Romsics Ignác: Horthy- és Kádár-apánk után talán már van Orbán-apánk is

Lehet népléleknek is nevezni, de talán helyesebb társadalmi mentalitásként vagy habitusként hivatkozni arra az állampolgári attitűdre, amely koroktól és ideológiáktól függetlenül tolerálja az antidemokratikus politikai gyakorlatot és a paternalista vezetői stílust – mondta a hvg360-nak adott interjúban Romsics Ignác történész. Az Orbán-rendszer analógiáját szerinte leginkább a Horthy-rendszerben lehet megtalálni, a mostani megosztó emlékezetpolitika első csúcspontja pedig az volt, mikor a 2002-es vesztett választások után Orbán Viktor kijelentette, “a haza nem lehet ellenzékben”. Azóta ennek egyre szélsőségesebb példáit látjuk. Az interjú a kettészakadt országról szóló cikksorozatunk része.

hvg360: A XX. századot nézve mire hasonlít az Orbán-rendszer? Sokan vetik fel a Kádár-korszak párhuzamot, de a propaganda, vezérelvűség miatt van, aki egyenesen Rákosiéval veti össze.

Romsics Ignác: Egyik sem állja meg a helyét. A Rákosi- és a Kádár-rendszer alapvető, a társadalom legtöbb alrendszerének működését meghatározó vagy érdemben befolyásoló jellemzője egyaránt az állami és társadalmi tulajdonon alapuló tervutasításos gazdálkodás volt. A Kádár-korszak második szakaszában, különösen az 1980-as években ez ugyan némiképp fellazult, de a magántulajdon mindvégig elhanyagolható szerepet játszott.

Az Orbán-rendszerben viszont – ahogy már a megelőző évtizedben is – a gazdaság tulajdonosi szerkezetét a magántulajdon határozza meg, s a tervutasításos rendszert felváltották a piaci mechanizmusok. Igaz persze, hogy az utóbbiak mára jelentősen sérültek, s az állam ismét a piac fontos szereplőjévé lépett elő. Az Országos Tervhivatalt mindazonáltal még nem állították vissza, s a kenyér árát sem a politikusok, hanem a kereskedők állapítják meg.

Egy másik fontos különbség: 1949 és 1989 között mindvégig egyetlen párt működött Magyarországon. A Rákosi-korszakban is és a Kádár-korszakban is. 1989 óta viszont sok, s a négyévente ismétlődő választásokon eddig mindig több jutott be közülük a parlamentbe.

Természetesen tudom, hogy a Fidesz ismételten kétharmad körüli országgyűlési többsége miatt 2010 óta ez már nem az a demokratikus szabályok között versengő többpártrendszer, ami a rendszerváltás utáni első két évtizedet jellemezte. Hanem egy olyan dominánsnak nevezhető pártrendszer, amelyben a többséget alkotó párt – ez esetben a Fidesz – szava a meghatározó szinte minden téren.

Az ellenvélemények mindazonáltal még ma is felszínre juthatnak – a parlamentben és a nyilvánosság más fórumain egyaránt. Ez sem a Rákosi-, sem a Kádár-rendszerben nem így volt. Azok egypárti diktatúrák voltak, az Orbán-rendszer viszont olyan domináns párthierarchiával rendelkező korlátozott parlamentarizmus, amelyet egyetlen szóval autokráciának nevezhetünk. Nem diktatúra, de nem is demokrácia, hanem olyan hibrid rendszer, amely az állam- és kormányrendszerek skáláján valahol a kettő között helyezkedik el.

A hatalommegosztás jogállami elvei sérülnek, miként a közélet demokratizmusa is. Mindazonáltal nincsenek politikai perek, s az internálás intézménye ismeretlen. Ez is egy fontos különbség.

Ha a magyar történelemben 20. századi analógiát keresünk, akkor azt leginkább a Horthy-rendszerben találhatjuk meg.

Akkor is magántulajdonon alapuló piacgazdaság működött az országban, viszont az állami beavatkozás sem volt ismeretlen. Az utóbbi főleg az 1930-as évek végétől erősödött fel, amikor már „tervek” is készültek.

