Kései vendég

Furán voltam az Ő költészetével, szerettem is meg nem is, kivéve utolsó, már a halál árnyékában írt nagy verseit, azokért rajongtam. Ínyrák, jutott eszembe sokszor, ínyrák aránylag fiatalon, s mégis maradt ereje alkotni, vajon hogyan csinálta? Vagy azért dolgozott továbbra is eszelősen, mert ő se tudott a halál árnyékában kitalálni semmit? Ő, aki már nem hitt semminémű túlvilágban, sem abban, hogy a nyelv, amelyen ír, egyáltalán fennmaradhat. Erős várunk a nyelv, írta, mert tudta, amit akkor már tudni kellett, hogy korántsem. Nem volt kedvenc költőm, mégis gondoltam rá olykor, s nemcsak akkor, amikor véletlenül abban az utcában jártam, amelyben élt, amelyet meg is énekelt. Az egyetlen fia még az ő életében megtébolyodott; eltűnődtem néha, vajon azt hogyan lehet ép ésszel elviselni.

Belőle is érettségi tétel lett, mint a barátaiból; belőle tér neve, amiként néhány barátjából utcanév, a sznob politikusok így határoztak, és utánuk a legkevésbé sem sznob politikusok így hagyták, akik pedig a kultúrát, megkönnyebbült sóhajjal, végre igazoltan vehették semmibe. Az ő költészetét sem igen olvasták már akkoriban az élni, tülekedni vágyók többé, politikailag nem volt felhasználható; egy darabig még megjelentek műveinek újrakiadásai, lassan hal el minden a Földön, a halhatatlanok aránylag sokáig húzzák, és a feledést feltartóztatni nem lehet; alaposabb monográfia róla sem jelent meg, sem kritikai kiadása.

Már olykor is alig gondoltam rá, ám egy reggel a rádióban utolsó titkos kedvese, az egykori cselédlány elmondta: amikor a híres költő ötvenéves lett, már reggel megterítették az ebédlőasztalt, odaült az asztal mellé a költő a feleségével és elmebeteg kisfiával, és várták a vendégeket, várták délben, várták délután, várták este a vendégeket a terített asztalnál, de nem jött senki, nem ünnepelte az ötvenéves költőt egyetlen barátja, tisztelője, olvasója, kritikusa, szerkesztője, kiadója sem; ők vártak és nem ettek egész nap, és a cseléd végül könnyezve szedte le az asztalt. Akkor már két éve volt halálosan beteg a költő; halálra volt ítélve, nem volt hát tényező többé, hiába írta azt, amit írt, életének legszebb műveit akkortájt; lemondtak róla gyorsan, akik azt hitték, még életre vannak ítélve, lemondtak róla mind a barátok; és lefeküdt a családjával az ötvenedik születésnapját ünneplő, halálosan beteg költő éhesen.

Ez a történet szíven ütött.

Negyvenhét évesen lett beteg a költő; ekkoriban írta a legszebb verseit, bár életművének java addigra megvolt, tíz évvel korábban jelentek meg legjobb regényei, legjobb novellái, híres volt, dédelgették, s mégis meg kellett érnie az elfeledtetést anyanyelvének szülöttei által, másfél évvel a halála előtt. Március 29-e volt aznap, s mint utánanéztem, péntek, amikor egész nap várták a vendégeket hiába.

Soká tűnődtem ezen a dolgon.

Korábban azt hittem, hogy az ő korában még számított valamit a szellem, ami az én koromban nem; tévedtem hát, nem számított akkor sem. De miért is számított volna ebben az országban, ezen a nyelven?! S bár nem tartozott a kedvenc költőim közé, noha tiszteltem, becsültem, s néhány kései nagy verséért rajongtam is, végül arra az elhatározásra jutottam, amihez nem is kell sok, csak valamennyire pontos képzelőerő, hogy helyrehozom a kortársai vétket, elmegyek hozzá a születésnapján, legalább én, legalább utólag.

