A felejtés ellen

Veres András: A felejtés ellen. Történetek és emlékezések. Balassi Kiadó, Budapest, 2023, 340 oldal, 4500 Ft

Veres András válogatott tanulmányainak a Balassi Kiadónál tavaly megjelent első kötete az állócsillagokkal, Adyval, Kosztolányival, József Attilával foglalkozott, a második kötet elegyes irodalomtörténeti és irodalomelméleti tanulmányokat, összehasonlító elemzéseket, napi- és hetilapokba írott kritikákat és nekrológokat tartalmaz. A tudományosan szabatos, ám bujkálóan ironikus és fegyelmezetten indulatos fogalmazás a hosszabb és rövidebb terjedelmű írásokat egyaránt élvezetessé teszi, kitérők az olvasó figyelmét nem térítik el.

Szívemhez különösen közel áll a Platón – és A lakomában formaképző monológ – érdekében előadott védőbeszéde. A Huszadik Század című folyóiratról szóló írás tömör kismonográfiaként hat, benne a központi alak, Jászi Oszkár irodalomszemléletének tanulságos változásaival. Felettébb szórakoztató Rejtő és Karinthy ellentétes eredményre vezető, mégis hasonló poétikájának életrajzi adatokkal alátámasztott elemzése, és üdítő, amit már a tankönyvíró Veres Andrásról tudtunk, hogy a populáris irodalmat, ha megérdemli, szívesen emeli be a magas irodalomba, pontosabban a befogadtatás tényét nem mulasztja el regisztrálni. József Attila Pilinszkyre gyakorolt hatásának bemutatása a lírakedvelők számára csemege. A reneszánsz műveltségű Vekerdi Lászlónak a szerző számára megmagyarázhatatlan Németh László-imádata pompás lelki és szellemi krimi.

Veres Andrásnak meggyőződése, hogy egyetlen kánon helyett inkább kánonokról érdemes beszélni, és két olyan, ellentétesen szélsőséges alkotó indulatainak közös forrásvidékét is jelzi, mint Szabó Dezső és Lukács György. Egyikük sem kedvence, de mindkettejük teljesítményében talál méltánylandót. 

A múlt század irodalomelméletének és irodalomtörténet-írásának jelentős magyar alakjai, Veres András mesterei és kollégái elevenednek meg nekrológjaiban. Földes László, Török Endre, Márkus György, Bojtár Endre, Szegedy-Maszák Mihály és a tanítvány, a fiatalon meghalt Kálmán C. György alakját, szemléletét, munkásságát baráti beleérzéssel, egy-egy jellemző megszólalásukkal ábrázolja. Gyászát a pontos fogalmazással rejti el, tárgyilagossága igaz érzelmekből táplálkozik. Műértésének központi eleme a tragikum iránti érzékenysége; az egzisztenciális szorongás tárgyszerűen is jelen van a József Attila–Pilinszky összevetésben. A szeretet és a nagy­rabecsülés nem fosztja meg a poétikum tiszteletéből eredő józanságától, Esterházynál kifogásolja, amikor a valódi írói feladatot elhárítja magától.

Fiatalabb kortársaként rám is ihletően hatottak az orosz formalisták. Bahtyint többször is emlegeti, Eichenbaumot ritkábban, Sklovszkijt és Tinyanovot egyszer-egyszer. Sklovszkij eredeti vezetékneve és Tinyanov anyjának a vezetékneve történetesen azonos az enyémmel, de nem ezért kedvelem őket, Tinyanov íróként is az egyik kedvencem.

Őszinteségért őszinteség jár: nem minden rajongással megénekelt hősét szeretem úgy, mint ő. Antonioni képsorai a számomra didaktikusak, bár egyetértek azzal, hogy a legkevésbé a Nagyítás avul (a teniszezők Pina Bausch ihlette záró helyzetgyakorlatát mindamellett laposnak találom). Konrád György zsongító prózafolyamaiból jobbnak láttam partra mászni, politikai látomásainak a számomra nem volt valóságalapjuk. Fehér Ferenc eltökélt ideologikussága iránt soha nem tudtam fölmelegedni.

A Németh G. Béláról szóló árnyalt pályakép a szívembe talált. Az Eötvös Kollégiumban tartott József Attila-szemináriumán diákként 1967-ben sikerült vele összekülönböznöm, és az óráit nem látogattam többé. Öt évvel később egy konferencián felolvastam egy kelet-európai tárgyú szösszenetet, az ülés végén elkérte az Irodalomtörténeti Közlemények számára. Gyakorlott tanár lévén aligha felejthette el a szemináriumán történteket. Minden könyvemet elküldtem neki, ő pedig minden alkalommal írásban mondott róluk átgondolt, tömör ítéletet.

Aki e tanulmányokat elolvassa, meggyőződhet róla, hogy a XX. század utolsó évtizedeiben Magyarországon a művészetről való gondolkodást európai színvonalon lehetett művelni. Veres András könyvének elégikus hangulatú címe azt jelzi, hogy ennek vége van. A kötet az írói erények mellett ettől is megrendítő olvasmány.