Népszabadság, 1995. december 23.
SPIRÓ GYÖRGY
Történt, hogy megutálták egymást az emberek San Giminianóban. Valami vírus okozhatta vagy az emberi természet maga, mindenesetre elkezdték egymás házait lődösni az emberek nyíllal, kővel, mifenével, és mert szűk kis utcákból állott San Giminiano, a lövöldözés nem volt veszélytelen. Akkor valaki kitalálta, hogy a házára felhúz még egy emeletet, mert onnét neki lefele könnyebb a szomszédok házaiba belövöldözni, azoknak pedig fölfelé nehezebb. És az emeletet fel is húzta, és lövöldözött lefele. Feldühödtek a szomszédok, de észbe is kaptak persze, és ők is újabb emeletet húztak a házaikra, de persze nem egyet, de kettőt is rögtön, ha már, így aztán az ötlet szerzőjének is további emeleteket kellett húznia a házára, persze nem egyet, de kettőt is rögtön, ha már, hogy az emeletnyi előnye megmaradjon. Nagy lett a keletje a kőnek, a gerendának, a kőművesnek, az ácsnak, mert a szomszédok a dolgot nem hagyták persze annyiban. Akinek mozsárágyúra tellett, az csigával húzatta fölfelé, egyre följebb. És lődözték egymás házait San Giminiano lakosai kegyetlenül, nem is házak voltak azok már, de tornyok, karcsún az ég felé törők, és összedőlt, kiégett sok ház, azokat sürgősen újjáépítették a vaskos, folyamatosan locsolt gerendafedezékből, és még magasabbra a szomszédok házainál persze, ha már. És hullott a kő, a nyíl, az égő olajosvászonnal körültekert dárda meg a mozsárgolyóbis a házakra meg az építőkre egyre magasabbról.
Így lett San Giminiano az első felhőkarcolók városa, úgy fest ma, mint egy kis középkori New York, mutogatják is a turistáknak a mai italok büszkén. Büszkeségük megalapozott, az emberi szellem egyik végállapotának kőnyomata a városka, ahol nem a telekárak felszökése okozta a házak égbe szökkenését, hanem a rémületes emberi hülyeség, amelyik ha egyszer elhatalmasodik valakin, akkor úgy fertőz, mint a pestis, és szabadulni tőle csak úgy lehet, ha a lakosság nagy része kihal. Ki is haltak szépen San Giminiano felhőkarcolóinak építtetői rendesen. A felhőkarcolóik, a csigaházaik viszont megmaradtak. Nem ártana, ha a történészek meg a szociálpszichológusok számára ingyentúrákat szerveznének San Giminianóba, és a fontosabb nemzetközi konferenciákat ott rendeznék meg,
Én húsz éve jártam ott, és a látvány derűre fakasztott.
Most, hogy San Giminiano tornyai az eszembe jutnak, kevésbé vagyok derűs. Olyasfajta lövöldözés folyik mostanában mifelénk, mint amilyet San Giminiano lakosai produkáltak hajdan — csak ama jellegzetes kelet-európai módon, hogy a magas, magasabb, még magasabb épületeket kártyalapokból építik. A mi légvárainkból nem hogy pár száz év múlva nem lesz semmi sem látható, de már pár év múlva sem. Nem lesz mit mutogatni. De nincs mit mutogatni már ma sem. A hullák persze ma is valóságosak, és számosabbak is, mint San Giminianóban egykoron; az őrületünk is egyivású, sőt, ha a kortársi tapasztalataimnak hihetek, még nagyobb téboly is talán, persze az egyszer élő mindig elfogult, és a maga bajához foghatót a történelemben visszafelé kutakodva nem talál. De San Gimianóban ha mást nem is, legalább az emberi hülyeség emlékművét megalkották. De ugyan miféle emlékművet alkotunk mi? Milyen nyomot hagyunk mi magunkról?
Időleges, átmeneti, mélységesen szellemtelen az a hisztérikus valláspótlék-keresés, amit ma szűkebb és tágabb honomban megfigyelnem adatik, s mely keresésben a keresők nem is hisznek többnyire, csak a használt eszmék ócskapiacán akarják gyorsan megszedni magukat. Ahonnét a másikra nyilaznak, ama felhőbe vesző magaslat, a talajról nem is látható, de onnét lentről sem látható a talaj. Voltaképpen jogosan hívhatják ezt az állapotot demokráciának: San Giminianóban is demokrácia volt abban az értelemben, hogy az egész lakosság lelkesen vett részt a lődözésben.
Egy másik kép is az eszembe ötlik, ez Andrej Platonov képe a Dzsanból, a huszadik századi próza egyik remekéből: az emberóriás feje áttöri a felhőréteget, amely kalodaként szorul a nyakára, mozdulni nem tud, letekinteni nem tud, a hosszú, csenevész óriástest bénán lóg le a földre. Platonov képe a megalapozatlan utópiát bírálja, míg a felhőkakukkvár-halmaz San Giminiano képe az utópiahiányos vademberi gyakorlaté. Platonov képén ott van a megnyúlt, önmagát kalodába zárt hivő ember, San Giminianóban viszont ember nem is látható, nincs olyan, csak az a sok-sok zsiráf-forma börtön, ahová az emberkék egykor bezárták magukat ijedtükben és kiszikkadtak és szétporladtak nyomtalanul.
Azt az emberi tartalmat, amely tagadhatatlanul emberi lényegünk egyik alapvonása, belülről megérteni nem lehet. A falakon belülről, az egymásra fel- és lenyilazók szemszögéből ennen állapotunkról beszámolni képtelenség. San Giminianót kívülről kell nézni. És akkor láthatóvá válik, milyen is az elmebaj. Az egymásra lődözők tökéletesen racionálisan ténykednek, amikor egymást támadva, a maguk életét védve, vetélkedve újabb és újabb emeleteket húznak a várukra. Ha már egyszer megtámadta őket a gyűlölet vírusa vagy, ki tudja, ha már egyszer felszínre tört belőlük az összemberi lényeg, nem is igen tehettek volna mást. Az ilyen csapdahelyzetből csak kihalással lehet menekülni. San Giminiano az emberi együttműködés tökéletes hiányának képe, a szétesett társadalom mauzóleuma, amelyben még csak balzsamozott tetem sem marad. Már-már kedvem támad darabot írni San Giminiano kényszerépítészeiről, akik épp úgy előemberi-törzsi alapon emelték a tornyaikat egyre magasabbra, ahogyan a mai, már most nyomtalan légvárak építői ténykednek rémületükben és gyengeségükben. Húsz éve még mulattam rajtuk. Ma már csak szeretnék mulatni. Az a baj, hogy azóta megismertem őket.
Nem sokat érek azzal, hogy ma már tudom, San Giminianóban élek. A légvár-San Giminiano szűkebb és tágabb édes hazám képe. Tudatom mélyén pedig ott motoszkál a még lehangolóbb gyanú, hogy amit eddig külhonnak tekintettem, hát az se másmilyen.
Spiró György