444.hu, 2026. február 16.
KOLOZSI ÁDÁM – ROMSICS IGNÁC
A „felelős értelmiségiek” demonstratív közös kiállásának szánják a Merre tovább? Magyarország helyzete és kilátásai címmel pénteken, két hónappal a választások előtt megjelent kötetet – mondja interjúnkban Romsics Ignác történész, az egyik szerkesztő. A tanulmánykötetbe 26 ismert értelmiségi készített diagnózist és adott javaslatokat Magyarország állapotáról a gazdaságtól az egészségügyig, a névsor Szathmáry Eörs evolúcióbiológustól az exminiszter Pálinkás Józsefen és Kovách Imre szociológuson át Fabiny Tamás evangélikus püspökig tart.
Közismerten megfontolt, és ritkán szólal meg közéleti kérdésekben. Miért vállalta mégis a részvételt ennek a kötetnek a szerkesztésében?
A fokozatos jobbra tolódást és a katasztrófába torkolló háborús politika előjeleit érzékelve Szekfű Gyula 1943/44-ben Valahol utat vesztettünk címmel cikksorozatot publikált a németellenes és függetlenségi szellemű Magyar Nemzetben. Ma nem állunk háborúban senkivel, ám az elmúlt évtizedek, elsősorban az elmúlt 15 év magyar politikájának súlyos hibáit, tévedéseit és kudarcait látva megismételhetjük a neves történész szentenciáját.
Miben látja egyértelműnek, hogy megint eltévedtünk? Miért szükséges megismételni a negyvenes évekbeli diagnózist?
A szovjet blokkból 1989–91-ben kivált országok éllovasából azok egyik sereghajtójává váltunk. Az állami egészségügy romokban, gyermekeink iskolai eredményei tartósan rosszak, a vonatok hol indulnak, hol nem, pályaudvaraink úgy néznek ki (vagy úgy sem), mint 150 évvel korábban.
Közben sorra újítják fel a magánkézbe adott kastélyokat, gazdaságunk második éve stagnál, a kormányfő környezete hallatlan sebességgel gazdagodik. A 27 tagállam közül többnyire egyedüliként sokadik éve értelmetlen harcot folytatunk az Európai Unióval, és ezzel párhuzamosan az agresszív orosz külpolitika támogatójaként lépünk fel.
Az 1989–90-ben létrehozott demokratikus államrendet vezérelvű autokráciává silányítottuk, az ország megosztottságát tovább mélyítettük, az állami propaganda mindeközben ennek az ellenkezőjéről próbál meggyőzni bennünket.
A legújabb hír: 2025-re sikerült az EU legkorruptabb országává válnunk. Szerkesztő- és szerzőtársaimmal együtt úgy éreztük, nem hallgathatunk tovább, mert – Babitscsal szólva – „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Ez a magyarázat.
Mit tart a könyv igazi jelentőségének?
A teljességre törekvést. A 21 tanulmányból négy foglalkozik a gazdaság helyzetével, ugyancsak négy az oktatással és a kutatással, három a politikai intézményrendszer szerkezetével és működésével, kettő-kettő a különböző társadalmi dilemmákkal, az egészségüggyel, a kül- és szomszédságpolitikával, egy-egy a média- és emlékezetpolitikával, az egyházakkal és a környezetvédelemmel.
Az állam és alrendszerei csaknem teljes keresztmetszetéről helyzetképet adunk. Mindegyik tanulmány diagnózissal kezdődik és javaslatokkal fejeződik be. Bizton állíthatom, hogy a közelmúlt iránt érdeklődők és a jövőbe tekintő politikacsinálók számára egyaránt nagyon hasznos olvasmány lesz a kötet.
Ezt két hónappal a választások előtt mindenki demonstratív közös kiállásnak fogja látni az értelmiség talán leginkább liberális-konzervatívként besorolható részéről. El tudja fogadni ezt az olvasatot?
Azt, hogy demonstratív közös kiállásról van szó, feltétlenül. Azt viszont, hogy a 25 szerzőből hányan tartoznak a liberális-konzervatívok, hányan a különböző demokratikus irányzatok képviselői közé, nem tudom. Ezt senkitől sem kérdeztük, ilyen szempontunk nem volt. Ahogy azt sem latolgattuk, hogy ki vallásos, és ki nem, és ha vallásos, hogyan imádja az urat.
Szerkesztőtársaimmal együtt tematikai sokoldalúságra törekedtünk, és olyan szerzőket kértünk fel, akik eddigi szakmai munkássága garanciát jelent a minőségre és a lehető legteljesebb elfogulatlanságra. Amikor először összeültünk, „felelős értelmiségieknek” neveztük magunkat. Ami alatt azt értettük, hogy fontosnak tartjuk hazánk sorsának alakulását, és annak a speciális tudásnak a birtokában, amelyre az elmúlt évtizedekben szert tettünk, hozzá szeretnénk járulni a helyes út megtalálásához. Tehát fogadatlan prókátorok vagyunk, és politikai értékválasztásunktól függetlenül a jobbítás szándéka vezérelt bennünket.
