Vas István megbántott identitása

„…egyszerre / volt zsidó, keresztény és szocialista.
Ráadásul raccsolt, mint egy kékvérű / regényhős, és – bűnös polgári csökevény! –”

(Gömöri György: Vas Istvánról)

Csaknem hatvan évvel ezelőtt, amikor történetünk játszódik, már lezajlott az 1956 őszén megingott kommunista pártállam konszolidációja. Az írók is megtalálták helyüket a Kádár János nevével fémjelzett, Rákosi Mátyás uralmához képest jóval szelídebb és engedékenyebb diktatúrában. Felügyeletük – lekenyerezésük, manipulálásuk – a kultúra legbefolyásosabb irányítójához, Aczél Györgyhöz tartozott, aki ügyelt arra is, hogy a kiegyezést veszélyeztető tabutémák, mint amilyen a zsidók bárminemű említése, így az antiszemita jelenségek és egyes kommunista vezetők zsidó eredetére való utalás is, ne kerüljenek a nyilvánosság elé. Olykor azonban óhatatlanul homokszem került a gépezetbe. Amikor ez előfordult, a hatalom önvédő mechanizmusa működésbe lépett. Írásom egy ilyen esetről szól.

Három szereplőnk közül kettő, Vas István és Aczél György, zsidó származású volt. A vészkorszak idején kerültek közel egymáshoz: Vas életben maradását köszönhette a merész és leleményes Aczélnak.

*

Aczél György hagyatékában található Vas István Bata Imrének szóló, 1964. február 15-én kelt magánlevelének gépelt másolata. A megszólítottnál húsz évvel idősebb író ebben a vallomásos levelében arra a bírálatra reagált, amelyet az akkor Debrecenben könyvtárosként dolgozó kritikus az ő 1963-ban megjelent Összegyűjtött verseiről tett közzé (Bata Imre: Betakarítás. Vas István összegyűjtött versei, Alföld, 1963. 6. szám).

Mi késztette Vas Istvánt arra, hogy Batának írjon? „A zsidókérdésről van szó – olvassuk Vas levelében –, helyesebben a zsidóságról, mint kérdésről. Nem mintha nem értenék egyet minden mondatoddal, amit erről írtál.” De mit is írt Bata, ami Vas Istvánt hosszú hónapokon át gyötörte, s ami miatt végül nem nyilvános válaszra, hanem magánlevél írására szánta el magát?