Mikor e szokatlan döntést hoztam, nem voltam már fiatal én sem, tudtam hát, amit tudni lehet és tudni kell, mielőtt az ember eltűnik innét. Tudtam azt is, hogy az ilyen tudás nem ünnepi, terített asztal mellé való. Vállalkozásom akadályai közt a legcsekélyebb volt ezért az idő, amit hátrafelé át kellett ugranom. Engem nem rázott meg, ha nem jöttek a vendégek, alig-alig jöttek évek óta, én már megszoktam, természetesnek tartottam, de neki, akkor még, fájt. Nem közömbös, miről is fogunk mi beszélgetni. Világos volt, hogy el kell hallgatnom, amit róla és utóéletéről tudok. Utolsó, még megíratlan nagy verseit nem szabad dicsérnem, különben meg sem írja őket. Közös hazánk későbbi történetéről sem mondhatok semmit, elvégre mindaz, ami később történt, legszörnyűbb sejtésein is túltett. Hallgatnom illik barátainak vesztéről is, azokéról, akik őt éppen nem látogatják, s akiket ő nagyon szeret. El kell hát titkolnom, hogy más időben élek; így kell tennem annak ellenére, hogy költő a legjobban utókori olvasójának örülhetne elvileg.

Nem az időugrás volt a gondom hát, hanem az: ha örömet sem okozhatok neki, minek keresem föl egyáltalán?

Soká tépelődtem, míg rá nem jöttem, hogy terv nélkül kell nekifognom a feladat teljesítésének, különben késő lesz és én is meghalok, mielőtt kortársai vétkes figyelmetlenségét helyre nem hozom, legalább valamelyest.

Ott álltam a Széll Kálmán téren, virágot vettem a feleségének, ácsorogtam, sütött a nap, dél volt, és el kellett volna szánnom magam, hogy végre elinduljak a Logodi utcába.

De csak ácsorogtam, mert megdöbbentett a tér nyugalma, az emberek ráérőssége. Elszédített, hogy a levegő beszívható. Az én időmben a város rémtereinek egyikévé züllött Moszkva néven ez a Kalef, ahogy az államilag termelt csőcselék nevezte és ellepte ezt a teret is, amiként szinte az egész várost, az egész országot, amivé szorgosan lealjasították, mire nekem kellett benne élnem, összehasonlíthatatlanul kevésbé halálra ítéltnek tűnt ez a Széll Kálmán tér, mint az én koromban. S a járókelők, akik kilenc-tíz év múlva lódögökre vadásztak majdan, már aki életben maradandott közülük, a létezésbe szilárdabban horgonyozottnak, mint az én kortársaim, a nyűttek, büdösek, szellemileg bénák. A főposta épülete elegáns, a teret övező házak lakályosak. S álltomban bámultam: noha villamossinek már metszik egymást a téren, kocsiforgalom alig. Topolinót láttam párat, oldalukon a bájos indexek, amilyenekre gyerekkoromból emlékszem, hiszen kilenc és fél évvel az ő halála után születtem majd mindössze: kézzel kell a sofőrnek a piros üveggel ellátott, húsz-harminc centi hosszú klaffantyút a vezetőülés melletti ablakon kinyúlva felcsapnia kanyarodás előtt. S láttam azokat a régi típusú buszokat, kicsi koromban ilyeneken még utaztam, amelyek motorháza kutyaorrszerűen előreugrott; csaknem szalutáltam nekik örömömben. A villamosok, a régiek, nem leptek meg. Jócskán benne jártam már a felnőttkorban, amikor még közlekedtek ilyenek a temetői járaton Farkasrét felé, ahol akkor laktam; ajtajuk fel-leereszthető rácsozat volt, a peron ezért jó huzatos; az ember könnyen becsíphette a kezét, ha a rácsot óvatlanul húzta fel vagy le; a kalauz két megálló között morcosan kis láncocskára erősített, ellophatatlan dugasszal tette mozdíthatatlanná. A csengőhöz bőrszíj vezetett, s lelógó bőrszíjak voltak varrva rá, hogy a kocsiban bárhol meghúzhassa a vezetőnek így jelző kalauz. Ilyen villamosokon tujáztunk a Pozsonyi úton, egy másik nagy költő, a háborúban agyonlőtt mártír lakásának közelében, amikor még járt a tizenötös. Lovas kocsikat is láttam, a látványuk szintén otthonos volt, a jeges ilyeneken szállította a hasábosan fagyasztott jeget, a szüleim gyakran küldtek le jégért engem, és amíg sorba álltam a vödörrel és a jeges a hosszú hasábokból csákánnyal kisebbeket vágott, az ellenértéknek megfelelően, én néztem a zsákból zabot majszoló, nagy testű, békés lovakat, amelyek valamiért az apámra emlékeztettek, és néztem, ahogy odaszartak a kockakőre, és ahogy a szarra rögtön rárepültek a verebek. Úgy 56-ig tartott ez a jégkorszak, amikor megint volt egy forradalom. Fogatok is feltűntek a téren, olyanokat én már nem láthattam, bámultam hát őket, amíg el nem tűntek a Városmajor felé.