A szerzők közül többen szimpatizáltak valamikor a Fidesszel, de később kritikusak lettek vele szemben, a kormánypárt holdudvarából pedig eközben egyre inkább kikoptak az értelmiségiek. Hogyan látja ezt a folyamatot?
A szerkesztők és a szerzők egy részére ez feltétlenül igaz, míg mások az MSZP vagy a liberális pártok környezetéből koptak ki. Vagy egymás után mind a kettőből. Miközben néhányan soha egyetlen pártnak sem voltak a tagjai. Úgyhogy szerintem inkább sokszínű „népfrontot” alkotunk. Olyan népfrontot, melynek tagjait összeköti a demokratikus értékek iránti elkötelezettség és az ország sorsáért érzett felelősség.
Megvalósult az a kulturális korszakváltás, amit Orbán Viktor ígért a híveinek 2018-ban Tusnádfürdőn? Miben látja utólag a változást, és mivel magyarázza ezt az igényt?
A kulturális korszakváltások nem parancsszóra szoktak megtörténni. Az utolsó kulturális korszakváltás a posztmodernként ismert gondolkodás- és kifejezésmód elterjedése volt a 20. század utolsó harmadában. Azt megelőzően a különböző avantgárd irányzatok térhódítása a 19. század végétől kezdődően.
Az, amit Orbán Viktor 2018-ban meghirdetett és amit az elmúlt években nagyrészt meg is valósított, nem kulturális korszakváltás, hanem ideológiai irányváltás volt. Ennek lényege a felvilágosodás eszmerendszerében gyökerező liberális, liberális demokrata, szociáldemokrata, népi baloldali, sőt bizonyos mértékig régi kisgazda hagyományvilág háttérbe szorítása, illetve elhalványítása. Egyben a felvilágosodás szekularizált eszmevilágát részben vagy egészben elvető jobboldali, konzervatív és vallásos irányzatok új életre keltése, valamint ezek emblematikus alakjainak előtérbe állítása és példaképpé emelése.
Ez azt a célt szolgálta, hogy a saját tábor összetartozástudatát megerősítse, az ország másik felét karanténba zárja, ezáltal antagonizálja a jobb- és baloldalként ismert társadalmi csoportokat.
Az állami médiumok műsorpolitikája, a közterek új szimbolikája, az utcanévelnevezések, nem utolsó sorban az ideológiahordozó tankönyvek „áramvonalasítása” egyaránt ezt a célt szolgálta.
Ön is utal rá a könyvben, hogy Kövér László rendszeresen fellép a Kurultájon, ott fenyegette meg először a kormány szándékainak nem engedelmeskedő tudományos intézményeket is. Azóta már nincs akadémiai kutatóhálózat, van viszont vagy féltucatnyi, kormány által gründolt intézet. Schmidt Máriáék önt személyesen is többször támadták. Mit gondol, miért kezdett a kormánypárt háborúzni a történészekkel, mi a mögöttes világkép vagy a politikai számítás?
Innentől a cikk csak a Kör tagjainak olvasható.
Valószínűleg több tényező összekapcsolódásáról van szó. Az MTA, amely még ma is a legnagyobb presztízzsel rendelkező közintézmény, a 2010-es évek közepétől több alkalommal kifogásolta, illetve bírálta a Fidesz-kormány különböző döntéseit. Például a CEU működésének ellehetetlenítését vagy a pedagógusok sokáig méltatlanul alacsony bérviszonyait. Ezzel párhuzamosan egy-két kormányközeli befektető szemet vetett az MTA értékes vagy könnyen értékessé tehető ingatlanjaira. Ezek eladását az MTA közgyűlése kis többséggel megszavazta 2024 végén, de különböző eljárási hibák miatt az átadás-átvétel azóta sem történt meg.
Ilyen előzmények után mondta el Orbán Viktor az elhíresült „poloskázós” beszédét 2025. március 15-én, ami természetesen számos akadémikus nemtetszését kiváltotta, és néhányan ennek hangot is adtak. Ezek a fejlemények jelentős kormányzati hátszelet adtak minden MTA-ellenes fellépésnek, amelyeknek én is az egyik, de korántsem az egyetlen célpontja lettem.
Engem egyébként ettől függetlenül korábban is támadtak, hol antiszemitizmussal, hol nemzetárulással vádolva.
Bírálóim részben szakmán kívüli outsiderek, részben teljesítményhiányos kollégák. Azok közül a történészek közül, akik például a tavalyi támadássorozatban megszólaltak, egy sem jutott el odáig, hogy egy színvonalas disszertációval megszerezze az MTA doktora címet. Ami pedig előfeltétele annak, hogy egyaltalán jelölni lehessen valakit akadémikusnak.
