Shakespeare

Nem könnyen hozták meg a döntést, de meghozták. Tizenegyen szavaztak a tizenkettedikről, aki nem volt jelen, és nem is tudta, hogy szavaznak róla. Tizenegy részvényes a tizenkettedik részvényesről.

Az előterjesztést Burbage vállalta. Körülbelül azt mondta, hogy hát igen, valamennyien tudjuk, múlhatatlanok az érdemei, amiért ott tartunk, ahol, de hát lássuk be, hogy dehát. Heminges volt a következő felszólaló, ő ellenezte. Micsoda dolog kinyírni azt, aki közöttük valószínűleg a legtehetségesebb.

A többiek hallgattak.

Burbage akkor arra hivatkozott, hogy újabban a tizenkettedik részvényes nem írt semmi jót, különben is, tíz éve a rohadt gyávája nem vállalta, hogy az összeesküvéssel kapcsolatban kihallgatásra menjen. Ez igaz volt, sőt: éppen Heminges volt az, akinek mennie kellett helyette. A darab szerzője valóban vonakodott, hogy a királyi ügyész előtt megvédje magát és a társulatot, amiért az egyik régebbi darabját váratlanul elővették és eljátszották, pont az Essex-összeesküvés előestéjén, amely persze megbukott (nem az előadás, hanem az összeesküvés). Mindenki tudta, hogy a darab a királynőről szól, főleg a királynő meg a királyi ügyész, hiába volt II. Richárd a címe, panaszkodott is emiatt Erzsébet királynő nyilvánosan. Súlyos hiba volt belemenni a felújításba, pont az összeesküvés előestéjén, szét is zavarhatták volna a társulatot emiatt. Heminges vállalta a veszélyes küldetést a szerző helyett, és akkor még nem lehetett tudni, hogy nem csukják börtönbe azonnal. Heminges most erre azt mondta, hogy igen, a szerző gyáva volt, de az ötlet, hogy a darabot azért vették elő, mert ötszörös gázsit fizetett érte a megbízó, az a szerzőé volt, és megmentette az életét meg a társulat létét, mert a királyi ügyész e pénzügyi érv előtt meghajolt.

A többiek hallgattak.

Burbage elővette a következő vádat. Most is súlyos hibát követett el a tizenkettedik részvényes, a VIII. Henrikben, legutolsó darabjában, annak is a végén, azt az Erzsébet királynőt dicsőítette, aki már rég halott, nem csoda, ha Jakab, a mostani király megsértődött. Még egy ilyen hibát nem engedhet meg magának a társulat.

Hallgattak. Mindenki eltűnődhetett, vajon Burbage most Jakab király parancsát közvetíti-e vajon, vagy csak kifogásnak használja e vádat, mert színészi ereje az elmúlt években megcsappant, és csökkenő népszerűségéért netalán valaki mást akar felelőssé tenni, a lelkének így a kényelmesebb. Hallgattak azért is, mert a darabot a próbák kezdete előtt valamennyien megkapták és elolvasták, ez volt a szokás, és senki a darab befejezése ellen nem emelt kifogást.

Kínos volt a hallgatás, elvégre húsz éve éltek és dolgoztak a kérdéses részvényessel együtt, mármint a többség, mert páran már meghaltak az egykori alapítók közül, és mindannyian tudták, hagy közöttük tényleg a tizenkettedik a legnagyobb — illetve, ha jobban meggondoljuk, színésznek nem ő a legnagyobb, mindig csak karakterszerepeket játszott, és nem is mindet jól, arra hivatkozva, hogy őneki a szerződése értelmében évi két darabot kell szállítania, és ha minden reggel próbál és minden délután játszik, akkor nem tud írni. Lehet, hogy így van, de ők, a tizenegyek, minden reggel próbálnak és minden délután játszanak, és rájuk jön be a közönség, ők a sztárok, a tizenkettedik pedig ritkábban játszott, most már egyáltalán nem játszik, és mégis megkapja a bevétel tizenketted részét.