Nem bámészkodhattam túl feltűnően, mert a rég halott emberek nem néztek meg maguknak engem, aki pár szál szekfűvel ácsorogtam ott, és azon morfondíroztam, hogy ebben a születésem előtti időben talán mégis kevésbé lennék száműzött a hazámban, mint a magam idejében. Holott tudtam, hogyne tudtam volna, hogy kemény törvények tennék az életemet nehézzé, s nem csak a rejtett megkülönböztetés, mint az én időmben, és még súlyosabb numerus clausus várna rám hamarosan, és túl sem igen élhetném a következő éveket feltehetőleg. Mégis jó volt pár-percig azon a békebeli téren ácsorognom, mielőtt a Logodi utca felé indultam végre.

De nem találtam meg azonnal az utcát, mert az a lépcsős felüljáró, mely az én időmben otrombán díszelgett a szörnyű tér felett, még nem volt meg. Az épületek sem nyújtottak támpontot, helyükön az én időmben modern házak álltak. Harmincöt évvel később járkáltam arrafelé rendszeresen, gyakorta éjfél körül bandukoltam a Logodi utcában a Moszkva tér felé kielégült zsigerekkel, hogy hazavillamosozzam; az a lány nem szeretett engem, mindenáron Kanadába akart férjhez menni, össze is jött neki nemsokára; sok ilyen lányt ismertem, mind el akart menni innét, ki gyerek nélkül, ki gyerekkel válás után, s mindig valami gyökértelen magyar vagy kelet-európai vette el és vitte ki őket; elhitették magukkal és egymással, hogy éreznek is valamit a másik iránt, nincs is ebben kivetnivaló, én is csaltam magam, amikor a Moszkva tér felé bandukoltam a Logodi utcában, hogy villamosra üljek.

Amikor végre megtaláltam az utcát, elcsodálkoztam. A házak nincsenek leromlott állapotban, ebben az utcában jó lehet élni! ez voltaképpen elegáns környék! és csönd van, az Attila útról nem dübörög fel a forgalom! s a házak közül a beépítetlen Sashegy, a merőben zöld Kis-Svábhegy meg az emlékműtelen Gellérthegy látszik! és a Rózsadomb is érintelen még! egészen olyan, mint amikor apámmal vasárnaponként kirándultam! Egész gyerekkorom legszebb élményei voltak ezek a séták.

Mégis jobb lett volna most élnem, gondoltam a Logodi utca előkelő házai mellett bandukolva, kezemben a virággal; lassan mentem, noha tudtam, illene sietnem, ne várakozzék a költő késő estig, mint várt késő estig, hiába; s amint egyre lassabban, bizonytalanabbul haladtam, eszembe jutott, hogy hiszen a házszámot sem tudom.