„Az állami emlékezetpolitika soha nem kerülhet a »szellemi alvilág« uszályába” – írja. Mik voltak ilyesmire a legerősebb példák a szemében? Kásler Miklósnak a délibábos múltfelfogást miniszteri szintre emelő működése volt a csúcs, vagy volt más, ami személyesen legalább ennyire megérintette?
Valóban Kásler Miklós tévéműsora és könyve jelentik a szememben a történelmi ismeretterjesztés mélypontjait. De nem értettem egyet a Horthy körül kialakulóban lévő kultusszal, a Szabadság téri megszállási emlékmű koncepciójával, Nagy Imre szobrának az áthelyezésével és sok egyébbel sem.
Különösen sajnálatosnak tartom a Trianont övező történelmietlen gondolkodást és felelősségáthárítási hajlamot, ami vezető politikusaink megnyilatkozásait is jellemzi.
Ezzel sokat foglalkoztam, könyvet is írtam róla, ezért különösképpen bántanak az emberek érzelmeire ható, magunkat felmentő, a tájékozatlanokat félrevezető tudománytalanságok.
A Terror Háza tevékenysége is néhol kimerítette a történelemhamisítás fogalmát – írja. Mire gondol konkrétan?
A Terror Háza installációi látványnak kiválóak, tartalmilag azonban félrevezetőek. Nem lehet az 1944 és 1989 közötti közel fél évszázad magyar történelmét úgy bemutatni, hogy annak a fizikai erőszak a központi eleme és az egyetlen szervező elve. A Kádár-korszak utolsó két, két és fél évtizedére ez egyáltalán nem volt jellemző.
Az intézménynek ugyanaz volt a célja, és ma is az, ami a Fidesz egész emlékezetpolitikájának: az 1989 előtti korszak differenciálatlan antikorszakká minősítése, ezáltal a jelen glorifikálása. Rákosiék 1945 után ugyanezt tették a Horthy-korszakkal. Minél csúnyább az elődöm, annál szebb vagyok én.
A nyugatellenesség 2020 után az emlékezetpolitikában is fokozódott, írja. Miben volt ez érezhető?
Nyugat-Európáról, amelynek több országa ma is a világ legfejlettebb és legélhetőbb államai közé tartozik, olyan nyilatkozatok hangoztak el a nyilvánosság tereiben, amelyek engem a Kádár-korszak propagandistáinak „rothadó kapitalizmussal” és a „háborúpárti imperializmussal” kapcsolatos szólamaira emlékeztettek.
Miközben már akkor is mi voltunk a „béketábor”, élünkön a Szovjetunióval.
Egyszer Franciaországot siratták és siratják el, egyszer Németországot, olykor az egész nyugati világot. Ezt azokkal lehetett és ma is azokkal lehet csak elhitetni, akik még sohasem jártak ezekben az országokban, és információs forrásaik köre nem terjed túl az állami médiaszolgáltatók körein. Akik jártak Nyugaton és talán Keleten is, és akik a történelmet is ismerik, azok csak mosolyognak.
Feszültségek természetesen mindegyik országban vannak, és ma talán súlyosabbak, mint néhány évvel ezelőtt. De vajon Kínában, Oroszországban, Törökországban és más diktatúrákban és autokráciákban nincsenek? Természetesen vannak, csak azokról nem tudunk, ahogy Brezsnyev Szovjetuniójának belső problémáiról sem tudtunk. Aztán hirtelen összeomlott az egész tákolmány. A demokráciákban szabadon működik az ellenzék, amelynek az állandó kontrollja jelentősen növeli ezeknek a rendszereknek a túlélési potenciálját. Ott ha egy minisztert korrupción vagy hazugságon érnek, akkor lemond. Eltérően az autokráciáktól, ahol a vezér akaratától függ a hatalmuk. Természetesen csak addig, amíg van vezér.
Mit gondol, a Nyugattal szembeni fordulatnak ideológiai vagy pragmatikus okai voltak? Valódi szimpátiával kezdtek Orbánék az autoriter rendszerekre tekinteni?
Ez is, az is. A minta nyilvánvalóan Putyin, aki 2000-es hatalomra kerülése óta szisztematikusan törekedett a demokratikus intézményrendszer leépítésére, illetve kiüresítésére, és az orosz autokratikus hagyományhoz való visszatérésre.
Egyik tusnádfürdői beszédében Orbán meg is nevezte mint példaképét.
