Forradalmárfeleség

A főváros tönkretétele az ország létét veszélyezteti – erre a következ­te­tésre jutott az író, aki a Fogság megjelenésének 20. évfordulójára a könyv­héten a Táncsics Mihály családja és a XIX. századi Magyarország mindennapjait feltáró, újabb történelmi nagyregénnyel jelentkezik.

 
Miben különbözött a két mű megírása azon túl, hogy a Fogság fölött másfél évtizedig görnyedt, a Padmalyt pedig három és fél év után befejezte?

A Fogság jó száz oldallal hosszabb, és arra is várni kellett, hogy a kutatáshoz szükséges anyagok megérkezzenek a külföldi könyvtárakból, most viszont a források többsége megtalálható volt a neten. Persze féltem, hogy az Arcanumot előbb-utóbb megveszi az állam, és a hozzáférést netalán korlátozza. Attól is tartottam, hogy közben a kiadót esetleg eladják, és nem biztos, hogy más kiadóknak kell egy hosszú regény. 2022 januárja elején kezdtem foglalkozni a témával, hat hét múlva kitört az orosz–ukrán háború. Akkor megálltam, és eltűnődtem, vajon érdemes-e nekem ebbe a témába óriási munkát beletennem, mert az világos volt, hogy nagy meló lesz.

Tartott attól, hogy a háború átcsap Magyarországra?

Ez a kérdés felvetődik, mint ilyenkor mindig. De azon is gondolkoztam, vajon a reménybeli olvasóim nem lesznek-e teljesen elfásulva, mire elkészül a könyv. Képesek lesznek-e nemhogy egy regényt, de egy néhány oldalas művet is elolvasni? Efelől ma sem vagyok megnyugodva. Az én nemzedékem meg a nálam húsz-harminc évvel fiatalabbak még olvasnak, ha kevesebbet is, mint régen, de a fiatalabbakkal nem szerettették meg az olvasást. Akik olvasnának, azok egy része elment külföldre. Ők már nehezen vesznek magyar könyvet a kezükbe, az ő gyerekeik pedig már egyáltalán nem. Akik a fiatalok közül idehaza mégis olvasnak, többnyire nem azt a fajta irodalmat szeretik, amit én annak tekintek.

A Fogság főhősének, Urinak kölcsönzött néhányat a saját tulajdonságai közül. Szükség volt ilyesmire a Padmalyban is?

Urit rövidlátónak írtam meg, ezzel magamat és az olvasót is megkíméltem attól, hogy a kétezer évvel ezelőtti Rómát, Jeruzsálemet, Alexandriát részletesen leírjam. Nagyszerű rekonstrukciók léteznek ezekről a városokról, de én csak az érzetet kívántam felkelteni az olvasóban, hogy mindent lát ebben a környezetben. Mondják, úgy szokták olvasni, mintha filmet néznének, de ez illúzió. A Padmalyban viszont kizárólag valós személyek szerepelnek, akiknek az alakját igyekeztem reálisan felidézni. Van, akinek csak a nevét említem, másoknak valamilyen teljesítményét, és közelebbről azokat, akik közvetlenül hatottak a Táncsics házaspár egészen elképesztő életére.

A regény főszereplője Táncsics felesége, Seidl Teréz, aki analfabéta ugyan, de hajmeresztő élethelyzetekből is képes kiutat találni.

Nem ő mondja el a történetet, hanem egy mesélő, aki azt is nézi, amit az asszony csinál, és nemcsak a férjére figyel. Teréz nem járt iskolába, sokáig magyarul sem tudott, és vénlánynak számított, amikor huszonöt évesen összekerült a nála tizenöt évvel idősebb Táncsiccsal. Finoman szólva sem volt jó parti, hányódott szegény a gyerekkora óta, még anyatejhez sem jutott, aludttejbe szórt kenyérmorzsalékkal etették. A XVIII–XIX. században azoknak a német csecsemőknek a kilencvennyolc százaléka meghalt, akiket nem tudott szoptatni az anyjuk. Teréz kilencvenhárom éves koráig élt. Tudományos cikkek állítják, hogy a gyerekkori éhezés hosszú életet ad azoknak, persze csak azoknak, akik kibírják.

Milyen felismerések alapján mondta jóval az írás megkezdése előtt, hogy az 1848–1849-es forradalommal és szabadságharccal nem foglalkozik méltóképp a szépirodalom?