A háza helyén üres telek állt az én időmben, a többi hasonló üres telkek között, és sehol egy tábla, hol is élt ő, aki azt az utcát halhatatlanná énekelte.

Járókelőktől kellene megkérdeznem, gondoltam, s az ötletbe beleborzongtam. Rég halott emberektől érdeklődni? Anélkül, hogy felszólítanám őket: meneküljenek, amíg nem Késő?! amit pedig mégsem tehetnék meg, méltán tartanának bolondnak. Talán a főpostán van telefonkönyv, abban megnézhetném a címet. De ha nincsen benne? Sehol egy utalás, hogy lett volna telefonja. Valószínűleg nem volt; a hiába várt barátok felhívták volna sietős gratulációval, mentegetőzve, hogy ilyen-olyan sürgős intéznivalójuk jött közbe, a lerázásnak a telefon a legjobb eszköze. A volt cselédlány a rádióban nem szólt telefonról.

Álltam, kezemben a virággal, mellettem időnként urak és hölgyek haladtak el, álltam, nem mertem megszólítani őket, különben is magabiztosabbak, méltóságteljesebbek voltak, mint az én időm járókelői. Hátha nem is tudják, hol lakik. Hátha nem ismerik a nevét? Rosszul esne ez nekem. Ne ingassák meg a hitemet, hogy őt még ismerték és becsülték a kortársai, akkor is, ha a születésnapján, egy végzetes kórban szenvedő ember vélhetőleg utolsó születésnapján senki sem ment el hozzá.

Ismét eszembe jutott: talán mégis jobb lenne, ha különös ötletemtől elállnék. Egy kedves angol költő, magyar származású távoli barátom ötvenöt évvel később az egyik nagy regényét fordítja angolra — vajon elmondhatom-e ezt neki? S ha ezt nem, ugyan minek látogatom meg?

S ugyan miféle foglalatosság is az, amit ő űzött, s amit én is! Kihaló nyelven műveket írni! Az én időmben már a nem-kihaló nyelveken sem műveket írtak, hanem merőben napi aktualitású sorokat, és minden sornak pontosan kiszámítható penny vagy cent volt az ára.

S ha beállítok hozzá, a kortársának adva ki magam, hogy a jövőről ne kelljen véleményt mondanom, nem okozok-e neki olyan örömöt, amitől a kései nagy verseit, a magányból, halálfélelemből fogantakat, nem írja meg?

Bűnözők uralták az ő országát, és az enyémet is végig. Gazemeberek kezében volt a sorsunk, és ő sem tudott mit kitalálni, tiszta rímeket eszelt ki, játszott a nyelvvel. Ezzel telt az életünk, értelmes cél híján az anyanyelvünkkel pepecseltünk.

Azt persze mégis jó volna elmondanom, hogy érettségi után, a ballagáskor osztályfőnökünk, a drága, szerény ember, három éve halt meg, az ő egyik versét olvasta föl nekünk a halálról; még elsőben megmondta, hogy a ballagáskor egy verset fog nekünk felolvasni, négy éven át találgattuk, melyik költő melyik verse lesz az, de ő csak mosolygott, és aztán felolvasta azt a verset, mi álltunk és sírtunk, azt mégis el kellene mondanom neki.

Talán ő megértené, amit legközelibb embereim sem egészen értenek, mit is jelent nekem a költészet, miért írok vastag könyveket költőkről, művészekről. Engem soha nem érdekelt semmi véges, részleges, engem az érdekelt, amit egyetlen ember gondolni képes az Egészről. Elméleti fizikus, matematikus, költő, régi vágású filozófus, amilyen az én koromban nem volt, nekem egyremegy, költő az mind, szabad ember. Ha rájuk nézek, elméjükbe, lelkükbe hatolok, a magam szabadságharcát vívom, ő megértené talán, ő nem zárta magát idétlen elméleti kategóriákba, mint köröttem a szűkagyúak, akik annak a nyelvnek, amellyel mi, pepecseltünk, nem alkotói voltak, hanem foglyai.

