Élet és Irodalom,
LXX. évfolyam, 37. szám, 2026. szeptember 11.
SPIRÓ GYÖRGY
Háy János drámáinak szereplői nem istenek és félistenek, nem hősök és nem gonosztevők, hanem a kórus figurái. A kar éneklő és táncoló alakjai már az ókori menandroszi vígjátékokban önálló életre keltek. A kérdés időről időre újra felmerül: az egyházilag cenzúrázott angol moralitásokban, amelyekben eredetileg Jézus történetének csak ördögök és angyalok lehettek a mellékszereplői, az ördögi – népi – karakterek úgy elszaporodtak, hogy ebből nőtt ki az egész Erzsébet-kori színház. A hősi, tragikus témák, az uralkodó ideológia példameséinek alakjai periodikusan újra meg újra kialakulnak és letűnnek, és átadják a helyüket annak a középrétegnek, amelyet az ideológia már alig érint, és amelyet hagyományosan népnek szokás nevezni. Ez a nép komikus, mert hülyeségeket beszél. De mi mást is tenne, ha a lényeges információktól el van zárva, távoli erők formálják az életét, a tudatát pedig a bulvár? Ezzel szemben állt egy ideig a szocialista realizmus mindenható és erkölcsös népe, amely merő fikció lévén a színházban is megbukott.
A drámai hősök szélsőséges alakok, a legnagyobb bűnök elkövetői. A kórus nem követ el semmit, csak szövegel. A dráma a szélsőségesen jók és a szélsőségesen gonoszok műfaja, ám színház akkor is létezik, ha se a jókról, se a gonoszokról szóló korábbi mesék nem hatnak többé.
*
A történelem Háy János kórusa fölött és nélküle történik, a politikai viharoknak és szélcsendeknek ki van szolgáltatva, horizontja szűk, tájékozottsága töredékes. A szereplők az életükben nincsenek otthon, akaratuk a vágyakozásban merül ki, jobbra érdemes álmodozók, isznak és veszekszenek, és a cselekvés lehetőségétől megfosztatva szövegelnek. A dráma műfaji követelményeinek nem felelnek meg: hol okosan, hol bután csak kommentálásra futja az erejükből, azt viszont bőbeszédűen teszik, önvallanak és pletykálgatnak. Arisztotelész véleménye szerint, aki sok mindent látott, még epikus drámákat is, a tett fontosabb, mint a jellem; ő bizonyára álmélkodna ilyen darabok láttán. A drámai tett a gyilkolással, a nagy bűnténnyel azonos; passzív vagy aktív, személyes gyilkolás a Háy-kötetben közölt kilenc dráma harmadában fordul elő, a közeg pedig még egy drámában bizonyul gyilkosnak.
A kötet (Háy János: Drámák, Európa Könyvkiadó, 2026) első két darabjában a rendszerváltás környékén járunk, társadalmi beosztását tekintve mindenki maradt, ahol volt. Annyi változás történt, hogy egy gyakran emlegetett, senki által sem látott német lett a kőbánya tulajdonosa. A kötelező balesetbiztosítás miatt őrszemet vesz föl a futószalaghoz, ő Géza, a gyerek, akit mindenki hülyének tart, és aki semmivel sem hülyébb a többinél, viszont épebb érzelmei vannak. A magukat felnőttnek vélők otromba viccével végződik a cselekmény, és persze Gézával tolnak ki, a leggyöngébbel. Radikálisan nem történik semmi a darabban, nem véletlenül lett sikere, beletalált a propaganda által letagadott korélménybe. A Pityu bácsi fia című drámában a falusi gyerekek tétlenül nézik, hogy a szénakazal tetején táncoló gőgös pesti rokon gyerek a vasvillába esve lelje halálát. Mindkét dráma életképek sorozata, a száz évvel korábban élt olasz és francia veristák is vállalhatnák, bár a szélsőségesen antihősi működés és a mai szűkös nyelvhasználat a számukra nem volna elfogadható. Két később írt drámában a verizmus a legendákat kedvelő expresszionizmus érzelgősségével párosul (Völgyhíd, A halottember). A Völgyhíd kollégista kamaszok között játszódik, egyikük, aki az apja iránti idegenségét nem tudja feldolgozni, végzetes elhatározással a gyanútlan szerelmét is magával rántja a szakadékba. A halottember katonájának az első világháború idején a halálhírét keltették, ám életben maradt, és sok idő múlva visszatér a feleségéhez, aki már elgyászolta, többé nem tud vele élni, és leszúrja. A Gézagyerek és A Pityu bácsi fia szerzője a szentimentalizmust a drámaírói pályája elején nagy önfegyelemmel elkerülte.