Vannak persze jó művek, de ahhoz képest kevés, hogy mekkora a jelentősége. Magyarország nem létezne 1848–1849 nélkül. Az érdekelt, hogyan lett a feudális országból félig kapitalista társadalom. Ez az alapja annak, amiben ma élünk. Kilencvenhárom évet él végig a szereplőim egy része, 1907-ben, Táncsics özvegyének halálával fejeződik be a regény. A korabeli zűrzavar, a forradalom és a szabadságharc nélkül nem lett volna kiegyezés, és nem lenne Budapest. Akkor épült föl a külföldiek által ma is megcsodált főváros, amit közös erővel épp most tesznek tönkre. A szervesen fejlődő kereskedővárost már az 1830-as években Budapestnek hívták. A hivatalos egyesülés azért húzódott 1873-ig, mert csökkent volna a fizetett képviselők létszáma, sokan tehát elvesztették volna a tiszteletdíjukat, ami a budai, óbudai és pesti uraknak nem állt érdekükben. A képviselők akkor is képviselők voltak, a pártok pedig pártok.

Nem finomkodik a történelmi személyiségekkel: Petőfi nem annyira központi figurája az eseményeknek, mint a köztudatban, március 15-éről pedig megírja, hogy aznap háromszor lehetett volna elveszíteni a forradalmat, egyszer éppen a kiszabadított Táncsics miatt.

Valóban nem illik bele egy forradalmár képébe, hogy a kiszabadítása közben hosszasan cihelődik, mert azt kérte tőle a budai várparancsnok, hogy csillapítsa le a tömeget, és az időhúzással eleget tett ennek a kérésnek. Én ilyet nem tudnék kitalálni, nem vagyok hozzá eléggé forradalmár, ilyen részletre csak rábukkanni lehet. Táncsics időnként kapcsolatban volt Petőfivel, de nem feltétlenül imádták egymást, noha volt olyan vers, amit egyedül ő mert közölni a lapjában. Külön utat jártak, bár mindketten radikális baloldaliak voltak. Egy ideje mániámmá vált, hogy a regényekben a mindennapokat állítsam előtérbe, mert az érdekel, hogy az emberek hogyan tudták napról napra fenntartani magukat. Ezt próbálom érdekesen elmesélni. Szeretném, hogy aki belekezdett, ne is hagyja abba.

Bonyolította a dolgát a netes anyagbőség?

A munkamódszerem miatt találkoztam nehézségekkel. Mindig mindent megírok egyszer végig, olyan, amilyen, és utána elég sokszor átírom az egészet az elejétől a végéig. Ezúttal minden következő átíráskor ellenőriztem az interneten, hogy jók-e az adatok. Az egyes megírások közötti hónapokban viszont egyre szaporodott a neten olvasható XIX. századi anyag, és egy csomó minden olvashatóvá vált, amit az előzőkben anyag híján még nekem kellett kitalálnom. Ezeket a részeket újra meg újra át kellett írnom, mert a tények mindig erősebbnek bizonyultak a fantáziámnál. Az igazi őrületeket nem lehet kitalálni. Azokat vagy megörökítették valakik valamikor legalább egy-egy félmondatos utalással, amiből az író kiindulhat, vagy elsüllyedtek az időben, és nem lehet sem megérteni, sem rekonstruálni őket. Úgyhogy ezt a regényt már éppen meg lehetett írni.

Az online térben felbukkanó anyagok közül mennyire lehetett szelektálni hitelesség szerint?

A fellelhető források közül igyekeztem a leghihetőbbet felhasználni, a szélsőségeket pedig, amelyek nagy része pletyka és feltételezés, lefaragni, noha a korról azok is vallanak. A Táncsics házaspár mindennapi élete érdekelt, és az összes színhelyre követem őket, ahová elvetődtek. Nehéz volt kideríteni, melyik városban mi történt velük, 1849 elején Pestről Debrecenbe menekültek, aztán vissza, aztán Szegedre, majd Aradra és megint Pestre, amivel persze a kálváriájuk nem ért véget. Erről Táncsics elég keveset ír az Életpályám című művében, aminek az eredeti változatát csak a Szegedi Tudományegyetem könyvtára révén értem el, mert az egyik legfontosabb magyar forradalmár műveinek java részét időközben kidobták a könyvtárakból. Újra tapasztalhattam, amit sokszor, hogy a magyarok nem becsülik a saját múltjukat és a jelentős szerzőiket.

