Száz éve született Kardos G. György

A legnagyobb író volt, akit személyesen ismerhettem. A három Palesztinában játszódó regény újraolvasva még igazabbnak bizonyult, mint ötven éve. Mindaz, ami az életet az évezredek során valamennyire élhetővé tette – az egymás iránti archaikus tisztelet, a másik törzsbe tartozók emberszámba vétele –, szűnőben, a modern nemzetállam szélsőségei pusztítóak, és a békés életre vágyó, teljes emberségű emberek, akik maguk nem öltek és nem ölnek, csak a kicsi földjüket szeretnék megművelni, vagy kereskedőként minimális haszonra akarnak szert tenni, a legrosszabbra számíthatnak. Oly korban élt, mint választott mestere, Radnóti, akinek ifjú költőjelöltként az elismerésére vágyott, és akivel ugyanabba a bori munkatáborba került, de őt nem az első transzporttal hajtották a halálmenetben hazafelé, a szerb partizánok felszabadították, és a háború utáni zűrzavarban Palesztinába került.

1968-ban elképedés fogadta az Avraham Boga­tir hét napja megjelenését Budapesten. Egy évig fektették a kéziratot, mert ’67-ben kitört egy zsidó–arab háború, és a magyar hivatalosság Moszkvához igazodott. Egyszerre szerették és utálták a regényt azok, akiket a téma érzelmileg érintett. Lenyűgöző volt mindaz az ismeret, amitől Magyarországon el voltak zárva, de sokan nem értették, hogyan lehetséges, hogy a szerző a nacionalizmus zsidó válfaját is elítéli. A főhős, az 1920-as évek elején bevándorolt orosz-zsidó földműves a palesztinai brit mandátum alatt azért kerül bajba, mert befogad egy zsidó fiút, akit a terrorszervezete merénylet elkövetésével bízott meg, de a döntő pillanatban nem húzta meg a ravaszt. Mind a brit megszállók, mind a szabadságharcos terroristák halálra keresik a fiút meg a rejtegetőjét, és a regény azzal ér véget, hogy minden bizonnyal elfogják és megölik őket. A címbéli egy hét Avraham vesszőfutása, hogy a fiút és magát megmentse. Átgondolt regényszerkezet, óriási tárgyi és emberi tudás, nagyszerűen megrajzolt alakok: úgynevezett realista regény, amit a hatvanas évek végén a mérvadó magyar kritika épp elavultnak minősített, de a hivatalos ideológia sem volt képes a szocialista realizmus üres kategóriájába besorolni. Lengyelországból a megjelenés évében űzték ki a megmaradt zsidókat, ami a témát még kínosabbá tette.

A zsidó tudatú budapesti magyarok úgy érezték, hogy a legszentebb hitükbe gázol. A magyarok úgy gondolták, nem lehet magyar író, aki nem a magyarokról ír. Végképp nem magyar író, aki tud héberül. A magyar író nem humorizál, a magyar író komoly. A szerző köztudomásúlag pesti link, aki nem tett le az asztalra semmit, csak operettekbe és filmekbe dolgozik be. Egy jó mű bárkiből kicsúszhat, egy mű nem számít! Másodikat nem bír majd írni! Nincs is diplomája! Nem parabolát ír, pedig most már csak az lehet irodalmi értékű! Nem a francia új regényt utánozza, a szemlélete elavult! Hol van benne Kafka? Mindentudó író nincsen többé, inkább arról számoljon be, hogy az írás milyen nehézségekbe ütközik, objektív igazság márpedig nincsen. Mi az, hogy mindentudó?! Hol van az már! Az író legyen szerény. Az író legyen a nemzete nagykövete, képviselője, szószólója, az író legyen intézmény. Az író legyen vátesz. Az író legyen ellenvátesz.

Megérezték a sznobok, hogy Kardos nem sznob, csak nem értették, mert nem tette közhírré, hogy mi mindent olvasott. Nem a divatos elméleteket követte, neki élményei és tapasztalatai voltak. Képes volt a földjükről elűzött fellahok igazát védeni a britekkel és a zsidókkal szemben.