Az Utánképzés ittas vezetőknek ötlete nagyon jó: a társadalom bármelyik rétegéből bárkit a színpadra lehet terelni anélkül, hogy a jelenlétét a szerzőnek meg kellene indokolnia. A kidolgozás kissé el van nagyolva, a két pszichológus létszáma eggyel több a szükségesnél, a szereplők közül nem mindenkinek érdekes a sorsa. Megérné a fáradságot behozni néhány új, karakteres szereplőt. A befejezés frappáns: a lenevelés céltalannak bizonyult, egyikük borvacsorára rohan, és elüti a villamospótló, a többiek megint isznak.
A Haza két színészre íródott, Kapa és Pepe (Mucsi Zoltán és Scherer Péter) egyenként négy, illetve három szerepet is játszik, és az epizodistákat is ők adják. A cselekvő alakok és a passzív szereplők két színészbe való összevonásával, a hősök és a kórus tudatos vegyítésével igyekezett a szerző a Manchester és Budapest között ingázó újgazdagokról szóló, mai nyelvet használó realisztikus történetet megemelni.
Az Én vagyok én Petőfi Sándorral és Szendrey Júliával játszik mai nyelven. A még ma is ismerős történelmi emlékmaradványokat mozgósítja a darab, az ötlet azonban alapvetően epikus, nem eléggé teherbíró. Aki járatosabb Petőfi és felesége szélsőséges történetében, azt az elnagyolások zavarják.
Macchiavelli nevezetes Mandragórájának a valamiért az Egyesült Államok és Mexikó lövöldözős határára helyezett átirata mai viccekkel szórakozik a meddő öreg férfi szép feleségének elcsábításán; a csaló szerelmes ebben a változatban maga is csalódik, és elhúzza a csíkot.
*
A legérdekesebb dramaturgiai problémát a kötet harmadik darabja veti fel. A Nehéz egy vidékről származó alkoholista története, élete pesti egyetemi oktatóként reked meg. Az első felvonásban látjuk, amint iszogat egy haverjával, aztán egykori sorstársa, a rektor berendeli és kirúgja, ő pedig hazamegy, és épp aznap este hagyja ott a felesége is. A második felvonás egyetlen monológ, főszereplőnk elmeséli az egész életét, és elmondja azt is, amit az első felvonásban láttunk. Az első felvonás utólag fölöslegessé válik, bár talán arra volt való, hogy kiderüljön: a főszereplő igazat beszél. Csaknem másfél évtizeden át játszották, Mucsi Zoltán emlékezetes alakításainak egyike. A monodráma nem dráma, az a minimum, hogy a karból legalább két alak kilépjen, ebben a kivételes esetben azonban valóban csak a monológot érdemes előadni. Ha meggyőzően beszél a színész, nem vonjuk kétségbe a szavait. A drámai kórus egyetlen emberre szűkül, nevezhetjük karvezetőnek is akár, aki mellől és mögül az összes kórustag és minden egyéb eltűnik. Sem a szereplő, sem a közönség nem lehet biztos afelől, ki és mi okozta ennek a semmiben sem kiváló, sem különösebben jó, sem különösebben rossz embernek a vesztét. Inni kezdett valamikor az egyetemi pályafutása elején, és úgy maradt. Nem tört ki se forradalom, se polgárháború, sem egyéb, különösebben nem gátolták és nem segítették, bűne, ha van, magánbűn saját maga ellen, az ok és az okozat ő maga, vagy talán mégsem egészen. Betöltött némi űrt egy ideig, de valamikor – eleve elrendeltetvén? – űr költözött belé. A falujába visszatérve éri a vég; amitől az édesanyja mindig is tartott: biciklijével a patakon átívelő híd kiálló kövébe ütközik és nyakát töri.
