Ötvenhat

Tekinthetünk-e rendszerváltásként az 1956-os eseményekre?

Itt és a továbbiakban az „1956-os események” helyett az ötvenhat szót használom mindarra, ami a magyarországi 1956-os történésekre vonatkozik. A kérdésben szereplő „1956-os események” kifejezés problémamegkerülőnek tűnik. Értem én, hogy nemigen lehetett volna értelmezéssemlegesebben megfogalmazni azt, amire a folyóirat kérdezői kíváncsiak. Az „1956-os események” – ironikus alakváltozatában: „sajnálatos októberi események” – nem csupán az ötvenhatot hivatalosan ellenforradalomnak minősítő Kádár-kori fogalmat kiváltó köznyelvi szóhasználatot idézi fel, hanem az 1989–90 utáni fordulat óta az idő múlásával egyre inkább érzékelhető bizonytalanságot is. A tisztábban látás és a továbbgondolhatóság érdekében nem kerülhető meg a válasz arra a kérdésre, hogy mi is zajlott Magyarországon 1956 őszén. Forradalom? Népfelkelés? Forradalom és szabadságharc? Vagy valami más? Az általánosító, összegző, értékelő fogalmak óhatatlanul véleményszűkítők, ugyanakkor szükség van rájuk a mindennapokban, a politikában, az oktatásban és a tudományban egyaránt. Én is leegyszerűsítek, amikor az 1956-os események helyett az ötvenhatról írok. Az általam használt-javasolt fogalomba azonban azt is beleértem, hogy forradalom, pontosabban forradalomkezdemény, megszakadt forradalom zajlott Magyarországon az 1956. október 23-a utáni hetekben. A Népuralom ötvenhatban című, a Kalligram – 1956-os Intézet kiadásában 2010-ben megjelent könyvemben írok erről részletesen.

A forradalom a gyors változások időszaka, amelyben minden átalakul, oszcillál, láthatóvá válik. A nagy időtávokat átölelő történelmi szakaszokkal egybevetve a forradalmak ideje viszonylag rövid. A forradalomban az előtte a felszínen lévő együtt mutatkozik az addig elfojtottal, a felszín alá kényszerítettel. Velejárója a kezdeti nagy lelkesültség, az azt követő káosz és bizonytalanság. Illusztrációnak szánom a fentiekhez az alábbiakat. Az október 23-i Nagy Imrére várakozás leírásakor az újságból sodort égő fáklyákról az egyik jelenlévő így asszociál: „a dologban – írja 2002-ben megjelent könyvében az ötvenhatot egyetemistaként átélő Vekerdy Tamás – van valami felemelő, a kozmoszra és a magunk kozmikus voltára emlékeztető természeti. Ilyen sok kis tűz és egybefüggő nagy világosság. (…) Itthon ’mindenki’ egy kicsit úgy érzi, hogy ő csinálta a forradalmat, és ebben a ’mindenkinek’ egy kicsit igaza van. Éppen ebben áll a forradalom Sartre által megfogalmazott egzisztencialista jellege – az eseményekben maga a lét nyilatkozik meg –, és ezért hazug minden összeesküvés-, szervezés- (külföldről vagy belföldről) elmélet, és ezért nem talál – nem találhat – bizonyítékokat. Az érzés – a ’mindenki’ érzése – objektív, valóságot fejez ki, az akkori kollektív ihletettség állapotát” (Zsidó könyv. Töredékek zsidó-ügyben, 1956. Budapest, Önkonet, 2002, 100. és 137. oldal).

Forradalom idején az egymást tagadó nézetek, az egymást kizáró elemek egyidejű megjelenése, majd differenciálódása és egymásnak feszülése zajlik. Ebből a társadalmi krízisállapotból kétféleképpen lehet kikerülni: bukással vagy győzelemmel. A forradalmat mindkét esetben valami minőségileg más váltja fel.

Egy nagy horderejű, markáns előzményekkel járó, gyökeres változásokat hozó, az átélőket megosztó eseménysor korabeli és utókori minősítése függ az éppen regnáló hatalom milyenségétől, a világnézeti különbözőségektől, a kortársi megélésektől és azok utókori emlékezetétől, amelyek nehézzé teszik a történteket összegzően értékelő megnevezését és elfogadását. A forradalom egyértelműen pozitív értelmezése ugyanakkor a történések leírásában csonkításhoz, a következtetések levonásában pedig torzításhoz ve­zet(het). Forradalom idején nem ritkák például az erőszakos egyéni és tömegakciók, amelyek egy felmagasztosító minősítésben óhatatlanul elsikkadnak.