Az irodalom: emberről való tudás. Az iskolában irodalom címén adatokat tömnek a nebulók fejébe, ami arra való, hogy az olvasást egy életre megutálják. Életrajzokat, történelmi és stílusjegyeket magoltatnak, korszakhatárokat vonnak meg, besorolnak, kisorolnak, erkölcsöt prédikálnak, hazafiságot. A mű nem számít, jó, ha lábjegyzetben említik.

A klasszikus drámákra jellemző tér és idő egységében játszódik a második regény, az 1970-ben folyóiratban publikált Sasok a porban. Nem lett akkora visszhangja, mint az első regénynek, a magyar olvasókat az Anders-hadsereg katonáinak sorsa nemigen érdekelte. A lengyel tisztek számára létesített palesztinai kórházat egy segédápolóként dolgozó fiatal arab fiú szemével látjuk, aki a maga szűkös, keleties világából egy idegen, egyszerre nevetséges és nagyszerű világba, Európa vesztébe is betekintést nyerhet. Nagyszerű kisregény sok emlékezetes alakkal, formailag tökéletesen megkomponálva.

Egy lengyel kommunista ügynök, egy ma is szorgos anticionista tótumfaktum feljelentésére a Lengyel Egyesült Munkáspárt illetékesei a magyar könyv betiltását követelték, majdnem sikerült is; sok országban végleg megfúrták a kiadását. Vaknak és elvakultnak kell lenni, hogy valaki ne lássa: nemzeti hősökké válnak az iróniával ábrázolt haldokló lengyel tisztek a regény végére, amikor egyik társukat gyászolva a lengyel nemzeti eposz sorait idézve felvonulnak. Hová tűntek a katonák? címmel és alaposan cenzúrázva jött ki a könyv a Magvetőnél, és a hivatal visszafogottságra intette a kritikusokat.

A történet vége 1977-es, egyes szám első személyű lírai beszámoló a háború végéről, a megalapított államról, de a harcokra is vissza-visszatekint. Nem egyszerűen a leszerelő katona búcsúzik Izraeltől, amelynek az államalapítási lázában már látható mindaz, ami következni fog. Az archaikus, még élhető emberi viszonyoktól búcsúzik a főhős; a modernitás gépiessége mindent és mindenkit bedarál. Kétféle nosztalgia működteti az elbeszélést: az egyik az elviselhető régi világ iránti, a másik pedig az elbeszélő hite, hogy otthon majd emberibb viszonyok várják. A hetvenes évek közepén Kardos még éppen fel tudta idézni azt a naiv tudatállapotot, amellyel 1951-ben hazajött Magyarországra.

Karakterek sokaságát örökítette meg e három regényében a sorsok éles szemű, ihletett, beleélő poétájaként. Véletlenül vetődött Palesztinába, és öt év alatt olyan mélyen elsajátította az ottani nyelveket, az eltérő kultúrákat és a régen ott élők meg az éppen nemrég bevándoroltak életét, mint előtte és utána szinte senki. Csodájára jártak az izraeliek évtizedekkel később Budapesten, és érdeklődtek, elég jók-e a magyar fordítások. Meg voltak győződve róla, hogy héberül írta a műveit.

Kellett néhány évtized, hogy Kardos a kommunistaságból kiábránduljon. ’79-ben a Kortársban megjelent két részlet egy készülő színházi regényből: Mivel nyitott Baján Szikszai Pipi címmel, de abbahagyta. Néhány számára fontos, mérvadó embernek nem tetszett, ami jó ürügy volt, hogy ne folytassa. Palesztinát és Izrael születését meg tudta írni, de neki Magyarország volt a hazája.