Bata recenziójában a költő verseinek személyességét, magánéletiségét emelte ki, ami szerinte ritka „a magyar irodalomban, ahol a költő hol próféta, hol a közösség előénekese”. E kijelentést Vas felfoghatta volna elismerésnek is, ha a folytatásától el tudott volna tekinteni. „A kispolgár cselekszik így, akinek önmaga előtt minden életmozzanata költészetnek tűnik fel, s nem tudja magát túltenni privát élete korlátain.” A „kispolgár”, a „polgár” az államszocialista éra nyilvánosságában nem elsősorban szociológiai, társadalomtörténeti összefüggésben használt (szak)szó volt, hanem főként ideológiai megbélyegzésre szolgált. Alkalmazói azokra értették, akik nem képesek azonosulni az új társadalom közösségi szellemiségével. Beleragadnak kicsinyes, köldöknéző hagyományaikba, családi örökségükkel viaskodnak, s így lényegében a régi rend, a kapitalizmus kiszolgálói. Az ítélkezők között voltak olyanok, akik a „zsidó” jelzőt is a „kispolgár” elé gondolták, s az „apolitikus” írót, művészt „kispolgári individualistaként” lenézték. A kritika alábbi passzusai a fenti vélelmezést támasztják alá. Vas, írja Bata, „polgári családból származott. Apja ambiciózus és tehetséges kereskedő, pénzember, akinek meggyőződése, hogy a magafajta csak a pénz által biztosíthat magának és családjának emberi körülményeket. Két istene volt: a racionalizmus és a pénz. Korán megtanulhatta, hogy felemelkedésre egyetlen út adatott számára, a praktikus életvitel, a vagyonszerzés. De üzletember. A világ az ő számára csak tárgyian adott, mint minden kapitalista számára, érzelmi szálak – a maga módján – csak legszűkebb családjához kötik.  Egyszóval – kispolgári.” Bata szerint Vas az édesanyjának köszönheti, hogy nem lett belőle „szolid és szilárd kapitalista”. A zsidó vonatkozás felemlegetése tágabb kontextusba ágyazva ezután következik: „Nem a nehéz sorsú közép- és kelet-európai zsidó polgári famíliák sajátsága persze az ilyen nemzedékfordulás, akkor sem az, ha Franz Kafka példáját is idézzük, akinek atyjához való viszonya kísértetiesen hasonlít Vas István apakomplexusához. (…) A józan, üzletiesen, tárgyiasan gondolkodó polgár szemében társadalmi lezüllést jelent a művészi hivatás választása. (…) A jövevény fia beleszeretett a magyar irodalomba. (…) Két pólus között feszül eleven hídként. Polgárisága és a magyar irodalom ígéretes csábítása között. Arra elegendő ez a hídállapot, hogy meggyűlölje a pénzt, s rokonszenvvel forduljon a szegényekhez, s ez a meggyökeresedő szociális rokonszenv az irodalom és a tudás révén eszme és világlátás lesz, de a költőt benne igazán feltölteni nem képes. Hamarabb lett szocialista, mint költő, de mint szocialista is költő akart lenni. Kassák körébe vezeti a legrövidebb út.” Ezt úgy lehetett érteni, hogy Vas a vele azonos származású Kassák-hívők egyikeként a radikális avantgárd alkotó hatása alá került. „A fiatal szervezet hibátlanul működik, s meglátszik, hogy védettségből jött ember a költő, ha ezt a védettséget az utált és erkölcsi nyugtalanságot okozó pénz nyújtotta is. Magányának, visszavonultságának okairól szemérmesen hallgat. Visszavonultságában van valami az idegenéből is, de kész az oldódásra (…) A harmincas évek társadalmának kegyetlen valója, a zsidóságban magyarnak, a polgárságból szocialistának, a praktikus életből humanistának jött ember és költő sorsa, akit még az eszmetársak is kivetnek maguk közül: »Akikhez egy eszme vezet még, / Azok is mind rendre kivetnek / Így lettem – más se lehetnék – / Én üldözött, árva eretnek«” – idézi Bata az ismertetett-értelmezett kötetből a költő ideillőnek gondolt verssorait. A recenzens szerint Vas a háború éveiben vált igazán jelentős költővé. „Most tör fel a lelkéből az ószövetségi líra is (…) Megtanul gyűlölni, de már úgy szidja ezt a szittyaságba aljasult hazát, hogy a szíve szakad bele. Felszabadulás utáni lírája bizonyítja, hogy megszabadult jövevénytudatától, mint költő, mint ember – egyaránt hazatalált. (…) Eszményeiben, értékrendjében őrzi a legjobb polgári szellemi tradíciókat.” Ez a „jövevényiség” még kétszer előfordul Bata írásában: „Egy harmonikus szenvedésben tisztult humanista polgáriság és a szociális együttérzésből sarjadt, marxista tudatosságon nevelkedett szocializmus felelgetnek lelkében egymásnak, éppúgy, mint jövevény sorsának kegyetlen emlékei a megtalált magyarsággal (…) A jövevény mindenképpen hazatalált.”

A költő lentebb idézett reagálásából az olvasható ki, hogy Vas Istvánt megbántották a recenziónak a származását, „jövevénytudatát”, „jövevényiségét” érintő sorai. „[H]ogyha egyáltalán valamilyen szűkebb közösséghez kívánok tartozni, az semmi esetre sem a zsidó, hanem csak a magyar lehet” – áll a Batának írott levélben. Önértékelő vallomása alátámasztásául levelében Vas az 1943-ban papírra vetett, de csak 1957-ben megjelent önéletrajzi regényére hivatkozik; az Elveszett otthonok. Elbeszélés egy szerelem környezetéről című könyve előszavára emlékezteti Batát, amelyben a másfél évtizeddel korábban írt „szemérmes történetét” régimódi dallam köré bújtatott kortársi feldolgozásához hasonlította imigyen: „Ez a romantikus dallam itt egy determináció és egy megváltás története”. Említett regényéből én azt olvasom ki, hogy determináción Vas a (kis)polgári mentalitású családját és lakóhelyi környezetét értette, megváltáson pedig a szerelmet.