Ön szerint mi áll ennek a hátterében?

Óriási lyukak tátonganak a történelmünkben, amelyeket a történészek és a levéltárosok – tisztelet a nagyszerű kivételeknek, akiktől rengeteget tanultam – nem kutattak ki. Az egymást követő magyar rendszereknek nem volt érdekük, hogy ezekbe a lyukakba a történészek bevilágítsanak. Például a magyar munkásmozgalom első néhány évtizedéről vannak ugyan könyvek, de a Horthy-korszakban meg Rákosi alatt elhallgatták, ami fontos, és a Kádár-korszakban a legalaposabb történészek is csak egy-egy félmondatban utalhattak az igazán mély konfliktusokra, amelyeket nekem kellett feltárnom, holott a regényírónak nem az alapkutatás a dolga. Sokkal nehezebb magyar történelmi témát megírni, mint lengyelt vagy ókorit.

Akadt jelentős felfedezése a munka során?

Már másfél éve dolgoztam, amikor rábukkantam Supka Gézára, akinek ismertem a nevét, hiszen 1929-ben ő szervezte meg az első könyvhetet, de fogalmam sem volt róla, miket írt a szabadságharcról, a történész kollégák alig emlegették. Polgári radikális történész és leváltáros, és soha semmi rosszban nem vett részt. Van egy 1848 című remek, elfogulatlan könyve, a szemlélete közel áll az enyémhez; Cserépfalvi adta ki 1938-ban, de akkoriban nem sokakat érdekelt. A halála után ugyanezt a Magvető kiadta az 1849 című, akkor először napvilágot látó folytatásával együtt 1985-ben. Supka olyan bécsi archívumban is kutathatott, amelyik a második világháborúban megsemmisült. Az van meg abból az anyagból, amit ő fölhasznált. Alapmű, érdemes lenne újra kiadni.

A Padmaly cím csak Táncsics titkos búvóhelyére utal, vagy szimbolikus jelentést is hordoz?

Nem akartam szimbolikus címet adni, de utalok arra, hogy tágabban is értelmezhető. Ez a szó nem veszett ki teljesen, mint kiderült, mert a szegediek a Tisza-partról ismerik, és az ásatásokat végző régészek ma is használják. Az interneten bukkantam egy XX. század eleji, egyébként nem jelentős cikkre, amelyben említették a kútból nyíló padmalyt, akkor jöttem rá, hogyan kapott Táncsics levegőt nyolc éven át a föld alatt.

A jelenlegi magyar társadalmi helyzetre talál párhuzamot a történelemben?

Olyan társadalmiátalakulás-sorozatot, mint amilyen a XIX. század folyamán zajlott Magyarországon, nem látok. Éppen ezt volt izgalmas egy regényben végigkövetni. Lehet, hogy a modern Magyarország létrejöttére a végéről nézek visszafelé, és azért tűnnek fel bizonyos események más színben és kevésbé magától értetődően, mint korábban megfestették. A regényben számtalan változatát voltam kénytelen rögzíteni a felelőtlen, vak és tudatlan politizálásnak, ami nem az úgynevezett magyar néplélek, hanem a társadalmi fejlettség következménye. Hihetetlen figurák, döbbenetes fordulatok az életükben, persze Táncsicsék élete még észbontóbb. Megjelennek elfogulatlanul gondolkozó szereplők is, voltak köztük nagy tudású, józan européerek, de azért a többségük elvakult, ettől olyan izgalmasak. Most azonban, amikor az interjú készül, egészen abszurd a helyzetünk. Béke van még, de végletesen alá van aknázva. Abban sem lehetek biztos, hogy megtartják-e a könyvhetet. Budapest léte az elmúlt két évszázadban, az ostromot kivéve, soha nem volt ekkora veszélyben. Ahogy jöttem a villamossal a rakparton, néztem a kirándulóhajókról nézelődőket a Dunán, csoda szép a látvány, okkal bámészkodnak. „Még magasról nézvést megvolna az ország” – mondja Ady. De ha Budapest tönkremegy, kiesik a nemzeti termelés harmada-fele, és az egész országban megáll az élet. Ennek a helyzetnek a következményeiről tapasztalatok híján a szakértőknek sincs sejtésük. Lehet, hogy rémeket látok, döntéshozó helyekre nem vagyok bejáratos, csak a híreket hallgatom, és szorongok.