Dolgozott az ÉS-ben, a Kurírban, megint az ÉS-ben, fiatal írókat fedezett fel lelkesen, szerkesztette a Rakéta regényújságot. Krokikat írt tömegével, és néhány szép emlékezést a Palesztiná­ba vezető útjáról és szeretett városáról, Rómáról. Olvasói leveleket gyártott, és megválaszolta őket, anekdotázott és mesélt. Társasági ember volt, kocsmázott, filmekbe írt poénokat névvel és név nélkül, Boldizsár Iván, Kellér Dezső és Királyhegyi Pál mellett ő volt a negyedik, aki a nagy népi műfajt, a pesti viccek gyártását művelte.

Kertész Imrén kívül senki sem ismerte úgy a pesti alvilágot, mint Kardos. Kertész egyetlenegyszer említette egy hosszú rádióinterjúban, talán le sem adták, hogy a Rákosi-korszakban a Fő utcába került börtönőrnek. A vidéki laktanyákban haknizó kultúrbrigád tagjaként sikerült nagy nehezen megszabadulnia a börtön­őrségből, a volt auschwitzi rab a fegyőri létet ezzel megúszta, és belecsöppent a prostik, deklasszáltak, csencselők éjszakai életébe. Kardos ugyanebbe az éjszakai életbe került bele, amikor hazajött, ő még a Moszkvából hazapateroltak és a gyerekeik zűrös és zárt alvilágát is megismerte. Elképesztő sztorikat meséltek, könyörögtem, hogy írják meg, de kitértek; egymástól függetlenül arra hivatkoztak, hogy a magyar téma periferikus. Nagyon jól tudták persze, milyen különleges anyag van a birtokukban. Nem írta meg ezt a világot más sem, nyomtalanul elsüllyedt a tanulságaival együtt.

Kardos szűk másfél évtizeddel később hozzáírt még részeket a színházi regényéhez, 1993-ban jelent meg az Ab Ovo kiadásában Jutalomjáték címen. Bájos színészportrék, humorizáló, csevegő olvasmány, az ötvenes évek elejének vicces balgaságai. A regény első felében mintha egy fiatal rendező és egy ifjú színésznő volna a két főhős, a folytatásban azonban mások lépnek előtérbe. Egyetlen évad története, már 1952-ig sem jut el a cselekmény. Földes Gábort, a tehetséges fiatal rendezőt sejthette a különösen beavatott olvasó a rendező alakjában, a díva pedig mintha Kéri Edit lenne, Kardos első felesége. Földes Gábor barátja volt Kardos G. Györgynek, vele alkalmazta színpadra többek között A kőszívű ember fiait, amit évtizedeken át játszottak, általában mások neve alatt. A valóságban Földes, Nagy Imre híve, ’56. október 25-én a győri értelmiségi forradalmi bizottság elnökeként megmentett a lincseléstől két ávóst, a mosonmagyaróvári sortűz másnapján pedig, amelyben száznál több fegyvertelen tüntetőt lelőttek a laktanyából, megpróbálta a bosszúra készülő tömeget a további vérontásról lebeszélni. Abban az évben még megrendezhette a Bánk bánt, de aztán letartóztatták, két társával együtt belekeverték egy másik ügybe, és ’57 júniusában halálra ítélték. Kardost élete végéig nyomasztotta, hogy tanúként nem viselkedett elég bátran. Nem volt oka a lelkifurdalásra, az ő tanúskodása nem számított semmit. Földes Gábor érdekében Major Tamás, Simon Zsuzsa és Kelen Béla is szót emelt, a kegyelmi tanácsban is voltak tekintélyes pártfogói, de Kádár ’58 januárjában e szavakkal döntött a felakasztásukról: „Egy tanár, egy pap, egy zsidó!” Konstruált per volt ez is, mint a Nagy Imre-per, a rendszer végéig ugyanúgy vonatkozott rá a tiltás, a rendszerváltás után pedig, érezhette Kardos, nem ildomos belerúgni abba a rendszerbe, amelyben sokáig hinni próbált.

