // Ki nézi meg / ki érti meg.” (Elszántan. Üljük körül az asztalt című, 1968-ban megjelent posztumusz kötetben).

A fekete tinta az írás és a rajzolás közös eszköze, az alkotás jelképe. „A tinta szült engem / vagy én szültem a tintát / mindegy. / Irtózatosan összefolytunk / s ha nem így lenne / megfulladnék. // Akkor egy nő volt / barátom ellenségem / s hogy először láttam / csodálkozón / megszólaltam. // Verset faragtam belőle / tintával gyaláztam meg / s most agyam / ágabogai közt fészkel. // Naponta fölengedem / mint gyermekkoromban a sárkányt / s ő dicsőségkoszorúval száll / száll / tintatenger / és tintaég / között.” (Tinta mindenben és mindenütt).

A Novemberi kánkán befejező része: „Mi értelme a tollnak és papírnak. / Ki mérte rám a büntetést / hogy torkom állandóan / tintával legyen tele / s hogy lássam a nyomorúságot / a hiábavaló vágyódást / a sápadt kétségbeesést. // Becsuknám az ablakot / a falakat legjobb szeretném / egészen magamra húzni / de íme / nem találom a kezem / valahol a szél fogai közt / morzsolódik. // Kiszolgáltatott / és elhagyott / vagyok / nagyon.”

*

„Hálával kellene gondolnom a sorsra, hogy művész lettem, így nagy részben mégiscsak azt csinálhatom, amiben nekem is kedvem telik. De ha még egyszer születnék, akkor legjobb szeretnék semmit se csinálni, csak ülni és szemlélődni, tétlenül hagyni, hogy a világ átfolyjon rajtam” (Anyám címére).