Álltam az utcán, és hirtelen eszembe jutott, mit vihetnék neki a születésnapjára méltó ajándékul.

Csacsipacsikat.

Teljes rímű két sor a csacsipacsi, a két sorban minden betű azonos, csak az első kettő nem (bár az is lehet azonos); a két sor első betűjét kell megadni meg egy tartalmi meghatározást, ezek alapján kell a két sort kitalálni. A játék neve is ilyen: szamárkézfogás, Cs. P; vagyis Csacsipacsi. Az ő barátai találták fel ezt a játékot, K. Fr., a fantasztikus agytumorista, meg J. A., a magát vonat alá költő; játszotta ő is, akihez éppen készülök. És játszottuk mi, amikor a harminc év táján esedékes halálfélelem ránk tört egy nagy irodaházban, ahol értelmetlen szellemi segédmunkát végeztünk némi fizetésért, teljes fölöslegességünk tudatában. A második emeleti büfében gyűltünk össze, amikor tehettük, kólát ittunk rummal vagy tonicot vodkával, csacsi pacsikat szegeztünk egymásnak, megoldottuk őket és röhögtünk szünet nélkül. Kerek egy éven át mulattunk így, az volt az egyik legjobb évünk, visszanézve megállapíthatom.

Eleinte az elődök nagy találmányait elevenítettük fel. A költő szintén költő kortársának fiától, az öngyilkos rendezőtől származik például ez a szép kis darab:

A pápa némi öngúnnyal így minősíti használaton kívüli testrészéből készült reggelijét — F, F.

A megoldás természetesen: Fölöstököm Fölös tököm.

Atyai barátunk, a nagyszerű francia szerkesztő, a börtönviselt hajdani partizán adta fel nekünk a következő, páros gyöngyszemet: Nyelvrokonunk spanyol városban keleti kényúr kedvére tesz. — V. M.; M. V. Tíz perc alatt megoldottuk: Vogul Malagában Mogul Valagában.

Szintén Laci bácsi adta fel nekünk a másik klasszikus darabot, amelynek megfejtése: Ha tágul a Kata laticel-lába, Hat ágú lakat alatti cellába (vele, mármint Katával).

Aztán magunk is elkezdtünk csacsipacsikat alkotni; egyre tehetségesebbek lettünk, nyelvünk határtalanságának csodás perspektívája tárult fel előttünk, s mint minden nagy műfaj, ez is előcsiholta belőlünk a maga Mozartjait, Beethovenjeit, Mahlerjeit; hamarosan kizárólag csacsipacsi-meghatározásokban tudtunk egymással társalogni, s már nemcsak a büfében játszottunk, de ötpercenként hívogattuk egymást telefonon az épületben; eljutottunk a tébolyig; aztán kénytelenek voltunk megálljt parancsolni az agyunknak, nagy nehezen leálltunk, és hamarosan a barátságok is szétestek.

Álltam az utcában, kezemben a virággal, s megpróbáltam emlékezetembe idézni a bravúrosabb alkotásainkat. Költőbarátom finom kis etűdjei ötlöttek először az eszembe, nyilván mert nekem kellett őket megfejtenem. Az ilyenek például:

Te hallgatag egyiptomi szobor, te bűzt eregetsz magadból? — Sz, Ø. (Szfinx! Fingsz?!)