A Nehéz második felvonása A gyerek című kiváló – és kevéssé méltatott – Háy-regény változata. Antihős a beszélő, mellékszereplő a saját életében, amelynek nincs főszereplője. Sanyarú sorsának, megszüntethetetlen szorongásának nincs oka, csak okozata. Erőtlensége nem fogható pusztán a körülményekre. Vidéki származása a fővárosban hátrány, mégsem annyira, hogy lesüllyedésének elégséges oka lenne. Szereplőnk hosszan filozofál, és nehéz eldönteni, mély igazságokra jutott-e, vagy merő közhely minden, amit a maga mentségére felhoz, netalán önmagát vádolja. Nincsenek döntési pillanatok az életében, nincsenek szélsőségek, halmazállapottalan szürkeségben vergődik kezdettől fogva. Elrontott életéért nincs kit hibáztatnia; ő sem teszi. Egyedül a tanszékvezetőjére neheztel, aki kirúgja az állásából, de még őt sem hibáztatja igazán.
A cselekmény minimális, olykor hosszú negyedórákon át nem történik semmi. A színészek szeretik, a közönség élvezi, mert hozzászokott, hogy az életét alapvetően befolyásoló ügyekben tétlenségre volt, van és lesz kárhoztatva, a végletes elidegenedettség a természetes közege, mást soha nem tapasztalt. Az ilyen játékok sikere azon múlik, mennyire szórakoztatóak a szövegek önmagukban. Nagy a veszélye, hogy a szereplő jellemzését szolgáló szövegelés elszabadul, a forma sem külsőleg, sem bensőleg nem korlátozza.
*
45. oldal, Géza: „De nem történik semmi, mama, nem történik semmi, nem kell megállítani a szalagot, nekem soha nem kell megállítani, már fél éve vagyok a fejtőben, és nem kell megállítanom a szalagot. Én azt hittem, hogy meg kell állítanom a szalagot. Én azt hittem, hogy történik valami és én fogom a gombot, és megnyomom a pirosat, amit meg kell nyomni, azt megnyomom, a pirosat. A szalag meg pont amikor nyomom, akkor pont megáll, a kövek rándulnak egyet, ahogy a buszon, mikor a Karcsi bácsi fékez, ahogyan a buszon az emberek, mikor a Karcsi bácsi. Minek vagyok ott, ha nem áll meg, minek nekem kezemben a gombok, minek, ha soha nem…”
100. oldal, a vidéki rokonoknak meséli a metróról Jani: „Egy csomó dolog csak akkor van, amikor lesz. Előtte nem volt. Érted, metró se volt. És most van. / Marika: Meg busz se. / Pityu: Majd megmutatom, aztán látni fogjátok, hogy nem. Az ember nem gondolhat mindig arra, hogy az mind lehet, ami eddig nem volt. /Marika: Jó, csak azt azért, szoknya nélkül a mozgólépcsőn. / Pityu: Észre se veszed, és rajta vagy, mert ott aztán nem lehet ácsorogni, hogy most megállok, mert félek, hogy becsípi a ruhát, mint a krumpliföld előtt, mert ott rohannak mögötted az összes pestiek, mint egy áradat, olyan, egy nagy hullám emberekből.”
Mulathatunk a megfogalmazás önismétlésein, kinevethetjük a bumfordian szóló szereplőket, illetve még arra is gondolhatunk, hogy milyen mélységeket vágnak a fejünkhöz: „Egy csomó dolog csak akkor van, amikor lesz. Előtte nem volt.” Akár Szophoklész is írhatta volna, olyannyira igaz.
Néha kabaréba érkezünk, 119. oldal. „Jani: Ezt nem gondoltam volna, hogy az ember a Duna alatt lehet. / Marika: Én se. / Jani: Azért, ha ezt elmesélném az öregapámnak, hogy voltam a Duna alatt, biztos nem hinné el. / Pityu: Még szerencse, hogy nem él. / Jani: Ja, de ha élne, akkor azt mondaná, hogy meghülyültem. / Pityu: Azok még a holdraszállást se hinnék el. / Jani: Mondjuk azt még az oroszok sem hiszik el, hogy az amerikaiak. Azt hiszik, film. / Pityu: Pedig nem az. / Pityu: De az mekkora bukás lenne, ha kiderülne, érted, az orosz titkosszolgálat mindenütt ott van, az csak kiderítené. / Jani: Itt is, mi. / Pityu: Hogy mi van itt? / Jani: Hogy itt vannak, biztos a lépcső alatt, itt mindent ki lehet hallgatni. / Pityu: Nem érdekli őket. / Jani: Az lehet. / Marika: Hát nem olyan könnyű azt elgondolni, hogy az az Armstrong ott sétál a holdon. / Jani: Az különben ugyanaz, mint az énekes? / Pityu: Nem, a testvére. / Jani: Ja, már csodálkoztam, mert az már nagyon öreg lehet. / Pityu: Nem, mondom, az a testvére. Itt lehet olvasni a pesti újságokban róla. / Jani: Azért a testvére se lehet túl fiatal.”