Nagy volt a hallgatás, aztán hét-négy arányban amellett szavaztak, hogy menjen el.

De ki mondja meg neki? A tizenegyek elé idézni nem lehet, hogyan lehetne baráti törvényszék előtt kimondani a halálos ítéletét? Ebből lett csak vita igazán. Végül a józan ész döntött, sorsot húztak, és Ármin húzta a rövidebbet.

— Na jó — mondta Ármin —, közlöm vele, hogy többé se nem játszik, se darabot nem kell írnia, de most részvényes marad vagy sem?

Ebből lett a véres vita. Aki se nem ír, se nem játszik, miért kapna részesedést az előadások bevételéből? De ha nem kap, és jogi útra tereli a dolgot? Valamennyien tudták, hogy a tizenkettedik az utóbbi időben dühödt pereskedésekkel tölti a szabadidejét. Főleg a faluja környékén vásárolt ingatlanok miatt perel, jó részüket a földesurak bekerítették és a magukénak tekintik. Egyelőre minden perét megnyerte, és van neki folyamatban még néhány. Mi az neki beperelni a társulatot is, főleg most, hogy írás helyett perekbe öli a fantáziáját?

Burbage, aki a leggazdagabb volt közülük — nem azért, mert ő játszotta minden előadás főszerepét, hanem mert az apukája adta annak idején bérbe a színházat a társulatnak, és ezen örökség rászállt —, azt javasolta; kapja meg a részesedését a tizenkettedik részvényes haláláig. Ez még mindig kevesebb, mintha a bukott darabokért megkapná az évi tíz-tizenkét fontot, és így még csak perre se mehet.

Ezt persze többen ellenezték, a többiek nem voltak olyan gazdagok, mint Burbage, nekik jól jött volna, ha a bevétel egytizenketted részének egytizenegy részét a későbbiekben megkapják. Szavaztak, és Burbage javaslata ment át.

Ben Jonson előbb tudta meg, mint a tizenkettedik részvényes — pletykás hely a színház. Ben Jonson nem volt részvényes sehol, ő szabadúszó író volt. Szeretett volna részvényes lenni valamelyik jobb társulatban, de a dögök mindig arra hivatkoztak, hogy őt rendszeres időközönként le szokták tartóztatni, például emberölésért. Ráadásul pont egy színészt ölt meg. Mint mondhatott erre Ben Jonson? Igaz volt az ellenérv, noha olyan színészt döfött le, akivel korábban egy cellában raboskodott, és volt rá alapos oka. Ben Jonson mindenesetre elrohant a nyomdába, és darabjainak összkiadásában kijavította a színészek sorrendjét. A kigolyózottat tette az első helyre. Most már tehette, az illetőt, aki őt egykor fölfedezte, és akire ő meg nem szűnt tisztelettel féltékenykedni, végre kinyírták.

Ármin úgy döntött, elmegy a tizenkettedikhez, és visz egy üveg bort. A ház előtt, ahol a tizenkettedik egy apró szobát bérelt, toporgott egy kicsit. A szomszéd ház emeletén éktelenül sivalkodott egy csecsemő. Ármin nem tudhatta, hogy ez a csecsemő később, felnőtt korában, majd megvakult, de nem ettől lett híres, hanem attól, hogy Milton volt a neve. Ármin idegesen toporgott. A tizenkettedik darabjaiban női szerepeket játszott gyerekként, miután mutálni kezdett, szolgákat, majd jó kis karakterszerepeket azóta, egy darabban kettőt-hármat is. Ő aztán igazán tudta, kivel kell közölnie a tizenegyek határozatát, amit ő ellenzett, de hát a rövidebbet húzta. Jobb lett volna kockát vetni, gondolta.

A tizenkettedik meglepetten fogadta, összehúzta magán a házikabátját, a szobában sose fűtöttek, persze, Angliában a fűtés nem divat.

— Mi baj? — kérdezte a tizenkettedik.