Ötvenhatot nem tartom szabadságharcnak. A forradalom nem „természetes úton” – az új hatalom konszolidálódásával – szűnt meg, hanem külső fegyveres beavatkozás következtében. Ötvenhat a rendelkezésére álló idő rövidsége miatt nem intézményesülhetett, így a forradalmat leverők elleni, a központi forradalmi szerv által irányított szabadságharcra sem kerülhetett sor. Ennek az volt a legfőbb oka, hogy a nagyhatalmak az újabb háborútól tartva nem akartak, nem tudtak változtatni a második világháború alatt/után kialakított nemzetközi erőviszonyokon: a világpolitikai realitás felülírta a szavakban hirdetett szolidaritást. A megszálló szovjet csapatokkal szemben voltak ugyan szórványos fegyveres ellenállási kísérletek, de ezek nem szélesülhettek szervezett, a lakosság jelentős része által támogatott szabadságharccá.

Az 1956 októberében, novemberében megjelenő, egymásnak ellentmondó rendszerváltoztató elképzelések a régi-új rendszer visszatértével megvalósíthatatlanná, illuzórikussá váltak. Ötvenhat következményeként módosult ugyan az 1956 előtti rendszer, alapszerkezete – a diktatúra és a tervgazdálkodás – azonban megmaradt. Ötvenhatot tehát nem tekintem rendszerváltásnak.

Milyen várakozások játszottak szerepet az események alakulásában, ezek mennyire voltak illuzórikus jellegűek, és mely társadalmi csoportokhoz voltak köthetők?

A hatalmat birtokló állampárt, a Magyar Dolgozók Pártja hithű tagjainak várakozásaival kezdem. A párttagok egy része a népi demokráciának nevezett gazdasági, politikai és kulturális rendszer változatlan fenntartásában, másik része pedig a megreformálásában volt érdekelt. A kommunista párton belüli reformelképzelések csak 1953 után, a Sztálin halálát követő szovjetunióbeli változások, az egyközpontúságból eredő problémák jelentkezésekor fogalmazódhattak meg, akkor, amikor a mindent maga alá gyűrő diktatúra már egyre nehezebben tudott megbirkózni a felmerülő nehézségekkel.

A nyolcszázezer körüli párttagság nagyobbik része, azok, akik a marxista–leninista–sztálinista dogma és a párt első emberének, Rákosi Mátyásnak megszállott hívei voltak, s akik kiemelkedésüket, érvényesülésüket az új rendszernek köszönhették, aggódva figyelte a szovjetunióbeli változások begyűrűzését Magyarországra. Kisebbik részük, főként értelmiségiek, egyetemista fiatalok, a sztálini diktatúra „olvadásában” – ez volt az elnevezése a Sztálin utáni évek átmenetinek bizonyult enyhülési politikájának – lehetőséget látott a túlhajtott szovjet mintakövetésből eredő gazdasági és irányítási hibák kijavítására. Sokan közülük elvakult Rákosi-hívőből lettek a változást ígérő, az 1953-ban Rákosit váltó reformminiszter, Nagy Imre támogatóivá, s maradtak meg követőinek akkor is, amikor Nagy Imrét saját elvtársai 1955 elején félreállították. 1956 tavaszától, amikor az újra megerősödő szovjetunióbeli kommunista reformszellemiség begyűrűzött a szatellitállamokba, különösen Lengyelországba és Magyarországra, az egy évvel korábban megszakadt „új szakasz” folytatódni látszott. A Nagy Imre félreállítása után reményvesztettek újra bizakodni kezdtek, a dogmatikus rendszerhívők pedig egyre nagyobb gyanakvással és aggodalommal figyelték pártbeli társaik szerintük revizionista, elvtelen liberalizálódás felé hajló „eltévelyedését”. A pártvezetés és a párttagság megosztottsága egyre mélyült, ami ahhoz vezetett, hogy az erőszakszervek nem tudták leverni a lengyel kommunista reformtörekvések melletti október 23-i tüntetés folytatásaként spontán kirobbant fegyveres felkelést. A megrettent pártvezetés által újra miniszterelnökké tett Nagy Imre csak napok múltán ismerte el a forradalmat, ami a vele rokonszenvező nem rendszerpártiakat eltávolította tőle.