A hasonlóság természetesen nem azonosság. Nálunk még egyetlen politikust sem mérgeztek meg, és egyetlen rivális sem esett ki az ablakból, vagy szenvedett repülőgép-szerencsétlenséget. Nálunk a karaktergyilkosság dívik a politikai ellenfelekkel szemben, ami hol bejön, hol nem. Gyurcsány, majd Márki-Zay Péter esetében nagymértékben bejött, Magyar Péter esetében egyáltalán nem.
A Keletre fordulás oka lehet továbbá Orbán elmérgesedett konfliktusa is az Európai Unióval. Brüsszelben és Európa fővárosaiban a miniszterelnökünk évek óta pária, Keleten és Trump Amerikájában ünnepelt hős. Amiből a magyar tévénéző természetesen csak utóbbit látja.
Miben látja a legkárosabbnak a túlzott kultúrharcot, ami ellen szintén felszólal a könyvben?
A jobb- és baloldali múltképek identitásépítő versengése bizonyos pontig érthető. Nem érthető és nem elfogadható azonban, ha képviselőik egymás diszkreditálására, kizárására, sőt megsemmisítésére törekszenek. Ennek tartós fennállása lehetetlené teszi a köztársaság történelmi identitásának rögzítését, megfoszt a nemzeti múlt átélésének közös élményétől, hitelteleníti a szakszerű történelemoktatást, és mindezek révén tartósan roncsolja a nemzet más, külső tényezők által is gyengített kohézióját.
A szakadék további mélyítése, a „kultúrharc” folytatása nemcsak emlékezetpolitikai szempontból káros, hanem társadalmi szempontból is nem kívánatos következményekkel járhat. Könnyen bekövetkezhet, és ennek már ma is vannak jelei, hogy az ifjabb generációk évekre, sőt évtizedekre olyan ideológiák befolyása alá kerülnek, amelyeknek a rendszerváltás szellemi-etikai alapjául szolgáló humanista embereszményhez és demokratikus világfelfogáshoz nagyon kevés vagy éppen semmi közük sincs. A jobboldali, konzervatív demokratáknak ez éppoly kevéssé áll érdekükben, mint a baloldaliaknak, a liberális demokratáknak és a szociáldemokratáknak. Ezért a legfőbb ideje, hogy visszaforduljunk erről az útról.
„Helyre kell állítani a magyar nemzet mentális (értelmi és érzelmi) egységét” – javasolja. Szépen hangzik, de mennyire látja ezt teljesíthetőnek, amikor minden korábbinál mélyebbnek látszanak a politikai törésvonalak?
Ez hozzáállás és akarat kérdése, mint majdnem minden más. Ha képesek lennénk kiegyensúlyozott médiaviszonyokat teremteni, ha legalább egy csatornán állampolgári nevelés is folyna, ha a vezetőink szakítanának egymás alpári stílusú pocskondiázásával, ha a nemzeti ünnepeken együtt jelennének meg a kormánypárt és az ellenzék vezetői, és együtt koszorúznának, mint a rendszerváltás utáni időkben, akkor már néhány év alatt észrevehető eredményt lehetne elérni.
Egyetlen általam ismert országban sem olyan elkeserítő a helyzet, mint nálunk. Sehol olyan lejárató plakát- és egyéb kampányok nincsenek a környékünkön, mint Magyarországon. Sem Ausztriában, sem a volt szocialista országokban.
A Tisza Párt a minél szélesebb front megszólítása érdekében egyelőre kerüli a megosztó kérdéseket és az ideológiai témákat. Mi az, amihez egy majdani kormánynak mégis mindenképpen hozzá kellene nyúlnia az identitás- és emlékezetpolitikában?
Az adófizetők pénzéből fenntartott tévécsatornákon és rádióadókon törekedni kellene a korrekt információnyújtásra, és teret kellene biztosítani a különböző világnézetű, értékendű és politikai beállítottságú szakemberek, közéleti szereplők és politikusok párbeszédének. Javítani kellene a vitakultúrát, nem lenne szabad tolerálni az alpári beszédstílust. A nemzeti ünnepeket a nemzet egységének demonstrálására, nem a politikai ellenfelek becsmérlésére kellene felhasználni.
Megszüntetné a 2010 után létrehozott történeti és emlékezetpolitikai intézeteket? Vagy megtartaná a Magyarságkutatót és a Terror Házát is? Kellenek új történelemkönyvek?
Nincs teljes áttekintésem a történelem- és irodalomkönyvekről, úgyhogy ezekről inkább nem nyilatkozom. Jobban ismerem a társadalomtudományi, kivált a burjánzó „történelemtudományi” intézetek helyzetét, munkatársait, eredményeiket, és persze a nagyon eltérő finanszírozásukat. Ezen a téren feltétlenül indokoltnak tartanék egy alapos vizsgálatot, és ennek alapján a diagnosztizált anomáliák és párhuzamosságok megszüntetését, a valódi tudományt művelők lényegesen jobb anyagi megbecsülését, az áltudományos programok támogatásának leállítását.