Ármin az asztalra tette a bort, a kéziratlapok közé. Ettől a tizenkettedik még inkább elkomorult. Bort, délelőtt? A tisztességes, derekas nyakalás ideje az éjszaka.

Ármin nem akart leülni, állt, hallgatott. Aztán nagy nehezen kibökte.

A tizenkettedik részvényes leült, megvakarta a kopasz feje búbját.

— De hát miért? — kérdezte kétségbeesve.

Ármin hallgatott.

— Nem írtam azt mindig, amit kellett? — kérdezte a tizenkettedik. — Nem írtam meg például a Periclest? Ennél rosszabbat Fletcher és Beaumont se bír írni, baromi sikere van, életemben nem volt ekkora sikerem, ilyen szart senki se bír írni, csak én, hát mi kell még? Mindig olyan szart írtam, amilyen kellett, még most is tudok szart írni, akkor miért?

Ármin hallgatott, dugóhúzót vett észre az asztalon, bajlódott kicsit a dugóval, kihúzta, egy szuszra kiitta az üveg felét.

— Akkor én most menjek vissza a falumba? — kérdezte a tizenkettedik.

— Ezt nem mondta senki — jelentette ki Ármin.

Hallgattak. Aztán Ármin azt mondta, kezdődik a próba, sietnie kell, és elment.

A tizenkettedik kiitta az üveg másik felét, a kéziratokat kidobta a szemétbe, összepakolt — nem volt sok cucca —, felmondta az albérletet és felült a Stratford felé induló első postakocsira.

Többé nem ment Londonba. Vett ugyan Londonban egy nagy házat, de nem magának, hanem az egyik lányának, hogy majd jól menjen férjhez. Már korábban megvette a legnagyobb házat Stratfordban, hogy a másik lányát is jól tudja férjhez adni. Fia nem élt már, meghalt gyerekként pár éve. De nem volt szerencséje a lánya udvarlóival, nem is bírta férjhez adni őket. Sokat pereskedett azontúl, főleg a bekerítések miatt. A színházi bevétel tizenketted része egy darabig megjött, aztán ki-kimaradt, végül elmaradt teljesen. Nem járt utána, elég gazdag volt. Sokat ivott, sokat evett, nem írt semmit, csak alkalmi sírverseket a helybélieknek, akik csodálták, hogy minden szóra húsz rímet is talál

Végre sikerült férjet találnia az egyik lányának. Az esküvő előtti napokban tudta meg, hogy a férj-jelölt egy rohadt csaló gazember, de akkor már nem lehetett visszacsinálni a dolgot. Annyit evett és annyit ivott az esküvőn, hogy másnap reggel belehalt.

Ben Jonson kötete akkoriban jelent meg, a darabokban egykor szerepelt színészek névsorának élén a frissen elhunyt neve állt. Heminges, meghallván a halálhírt, azt javasolta a tizenegy részvényesnek, hogy adják ki az elhunyt darabjait pont úgy, ahogy Ben Jonson kiadta a maga vacak darabjait. Vita támadt, megéri-e, keresnek-e rajta. Burbage némi tűnődés után azt mondta, valószínűleg megéri. Úgyhogy elkezdték a kötet szerkesztését, összeszedték a kéziratokat, a súgópéldányokat, folyt a darabok szövegének tisztázása három éven át, a kinyomása meg tartott négy évig. Főleg Heminges figyelt oda nagyon, lelkifurdalása volt. A kötet megjelenését Burbage nem érte meg, nem részesülhetett hát a bevételből. Az immár halott vezető színész irigyei így elérték, hogy a kötet élére ne Burbage festménye kerüljön a szerzőről — a színész jól is festett, és a tizenkettedikről készült portréja a megszólalásig hű volt —, hanem egy kifejezetten dilettáns kép, amelyen a tizenkettedik részvényes úgy nézett ki, mint egy reménytelen idióta.

Az összes pert, amit a tizenkettedik részvényes megkezdett, az örökösök elvesztették,

Spiró György