A kommunista ellenzékiek abban az illúzióban éltek, hogy a kleriko-feudális, fasizmust kiszolgáló Hor­thy-rezsim utáni Magyarországon a demokrácia szocialista válfaja széles körökben elfogadottá vált, amit a munkás-önrendelkezés jugoszláviai mintájával véltek bizonyítva látni. Nagy Imre és politikustársai a kommunista párti hegemóniájú többpártrendszer 1947 és 1949 közötti időszakához való visszatérésben reménykedtek.

A fentiek illusztrálásául ismét a Vekerdy-könyvből idézek. 1956. október 4-i naplóbejegyzése a Petőfi Körről: „A kommunisták felkelést szerveznek, hogy forradalmi úton átvegyék a saját kezükből a hatalmat.” És évtizedekkel későbbi kommentárja hozzá: „Rájöttek, hogy így nem megy, őket egy ország gyűlöli, lelepleződtek, nem hoztak jót munkásnak, parasztnak se, csak minden eddiginél nagyobb kizsákmányolást és kiszolgáltatott rabszolgaságot (a valódi szakszervezeteket szétverték, ez az első dolguk volt) – s közben folyton bárgyún hazudnak és még örülni (tapsikolni) is kényszerítenek néhány millió embert” (89.). Nagy Imre elvtársozó, polgártársozó október 23-i, esti beszéde után, amelyet a Parlament előtt órák óta rá várakozó tömeg előtt mondott, Vekerdy így vélekedik: „Óvatos beszéd. A pasas rokonszenves. De ez is csak kommunista. A tömegben morgás; ő bement az erkélyről” (101.). Ha 1956-ban a forradalom azért tört volna ki, hogy a „valódi” – addig csak szép eszmékben létező – szocializmus/kommunizmus megvalósításának akadályait ledöntse, akkor ennek ötvenhat alakulásában és a rendszerváltás utáni történésekben is meg kellett volna mutatkoznia. Nem ez történt. A régi, a restaurált szovjet típusú gazdasági és politikai rendszer ötvenhat után még évtizedekig működőképes maradt, az 1980-as évek végétől pedig bő két évtizedig egy nyugati típusú polgári demokrácia megteremtése lett a cél.

Ötvenhatban felszínre kerültek azoknak a társadalmi csoportoknak, rétegeknek a sérelmei, beteljesületlen egyéni és közösségi érdekei, amelyekről a szovjet mintára létrejött diktatúra éveiben nyilvánosan nem eshetett szó. Az ő várakozásaik a diktatúrát megelőző időszakokhoz kötődtek. Olyan mélyreható változások mentek végbe Magyarországon az október 23-a utáni szűk két hétben, amelyek messze túlmentek a kommunista reformelképzeléseken. Egyre markánsabban vetődött fel a második világháború befejezése utáni két évben megszakadt, az 1956-ban élők zöme által átélt, megtapasztalt időszak folytathatóságának kérdése. Ennek egyik jele, hogy az a rokonszenv, amely Nagy Imrét a preforradalmi időszakban övezte, október 23-a estéjétől a forradalom október 28-i elismeréséig oly mértékben megfogyatkozott, hogy a miniszterelnöknek a követelések mellé felzárkózó intézkedései sem tudták iránta a régi bizalmat helyreállítani. Vekerdy írja: „Nagy Imre számomra akkor: kommunista. Nem hiszek neki és benne. Nem azt akarja, amit én (elég volt ebből az egészből, vissza a 45–48 közötti polgári demokráciához). Nem érti ezt a forradalmat. (Folyton lemarad egy-két – vagy öt-hét lépéssel.) Jóakaratú. De veszélyes. (Körbeveszi újra a központi bizottság, és cseszhetjük.) Nem garancia. Valódi többpártrendszer kell és valódi arányos képviselet. Abban a kommunisták is benne lehetnek – valódi számarányuknak megfelelően. Naivitás?” (113.).