 Mindent tudott Palesztináról és Izraelről, és megírta. Előbb-utóbb Magyarországról is mindent megtudott, de a hazáját szebbnek és jobbnak akarta látni, mint amilyen. Nem írta bele a Jutalomjátékba a Földes Gábor ellen hazug vádakat előterjesztő rendezőt, aki jutalomból az élete végéig színházakat igazgathatott. Csurka már rég megélhetési antiszemitaként politizált, amikor Kardos még az írói érdemeit hangoztatta. Kiss Ferencnek, a nyilas színészkamara elnökének a színészi érdemeit méltatta. Elítélték, leülte a magáét és megbűnhődött, magyarázta Kardos, nem szabad büntetni a továbbiakban.

Emberséges volt, és hihetetlenül tehetséges. Elképesztő volt a csaknem autista memóriája, Peteleitől és a többi XIX. század végi novellistától oldalak tucatjait idézte, egyszer olvasta őket. A legnehezebb grammatikájú nyelvek is könnyen másztak a fülébe. A párizsi kommün dalait dúdolgatta franciául, egyszer hallotta lemezen. Nem tudott szerbül, de hibátlanul beledanolta a telefonba azt a két csetnik-nótát, amit a bori tábort felszabadító partizánoktól hallott évtizedekkel korábban. Minduntalan viccek jutottak az eszébe bármiről, de enélkül is áradt belőle a szellemesség. Úgy ültem a lábainál, ahogy egy napkeleti bölcs tanítványának illik. Nem voltam egyedül, a dumája mindenkit megejtett.

A humor és a memória adottság kérdése. Ő szégyellte, hogy mindenkinél okosabb. Kissé kifelé kancsalítva elnézett az ember füle mellett a messzeségbe, és röstellte, hogy ő jobban tudja. Megbocsátó volt és megértő. Egyetlen embert viselt el csak nehezen, egy távoli rokonát, aki nyugdíjasként Ausztráliából látogatott rendszeresen Pestre az olcsó nők kedvéért.

Kardos adta a kezembe Lénárd Sándor nagyszerű könyveit. Úgy barátkozott össze vele, hogy valaki elküldte az Avraham Bogatirt Brazíliába, és Lénárdnak annyira megtetszett, hogy nekiállt németre fordítani. Rágták a fülét a magyarok, hogy inkább Konrád György első regényét, A látogatót fordítsa le, de Lénárd kitartott és megcsinálta, így lett világsiker. Hét évvel Kardos halála után kutatni kezdtem Lénárd történetét, akiről a hatvanas évek végén elterjesztették, hogy azonos doktor Mengelével, az auschwitzi tömeggyilkossal. Kardos erről is mesélt, de úgy vélte, hogy a rágalom Lénárdról lepergett. Én a forrásokban azt találtam, hogy Lénárdot emiatt rúgták ki a charlestoni egyetemről, majd Brazíliában sem kapott állást, és ’72-ben ebbe halt bele.

Nem tudtam már elmondani Kardosnak, hogy mire bukkantam. Egy emigráns nyilas koholta a vádat Sao Paolóban, aki ezekben az években a Kádár-rendszer ügynökeként a magyar emigráció legfontosabb alakjairól jelentett. A Gondolat Kiadó mellett az akkori Magvető is kiadta ennek az alaknak a könyveit, ugyanaz a kiadó, amely Kardos G. György és Lénárd Sándor műveit. Elképzelhetetlen, hogy a Magvető igazgatója, a csak névrokon Kardos György ne tudta volna, kiket publikál.

Huszonnyolc éve halt meg a legjobb magyar író, akit ismernem adatott. Igyekszem meggyőzni a maradék olvasókat, hogy az ő könyveit vegyék a kezükbe. Öt éve, a Covid alatt, amikor be voltunk zárva, néhány baráttal rendszeresen zoomoltam. Kérték, hogy minden héten olvassak fel valami derűset. Kardos humoreszkjeihez folyamodtam, nagy sikert aratva. A regényei felolvasásához a Covid nem tartott elég sokáig, de a következő kijárási tilalom alatt, amikor áram se lesz már, kiállok az utcára és nekikezdek.