A túlnyomórészt zsidók lakta Lipótváros, ahol Vas gyermekkora nagy része telt, szóba kerül az Elveszett otthonokban. Akkori szorongató élményeiről ez olvasható benne: „…kétes fényben imbolygott az egész Gyár utca környéki világ, mely nemcsak a Mallarmé-sorshoz vezetett közelebb, hanem Dosztojevszkijhez, majd a szürrealizmushoz is; mindenhez, ami valószerűtlen és imbolygó. Ezzel szemben a Lipótváros tudtommal semmilyen remekmű megértéséhez nem ad kulcsot. Viszont a Lipótváros a kedélyes biztonságot jelentette…” Olykor zsidó vonatkozásokra is bukkanhatunk könyvében, például a zsidó és a keresztény ünnepek összevetésekor: „…ott még nem tartottunk abban az időben, mint azok a modern zsidócsaládok, melyek a hosszúnapot is, a karácsonyt is szertartásosan megülik. De Évi születésnapja – a húgomé – karácsonyra esett, s ez – az én vigaszajándékommal, Apu paprikás halkocsonyájával, és a diós meg mákos »bejglikkel« együtt – elég ünnepélyes karácsonyestéket eredményezett.” Lakókörnyezetét Vas így ábrázolja: „Az a körülmény, hogy a mi emeletünkön a szomszédos négyes szám előbb zsidó, majd keresztény lakóit egyenlő mértékben lenéztük, és ismeretségüket mellőztük – azokat igazolja, akik szerint az osztálykülönbségek fontosabbak a faji különbségeknél. De a negligálás módjában már némileg megnyilvánultak a faji különbségek is. Salczerék a zsidóknak ahhoz a többségéhez tartoztak, mely fürdőszoba híján gyalázatosan elkoszosodik, még ha ruházatával és viselkedésével ki is emelkedik a szegénységből.” Az örökölt polgári világtól Vas István akkor távolodott el, amikor szocialista lett, szocializmusa pedig keresztényiségével fonódott össze: „Amikor igazán szocialista lettem, megtettem az első lépést a kereszténység felé” – jelenti ki ugyancsak az Elveszett otthonokban. Vasnak a szülei világa elleni lázadása önkeresés volt. Keresztényisége és szocializmushite is ebben az összefüggésben értelmezhető. Önmegtaláló küzdelmében szellemi apára (Kassák Lajosra) és társra (Etire) lelt. Mindkét megmentés-segítőjét szoros szálak fűzték a kereszténységhez és a szocializmushoz.

Vas István, akit kereskedő-üzletember apja utódkinevelési célból Bécsbe küldött, a forradalmak elbukása után a magyar emigránsokat befogadó osztrák fővárosban éltető közegre lelt. A szintén oda menekült Kassák Lajos avatta őt költővé, és az ő körében ismerte meg Kassák nevelt lányát, Etit. A szerelem megszabadította gátlásaitól: képessé tette az örömre. Kapcsolatukat a rokon eszmei kötődés is mélyítette. Etiről írja az Elveszett otthonokban: „Öltözködésének igénytelenségét inkább annak az eltökéltségnek tulajdonítottam, amely kettőnket is összehozott Bécsben. Első találkozásainkon ugyanis majdnem kizárólag a mozgalomról beszélgettünk, meg a jövendőről, mert átkozottul kollektívak voltunk mi akkor, és még sokáig azután is.” Vasnak sikerült megvalósítania önmagát, s ezért nem szűnt meg hálás lenni azoknak, akik ehhez hozzásegítették.