Ötvenhatot csak tizenkét év választotta el a negyvenötös demokráciateremtési próbálkozástól, s a nyilas éra, a Horthy-uralom negyedszázada a második világháborúval és a holokauszttal sem volt még emberöltőnyi távolságban. A pártállam megroppanásával keletkezett hatalmi vákuum – úgy tűnt – megteremtette a visszakanyarodás, a szociálisan érzékeny polgári demokrácia létrehozásának a feltételeit, ugyanakkor felszínre hozta a traumákat átélők szorongásait, félelmeit is. Ötvenhatban a kommunista párti hatalomátvétel előtti időszakokhoz kapcsolódó sokféle társadalmi várakozás jelent meg, kapott hangot, lépett egymással versengő, kaotikus viszonyba.

Ötvenhat alapkövetelése mögött – a szovjet csapatok vonuljanak ki Magyarországról, szűnjön meg az állampárti diktatúra – egyre inkább az az illuzórikus elképzelés munkált, hogy Magyarország kilépve a Szovjetunió által kreált katonai szövetségből, a Varsói Szerződésből, olyan, Ausztriához hasonló, semleges állam lesz, amelynek lakói majd szabad parlamenti választásokon döntik el, hogy kik legyenek az irányítói. Ehhez az kellett volna, hogy megváltozzanak a második világháború után kialakult nemzetközi erőviszonyok, aminek nem volt realitása, s amit a kortársi vakság (az időbeli távolság hiányából adódó rálátási képtelenség) és a forradalom kiváltotta eufória nem engedett felismerni.

Ötvenhat lázas, rendkívüli körülményeket teremtő heteiben csak a vágyak megfogalmazására, a kaotikus helyzet szülte települési és munkahelyi önirányítási formák (munkástanácsok, nemzeti bizottságok, forradalmi bizottságok/bizottmányok, nemzeti tanácsok stb.) megteremtésére volt lehetőség, ami azt az illúziót keltette, hogy ezek konszolidált körülmények között is működőképesek maradnak.

Kimutatható-e valamiféle törvényszerűség, belső logika az események alakulásában, vagy a változások inkább a véletlenek együtthatásának eredményei?

A társadalmi, történelmi megnyilvánulások, különösen a nagy horderejű történések – háborúk, forradalmak, népirtások, birodalmak keletkezése és szétesése, gazdasági válságok stb. – rokon szerkezetűnek tűnnek, miközben az adott kor bonyolult, kibogozhatatlan viszonyait is tükrözik. Az illogikusnak, megmagyarázhatatlannak látszó jelenségeket hajlamosak vagyunk a véletlennek tulajdonítani. Ezért a fentebbi kérdésre csak is-is lehet a válasz. Egy forradalomban egyszerre robban a felszínre a sokféle múlt, a feszültségekkel terhes jelen és a vágyott jövő.

A forradalmak például nem az elnyomás csúcsidőszakában szoktak kitörni, hanem akkor, amikor az uralmon lévők hatalma belső vagy/és külső okok miatt megrendülni látszik, aminek következtében az addig elfojtott nyilvánosságnak is némi tér jut. Minden nagy változást megelőz egy olyan időszak, amelynek szerveződése, működési módja hasonló. Kis ellenzéki, többnyire értelmiségiekből, fiatalokból álló csoportok jönnek létre, vitatkoznak, terveket szőnek, felveszik a kapcsolatot egymással, s a közös ellenség elleni sikeres fellépés érdekében félreteszik különbözőségükből adódó ellentéteiket. Magyarországon is ez következett be a Sztálin halála utáni másfél évben és 1956 második felében. A miniszterelnöki pozíciójából már három évvel korábban eltávolított Rákosi Mátyást 1956 nyarán szovjet jóváhagyással a hatalmon lévő párt első emberének pozíciójától is megfosztották elvtársai, igaz, helyére egy hozzá hasonló múltú és társadalmi megítélésű embert tettek. Gerő Ernő megkísérelt ugyan enyhíteni a diktatúrán, ami nem annak újraszilárdulását hozta, hanem szélesítette a kommunista párt belső ellenzékének mozgásterét.

A forradalom kezdeti, euforikus szakaszának gyors elmúlásával fokozatosan kerülnek felszínre, körvonalazódnak a megbukott/megbuktatott „régi rend” (Alexis de Tocqueville) utáni új rendre vonatkozó elképzelések. Magyarországon ezek a múlt forradalmaihoz, demokráciakísérleteihez kötődtek: 1848-hoz, 1918-hoz, 1945-höz. Leginkább a legtávolabbi, minden hatalom által kisajátított, a maga szája íze szerint interpretált 1848–49-es forradalomhoz és szabadságharchoz. A forradalmak Magyarországon függetlenülési törekvésekkel kapcsolódtak össze. A leggyűlöltebb idegenek az oroszok voltak. Az ő 1849-es szerepüket a szabadságharc elfojtásában kapcsolatba lehetett hozni a második világháborút követő jelenlétükkel, a szovjet típusú diktatúra Magyarországra kényszerítésével.