Garde-de-damok itala — L, L. (Lik-őr likőr)

Búbosnemiszervek — V. P. (Vörös-pöcsök)

Kiscsirke növényi nemiszerve — Cs, P. (Csibe-bibe)

A hölgy nemiszerve mértékegység — P, Ø. (Puncija uncia)

Vasöntő szentségelése — K, F. (Kohász-fohász)

Levegő alapeleme egyúttal kutyafajta átöröklési anyaga — F, Ø. (Foxigén-oxigén)

Disznók részegségét mérő műszer — K, Sz. (Konda-szonda)

Érzékszervi károsodásban szenved a jónevű vámpír — V, Dr. (Vakul a Drakula)

Helytelen magyarsággal közöljük, hogy egy ideig csak uniformizált vinkó kapható — Ø, Ø. (Egyenlőre egyen-lőre) ’

Ihletőnk ajakpirosítója — M, R. (Múzsa rúzsa)

Barátságtalan szakorvosnő — M, H. (Mogorva fogorva)

Aztán lassan a magam szellemetlenebb, ám erőszakosabb, abszurdabb találmányai is eszembe jutottak, az ilyenek például:

Börtönklozetté vált az emberiség kulturális közkincse? — K, B. (Kibli a Biblia?)

A „Franciaországi változásokra” költője háziszárnyas méreteket ölt — K, B. (Kacsányi Batsányi)

Vánkos bszna — P. P. (Párna párna)

A bibliai gyilkos által ültetett növényen áldozatának, huzala található — K, F. — Ø, K. (Káin fáin Ábel kábel)

A megnevezendő bibliai személy hallhatóan elaludt, a börtönőr tehát távozik — H, P. (Horkol Ábel, porkoláb el)

Megnevezendő magyar község helybenhagyja a legnagyobb dél-amerikai futballistát — V, V. (Verpelét ver Pelét)

Francia író feltételezett regényének címe, amely Róma bukásának okát lábbeliben adja meg — St, V, Sz. (Stendhal: „Vandál Szandál”)

Hüppögve sírom: hatalmas bikamadár! — B, B. (Böhömbölöm: Böhöm bölöm!)

Jugoszláviai várost kettészelő folyón ülve utazó hölgynek egységárat kell fizetnie — Ø, Ø. (Eszéken kel át a lány, e széken kell átalány)

Tehát szociálforradalmár gesztikulál — Ø, Ø. (Eszerint eszer int)

Amin tábornok neje megőrült, amióta a férjét keresztnevén megette — Ø, F. (Elesége, Idi óta felesége idióta)

Gargantua a börtönben ezt kapja étekül — R, R. (Rabelais — rablé)

Kapható finom halféleség — V, L. (Van guszta languszta)

Sivatagi hajókon a nagy, ám rozoga állapotban levő magyar építész szorgalmasan járatja le a tekintélyeket — T, T. (Tevéken Ybl, a málló tevékeny blamáló)

Parainesis — ?, ?. (Kölcsey erkölcsei)

Elővettem a jegyzetfüzetemet, a virágot a hónom alá csapva gyorsan felírtam e csacsipacsikat, s még sok száz hasonlót, ami a mi régvolt játékos korszakunkból az eszembe jutott. Este lett közben, az emberek bementek a házakba, péntek lévén siettek lepihenni, mert ebben a korban még szombaton is dolgoztak, másnap korán kellett fölkelniük; jött hosszú rúdjával a lámpagyújtó ember, és a gázlángot följebb csavarta a rúddal, s a végén pislákoló kis gyújtólánggal fellobbantotta; fent, a várban is kigyúltak a gázlámpák, az ilyeneket magam is megcsodálhattam gyerekként a Duna-parton, amíg ki nem cserélték őket; a házak ablakaiban csillárfény gyúlt, majd hét-nyolc év múlva jön az elsötétítés korszaka, a házak jó része összedől, azt már a költő nem érheti meg; álltam és emlékezetem mélyén további csacsipacsikra vadásztam; a járókelők tapintatosan kikerültek, némelyikük barátságosan biccentett, s volt, aki a kalapját is megemelte; körülöttem nőtt a sötétség, én pedig örültem, hogy valamit mégis adhatok.