Vas írásaiból úgy tűnik, hogy önalakító küzdelmében legkevésbé az etnikai háttér volt a fontos. Bata azonban lényegi vonatkozásként éppen ezt emelte ki a költő életéből. Amikor Vas István végül levélírásra szánta el magát, kritikusa félreinterpretációját szerette volna a helyére tenni. Ezért is ajánlotta figyelmébe az Elveszett otthonokat. Batának szóló levelében saját determinációfelfogásáról így ír: „…én voltaképpen minden determinációt rossz determinációnak tartok. (…) Az örökség, az adottságok teljes elfogadásáról, vagy pedig kiegészítéséről és megtagadásáról van szó. Arról, hogy a költő nem teszi jól, ha beéri azzal, amivé születése és gyerekkora környezete predesztinálja – akár zsidónak született, akár grófnak, sőt akár parasztnak. És ilyen értelemben, úgy láttam, bizonyos fokig minden jelentős költő életművétől elválaszthatatlan a küzdelem a determináció ellen. (…) mi más determinációt ismerhetnék úgy, mint a mai zsidó determinációt, amelyet önmagamból ismerek? De nem szeretném, ha ebből arra következtetnének, hogy csak a zsidóságot tartom determinációnak. A rólam szóló kritikákból néha az a benyomásom támad, hogy az egész élő magyar irodalomban csak nekem volt rossz determinációm. Holott talán csak én ébredtem ennek igazán tudatára – míg más költők könnyebben bedőltek saját hozományuknak. Azt viszont elismerem, hogy aligha akad még egy említésre méltó kortársam, akinek ilyen súlyú rossz determináció jutott volna a sorstól osztályrészül, mint énnekem.”

Nem tudom, hogy a levél eljutott-e a címzetthez, s azt sem, hogy mikor és hogyan került Aczél György birtokába. Feltételezésem: a barátja iránt lojális, ugyanakkor az általa irányított irodalompolitikával szemben kritikus Vas elküldte Aczél Györgynek a Batának szánt levelét. Feltételezem azt is, hogy a Kádár-korban tabunak számító téma miatt Aczél lebeszélte őt a levél postázásáról.

A nehezményezett Bata-kritika után egy évvel egy egészen más hangú Bata-recenzió jelent meg Vas István frissen a boltokba került önéletrajzi regényéről, a Nehéz szerelemről. Ez az ismertető erőltetetten semmitmondó, kínlódva dicsérő. Egy szó sem esik benne jövevény mivoltról, zsidó gyökerekről, kispolgári múltról, pedig egy önéletrajzi műről szóló recenzióban inkább lett volna helye családi és társadalmi vonatkozásoknak, mint egy verseket tartalmazó könyvről szóló írásban. A bő lére eresztett, nyögvenyelős méltatás lényegében irodalmiasan áradozó hablatyolás: „…történelmileg meghatározott magány a Vas Istváné is, a vállalkozás, a kaland hősiessége csak ironikusan interpretálható. Ez az irónia egyebet mást nem is jelent, mint ellenpontozást. Az elidegenedett élet, a művészetben ígérkező humánum az ellenpontozás két pólusa. Egyfelől a családi kör, a társadalom, a kor hiénasága, másfelől a művészet és az általa lehető tartalmasabb és jobb világ. A kettő egy lélekben – erőközéppontban – sűrűsödik: ami van, s aminek lennie kellene…” stb., stb. (Bata Imre: Vas István: Nehéz szerelem, Tiszatáj, 1964, 7. szám).

Ha tüzetesen összevetjük a két Bata-kritika megváltozott hangnemét, ha tudjuk, hogy milyen tartalmú levelet írt a költő kritikusának, levonható a következtetés: az irányított irodalom illetékesei feltehetően Aczél György sugalmazására az ideológiai-politikai jellegű hiba kijavítására ösztönözték Batát. Meggyőzték arról, hogy hangnemváltó írásban tegye jóvá, amit az antiszemitának és antikapitalistának egyszerre értelmezhető kritikájával egy évvel korábban elkövetett. A sztaniolba csomagolt önkritikának nem az Alföld, hanem egy másik vidéki folyóirat, a Tiszatáj adott helyet. Ezzel a kínos ügy lezárult. A zsidó származás, az antiszemitizmus mint irodalmi és bírálati téma azonban hosszú évekre tabu maradt, a megbántó és a megbántott pedig a játékszabályok tudomásulvételével folytathatta alkotói tevékenységét. (Bata Imre 1982 és 1989 között e lap elődjének főszerkesztője volt.)