Ötvenhatban a legközelebbi demokráciaminta a második világháborút követő egy-két év volt. Akkor még tevékenyek voltak azok a helyiek, akik a háború befejezésekor előálló hatalmi vákuumban demokratikus módon – népgyűléseken, közmegegyezéssel – szervezték meg településük irányítását. Ötvenhat – mint minden forradalom – utólag nehezen rekonstruálható lényegi sajátossága az ország lakóinak reagálása a központi és a helyi – települési, munkahelyi – hatalom összeroppanására, a mindennapi életvitelhez szükséges rend felbomlásának következményeire (az atrocitásokra, a hivatali ügyintézés, a megszokott szolgáltatások akadozására, az élelmiszerhiányra, emberáldozatokkal járó fegyveres harcokra, az információhiányból és a rémhírekből adódó bizonytalanságra). A forradalom napjaiban a közvetlenül a második világháború befejezése után létrejött helyi önirányítási formák felelevenítése mögött elsősorban nem politikai tudatosság volt, hanem a váratlanul kialakult helyzet kezelésének szándéka.

A demokrácia megtapasztalására Magyarországon 1945 végén, 1946 elején több lehetőség nyílt, mint a szovjet megszállás alatt lévő többi országban. A közélet színterére léptek a Horthy-korban üldözött vagy örök ellenzékiségbe kényszerített pártok. Az 1945-ös szabad választásokon a konzervatív demokrata, szélsőjobbtól mentes kisgazdapárt a szavazatok abszolút többségét szerezte meg, s a baloldali pártokkal – a szociáldemokrata, a kommunista és a parasztpárt – nagykoalícióban próbálták a magántulajdonon alapuló, szociálisan érzékeny, a szabad nyilvánosságot garantáló demokráciát létrehozni. Ebben a rövid, háború utáni időszakban a nyilvánosság elé léphettek a szabad szakszervezetek (a „szabad” jelző 1945-ben került az érdekképviseleti szervezetek neve elé), új kulturális (irodalmi, művészeti, művelődési) tömörülések jöttek létre, új nevű, eltérő szellemiségű újságok és folyóiratok jelentek meg. Valamennyi fentebb említett közmegnyilvánulási formáció a fordulat éveit, vagyis a kommunista hatalomátvételt (1947–1949) követően eltűnt vagy átalakult, hogy ötvenhatban spontán létrejött lakóhelyi és munkahelyi szerveződésként keljen új életre, vagy azoknak a közszereplőknek a szervezetfelújító aktivitása révén, akik a forradalom teremtette szituációban a Magyarországon többször is megszakadt demokráciapróbálkozások továbbvitelének lehetőségét látták.

Mi minősíthető ötvenhat kapcsán véletlennek? Az elvadult tömegindulatok? Az antiszemitizmus nyílt megjelenése? A személyes bosszúakciók? Az egyre tehetetlenebbnek tűnő Nagy Imre-kormány szinte naponta változó összetétele, a jobbratolódása ellenére fokozódó hitelvesztése? Ha ezek mögé nézünk, „törvényszerűségekre” lelhetünk. Nem olyan általánosságokra gondolok, hogy a forradalmakra jellemző az erőszakszervek felbomlásával, a központi irányítatlansággal járó káoszt kihasználók felbukkanása, a békeidőkben elfojtott szélsőségek újbóli feltűnése, hanem a folytonos változások lélektorzító következményeire, a kibeszéletlen traumák egyénbetegítő és közösségromboló hatására, vagyis a magyar társadalom mentális állapotára, amit sem egy forradalom, sem egy rövid ideig tartó demokratikus periódus, sem egy hosszabb ideig tartó önkényuralom nem tud alapjaiban megváltoztatni. A sok ellentétes irányú belső és külső történés eleve gátja a különbözőségeket elismerő, a demokratikus hagyományokat megbecsülő, a sokféle értéket toleráló, a jövőben bízó társadalmi közhangulat és egészséges társadalmi közérzet megteremtésének. Minden rendkívüli helyzetnek, így ötvenhatnak is sajátossága, hogy ilyenkor mintegy fénycsóva vetül a deformált jelent előidéző múltra. A forradalom a társadalom lázas állapota. Immunrendszere erősségétől és az alkalmazott gyógymódtól függ, hogy milyen állapotban éli túl a „beteg test” – a társadalom – a krízist.