Egy kabarétréfában elsütik „a testvére” poént, és más sztorira térnek, itt a szerző megnyújtja, a poént az ismétléssel ellaposítja, mert a szövegelés kínosan lassú csörgedezése fontosabb a számára, mint az azonnali és egyszeri hatás. Az orosz ügynökökről szóló betétet a korabeli közönség természetes fordulatként kezelte, a szerző a lapossága miatt alkalmazta.
147. oldal: „Marika: Hogy a mi kolbászunk miatt kapott rákot az öregasszony? / Jani: Áttételesen. / Marika: Hogyhogy áttételesen? / Jani: A rák az ilyen áttételes dolog.”
A közönség a szerző számítása szerint kétszer nevet, először az „áttételesen” elhangzásakor, másodszor Marikán, aki nem érti. Aki a közönségből ízléstelennek találja a dolgot, egyszer sem nevet. A színészek persze nyilván túlhangsúlyozzák a poént, mert ilyenkor úgy érzik, hogy a szerző által fel vannak rá hatalmazva: szemet meresztgetnek, szájat tátanak, ujjal mutogatnak az értetlenre. A szerző is rájátszik, mert így folytatja: „Marika: Ezt azért nem hinném a Pityuról, hogy ilyen legyen, hogy gyilkos lenne a Pityu. / Jani: Lehet, hogy nem, csak felmerült, hogy ezt lehetett volna csinálni, ha az öregasszony magától nem kapja meg a rákot. / Marika: Még jó akkor, hogy megkapta magától. A Pityu így legalább nem lett gyilkos. / Jani: Ja, az már nagyon szar lenne a Pityunak, ha még gyilkos is lenne.”
150. oldal. A vendégségbe érkezett pesti gyerek mondja: „Pityu bácsi fia: Rossz lehet itt lakni, nem? Azért itt nem csinál az ember semmit. / Gyerek: Hogyhogy nem? / Pityu bácsi fia: Hát nem jár nyaralni. / Laci: Mért, te jársz? / Pityu bácsi fia: Én most is nyaralok. / Gyerek: Hol? / Pityu bácsi fia: Itt. / Laci: Akkor mi is nyaralunk. / Pityu bácsi fia: Hogyhogy ti is? / Laci: Hogy mi is itt vagyunk, és ha te nyaralsz, akkor mi is nyaralunk. / Pityu bácsi fia: De aki nyaral, az nincs ott egész évben…” stb.
A poén merőben racionális, és a szereplők közönyére vall. Az indulatok hiányát néha visszafogott bibliai látomások és bábszínházi elemek fedik el.
*
Gyermek- és felnőtt szereplőit szerzőnk egyaránt gyermetegnek látja. Olykor palástolja, hogy lenézi őket, máskor úgy dönt, hogy bevallhatja, mert vígjátékban vagyunk. A komédia kegyetlen műfaj: felhatalmazza a kárörvendő közönséget, hogy nevesse ki a még nála is butábbakat. A társadalom zömének gyermetegségét a korban Háy Jánoson kívül más előjellel még Jeles András vette észre, aki gyerekszereplőkkel játszatta el Az ember tragédiáját az Angyali üdvözlet című látomásos filmjében.
Háy évszázadok óta visszatérő alapkérdést feszeget a bugyuta szereplőivel, akik nem az adottságaiknál fogva ostobák. Bölcsek lehetnének voltaképpen, ám hagyományosan gyávák, és közhelyekbe menekülnek. Háy Jánosnak a nép a rögeszméje, legjobb drámáiban az alakjain ironizálva a felnőni képtelen országról beszél.