A törvényszerű vagy véletlen kérdésre válaszpéldaként itt csupán néhány mondat a zsidóellenesség ötvenhatos megjelenéséről. Ötvenhatban is voltak antiszemita megnyilvánulások, halállal végződő zsidóellenes atrocitások, amelyeknek nem túl távoli előzménye a Horthy-korban az 1919-es kommünnel, a Tanácsköztársasággal összefüggésbe hozott, részben örökölt, részben államilag gerjesztett, több mint félmillió zsidó származású magyar meggyilkolásával végződő antiszemitizmus és a második világháború utáni, a negyvenötös-negyvenhatos demokrácia időszakához köthető, főként gazdasági és politikai indíttatású zsidóellenesség. Október 23-át követően a jobbratolódás jeleit látva sokan rettegtek attól, hogy visszatérnek a kommunistaságot a zsidó eredettel összemosó idők. Úgy érezték, megint veszélybe kerülhet az életük, és a megismétlődő szörnyűségektől csak a fasizmust felszámoló erők védhetik meg őket. „Azt mondják – írja Vekerdy –, hogy amikor a Fészekben a Színházi Szövetség ülésezett a maga forradalmi bizottságával (Mészáros Ági, Bessenyei), kiáltványt fogalmaztak, melyben a szovjet csapatok kivonását is kérték, [a kitűnő nyurga színész] felállt és így szólt: – Én csak addig érzem magam biztonságban, amíg a szovjet csapatok itt vannak. Istenem! A hülye zsidó – mondtuk akkor, akiknek közük volt a zsidósághoz, s így ezt mondhattuk” (115.). Vekerdy Tamás hiába győzködte a rettegő szomszéd nénit, hogy nem láthatott a közelben „zsidók, reszkessetek”, „Auschwitzot nekik” feliratot, hiszen ő semmi ilyesmit nem látott, és ő csak egyetlen hangos antiszemita tüntetővel találkozott, még 23-án, de a hőbörgőt a tömegben körülötte állók leintették. Az események egyénre tett hatásának, az érzelmeknek a dokumentálása szinte lehetetlen. Átélni, megérteni mások traumáit nagyon nehéz.

Ötvenhat rendszerjavító értelmiségi megmozdulásként indult, és rendszermódosító/rendszerváltó késztetésű levert forradalom lett belőle. Bő három évtizeddel később ötvenhathoz hasonló szerkezetű-lefolyású előzményekkel, alapvetően a globális hatalmi viszonyok megváltozásának köszönhetően békés rendszerváltás történt. Mindkét esetben megszakadt a folyamat. Ötvenhat pár hétig tartott, az 1989–90-es rendszerváltó átmenet két évtizedig.

Mi az oka annak, hogy az 1956-os események emlékezete és utólagos értelmezése máig ható társadalmi konfliktusokat idéz elő?

Megkülönböztetendő ötvenhat esetében is az egyéni, a közösségi és a politikai emlékezet. Egyéni emlékezeten a személyes megélések magáncélú lejegyzését és/vagy családi megosztását és továbbadását értem. Közzétételük függ a történések után eltelt idő hosszúságától és a politikai-hatalmi rendszer jellegétől. Megosztott társadalomban, antidemokratikus, ideológia által befolyásolt hatalmi-politikai környezetben pedig eleve lehetetlen a sokféle személyes emlék nyilvánosság elé tárása és józan – megértő, elfogadó, elítélő, megbocsátó – megítélése. Közemlékezet kialakulásához évszázad, évszázadok kellenek, ami viszont óhatatlanul leegyszerűsítéssel, sémaképzéssel jár, mint azt a Dózsa-felkelés és 1848–49 közemlékezetté válása mutatja. A közemlékezet kiszolgáltatott a politikának: a regnáló hatalom befolyásának. Rendszerváltó időkben a politikai emlékezet átalakulása különösen szembetűnő. Az 1990-et megelőző években a változásokért fellépő ellenzék ötvenhat megítélésében egységes volt. Valamennyiük számára ötvenhat a gyökeres fordulatot elősegítő alaphivatkozás lett, ami elfedte a világfelfogásbeli, ideológiai különbözőségüket, mint ahogy az ötvenhatot megelőző időszakban is a diktatúra- és a szovjetellenesség hozta közös nevezőre az eltérő gondolkodású elégedetleneket. Mihelyt eltűnt a közös ellenség, s lehetőség nyílt egy új rendszer kialakítására, ötvenhat megítélésében is megbomlott a rendszerváltók egysége. A különféle politikai csoportosulások ötvenhatból azt mazsolázták ki, amit céljaik eléréséhez hasznosíthatónak véltek, ami ötvenhatot óhatatlanul a politikai konfliktusok részévé, az egyes politikai-ideológiai törekvések segédeszközévé tette.

Utólagos értelmezésen tudományos feldolgozást értek, ami szintén kiszolgáltatott az időnek és az éppen hatalmat gyakorló rezsimnek. Ötvenhat feltárásához, értelmezéséhez, a tudományos eredmények közzétételéhez és azok értő befogadásához idő és a sokféleség iránt nyitott uralmi viszonyok szükségesek. Az ötvenhatról a Kádár-korban megjelent értelmezések nem nevezhetők tudományosnak: a forradalom ellenforradalomként való hivatalos interpretációjának a regnáló hatalom legitimálása volt a célja. Közvetlenül a rendszerváltás után megindulhatott ötvenhat tudományos feltárása, feldolgozása. A hangsúly a bel- és külpolitikai vonatkozásokra, a sztálinizmussal szembeszegülő kommunista vezetők forradalom előtti és alatti tevékenységének és a forradalom leverése utáni megtorlásoknak a kutatására esett. A demokratizálódási folyamat megtörése ellehetetlenítette a további kutatásokat: a forradalom társadalomtörténetének feltárása megakadt. Ötvenhat mélyreható vizsgálata politikai-ideológiai okok miatt nem érdeke a 2010 után regnáló hatalomnak. A betegeskedő társadalomban élők sem éreznek késztetést az ellentmondásos múlttal való szembenézésre. A XXI. század második és harmadik évtizedében ötvenhat elhallgatásának korát éltük, éljük.

Ha ezt a vázlatos múltfelidézést összevetjük a rendszerváltás utáni évtizedek, különösen a 2010 utáni időszak történéseivel, egyértelműen levonható a következtetés: ötvenhat kiszorult a közérdeklődésből, a közemlékezet politikai és értelmező-tudományos válfajából egyaránt. Ez leginkább azzal magyarázható, hogy az uralmat gyakorlóknak megváltozott a viszonya ötvenhathoz: ötvenhat alkalmatlanná vált a hatalom legitimálására.

Szükséges-e egyáltalán, hogy ezeknek az eseményeknek az emlékezetével kapcsolatban létrejöjjön valamiféle társadalmi konszenzus?

Amennyiben a konszenzus egy vitatott kérdés közmegegyezéses lezárását, mindenki számára elfogadható megítélését jelenti, a kérdésre a válaszom: nem szükséges. Ha azonban konszenzuson a sokféleség méltánylását értjük, már más a helyzet. Ötven­hat lényege a különféle érdekek, a múltbeli megélések – örömök és traumák – felszínre kerülése. Ennek felismeréséhez és értő elfogadásához, vagyis a társadalmi konszenzushoz az eltérő vélemények egyidejűségét természetesnek tartó, nem ideológiavezérelt, a közügyek iránt érdeklődő, felelősségteljesen és megfontoltan véleményt alkotni képes állampolgárok kellenek, akik a szabad nyilvánosság, az ideológiamentes oktatás, tudomány, közkultúra elkötelezettjei. Ilyen társadalom megléte esetén az „1956-os események” kapcsán nem merülhet fel egy közös felfogást sugalló emlékezet és értelmezés szükségessége. Megszűnne viszont a hallgatás ötvenhatról, és nem lennének a történések egészéből kiragadott, aktuálpolitikai célokat szolgáló, szenvedélyesen interpretált ötvenhatrészek sem.

Mennyiben lehetnek alkalmasak ezek az események a nemzeti identitás és a társadalmi kohézió erősítésére?

Nagy változások, gyökeres politikai, gazdasági fordulatok korában az uralmon lévők által negatívan megítélt távolabbi és közelmúltbeli történések a vágyott új rendszer katalizátoraként hatnak, és elfedik az elégedetlenségben egységes állampolgárok közötti nézetkülönbségeket. Preforradalmi időszakban nem számítanak a felfogásbeli különbözőségek, az eltérő múltértelmezések. Csak az számít, amiben egyetértés van: az uralmon lévők leváltása, a hatalmat önkényesen gyakorlók eltávolítása. A késő Kádár-korban jóval nagyobb volt az ellenzék mozgástere, szélesebb volt a tájékozódási lehetősége, mint a Rákosi-rezsim utolsó éveiben. Mindkét időszakban zömmel az egyedül uralkodó pártban csalódottak közül kerültek ki az ellenzék tagjai. Az ötvenhatosoknak a rendszerváltást megelőző időszakban főszerep jutott. Sokan közülük az egykori kommunista pártellenzékiek, Nagy Imre-pártiak, az 1956 utáni megtorlások börtönviselt és félreállított áldozatai voltak, akiket a restaurálódó kommunista rezsim az „ellenforradalom” előkészítésében talált bűnösnek, s akik a csúcsra jutott, majd hanyatlásnak indult Kádár-rezsimben a rendszer demokratikus szocialista kritikusaivá, a demokratikus átalakulás legaktívabb sürgetőivé váltak. Mind ötvenhat előtt és alatt, mind a nyolcvankilencet megelőző és követő években ez az ellenzék a népi radikálisokkal bővült, akik a szocializmus nemzeti demokratikus válfaját szerették volna megvalósítani. A nemzeti identitásérzetet mindenkor erősíti, ha fegyveres támadás éri az országot. Ez utóbbinak azonban az összefogást kiváltó hatása ideiglenes, a külső hatalmi beavatkozás megszűnéséig tart. Az 1989–90-es rendszerváltáskor, eltérően ötvenhattól, a Szovjetunió valójában már nem veszélyeztette az átalakulási folyamatot, amit a kortársak nem láthattak világosan. Az emlékező tudatba magát befészkelő félelem az ötvenhathoz hasonló szovjet katonai beavatkozástól az 1980-as évek végére egy táborba vonta a rendszerrel szemben álló aktív állampolgárok különféle világnézetű csoportjait. Mind ötvenhat, mind nyolcvankilenc „sorsát” alapvetően a nemzetközi erőviszonyok határozták meg. A levert ötvenhatot megtorlás követte, a harminchárom évvel későbbi rendszerváltás békésen zajlott és sikeresnek ígérkezett.

A társadalmi kohézió alakulása főként az öröklött viselkedésmintáktól, a nemzedékekről nemzedékekre hagyományozódó magatartásmódoktól függött ötvenhatban és a rendszerváltáskor egyaránt. A két nagy fordulatot az is rokonítja, hogy az ellenzék számára az ötvenhat előtti három évben és a rendszerváltáskor egyaránt a negyvennyolcas forradalom és szabadságharc volt a távolabbi hivatkozási pont. Ötvenhat pedig nyolcvankilencben, a szovjet típusú rendszer végelgyengülése, a magyarországi pszeudokapitalizmus virágzása korában lett a változást akarók elsődleges múltmintája.

Az idő múlásával minden forradalom jelképpé válik, sematizálódik. Az marad meg belőle, ami a legkevésbé megosztó. Ez ötvenhat esetében a függetlenülési törekvés volt a Szovjetuniótól, ami miatt a rendszerváltás után ötvenhat hivatalos minősítése forradalom és szabadságharc lett, s amihez a társadalomban a szovjet megszálláshoz és a magyarországi kommunista hatalomátvételhez kötődő oroszellenesség is társult.

Ötvenhat ma a politikai szereplők és a hétköznapok embere számára egyaránt érdektelen. Az utóbbi bő évtizedben elvesztette rendszerlegitimáló funkcióját, ellentmondásainak feltárására, pozitívumainak és negatívumainak tanulsággá tételére pedig szabad és felelős gondolkodású állampolgárok tömegének hiányában nincs igény. Gazdasági összeomlás és külső fenyegetettség esetén ötvenhat emléke felelevenedne, és a válságos időkben újra a nemzeti identitásérzést és a társadalmi kohéziót erősítené.

(Az írás a Sic Itur ad Astra 80., Rendszerváltoz[tat]ások Magyarországon című tematikus számába készült.)