Politikai szempontból még szembetűnőbb a hasonlóság. Akkor is korlátozott parlamentarizmus működött domináns pártrendszerrel. A domináns pártot akkor Egységes Pártnak hívták, amely 1922-től mindvégig kétharmad körüli többséggel rendelkezett. Mint ma a Fidesz. Az Egységes Pártnak ahhoz hasonlóan volt jobb- és baloldali ellenzéke, ahogy ma a Fidesznek is van. S az ellenzék éppen úgy nem juthatott hatalomra, mint napjainkban.

A különbség, hogy akkor ezt elsősorban a választójog korlátozásával és a nyílt szavazás visszahozatalával érték el. Napjainkban pedig a választói körzetek átszabásával, az egyfordulós választás bevezetésével, valamint a veszélyesnek tartott ellenzéki pártok és pártvezérek ellen irányuló lejárató kampányokkal.

2022-ben ez már olyan fordulatszámon és tökéletességgel működött, hogy az sokaknak Goebbels propagandagépezetét juttatta eszébe.

A hasonlóság persze ez esetben sem jelent azonosságot. A Horthy-rendszert például mindvégig jellemezte az antiszemitizmus, amely végül félmillió zsidó és zsidó származású magyar állampolgár megsemmisítéséhez vezetett. Az Orbán-rendszerről ez nem mondható el, ahogy a Rákosi- és a Kádár-rendszerről sem.

A kormányzat emlékezetpolitikusai ennek ellenére egyre nyíltabban vállalják az 1919 és 1945 közötti korszak meghatározó politikusait, mindenekelőtt Horthy Miklóst, aki bevallottan antiszemita volt, s akinek a történelmi szerepe legalábbis ellentmondásos. Orbán Viktor, és legújabban Lázár János ennek ellenére dicsérik a kormányzót, noha szobrának köztéri felállításához a kormányzat mindeddig nem járult hozzá. Noha igény lenne rá…

Miért van az, hogy ahogy most is, úgy a XX. század folyamán a Horthy-rendszernek, illetve a Kádár-korszaknak is voltak olyan időszakai, amikor az átlagember elégedett volt a rezsimmel?

Azért, mert az átlagembert általában nem érdeklik az ideológiák. Általában az érdekli, hogy életszükségleteit milyen mértékben és milyen erőbefektetéssel tudja kielégíteni.

A Kádár-korszaknak nem azért volt az elfogadottsága nagyfokú, mert politikusai és propagandistái a szocializmus felépítéséről és világméretű győzelméről papoltak. Hanem azért, mert – eltérően a Rákosi-rendszertől – alapvető törekvései közé tartozott a társadalom fogyasztási-modernizációs igényeinek a kielégítése.

A magyar társadalom nagy tömegei 1960 és 1980 között jutottak el először arra a szintre, ahol az éhezés már ismeretlen fogalom volt, és primer életszükségleteik kielégítése többé nem okozott gondot. Az emberek ezért hálásak voltak, és nem érdekelte őket a politika. Elfeledték Kádár hatalomra kerülésének gyászos körülményeit, s az sem zavarta őket, hogy csak egy párt jelöltjeire szavazhattak.

Ez mindaddig – az 1980-as évek utolsó harmadáig – tartott, amíg a reáljövedelmek és a fogyasztás növekedett.

Az anyagi szempont a rendszerváltás óta is motiválja a választókat.

1990 és 2010 között azért változott a kormányok színe csaknem minden választás után, mert a választók hittek a mindig többet ígérő ellenzéknek. A Medgyessy Péter által 2002-ben meghirdetett „jóléti rendszerváltás” kifejezetten tetszett nekik.

Az „átlagember” másik fontos szempontja a stabilitás és a kiszámíthatóság iránti igény. 1990 után erről szó sem lehetett, 2010-14 óta azonban egészen az utóbbi hónapokig igen.

Ne feledjük el: az elmúlt néhány évben érzékelhetően nőttek a reálkeresetek. Hogy a 2022-23-as gazdasági és szociális válságjelenségeknek lesz-e jelentős politikai hatásuk, azt ma még nem tudjuk. Lehetséges, hogy a közmédiából ömlő ügyes propaganda ezeket is ellensúlyozni tudja, s az Orbán-rendszert ezek sem rendítik meg.

Ma inkább ez látszik valószínűnek, nem pedig valamiféle – rendszeren belüli vagy azon kívüli – politikai változás.

Stefano Bottoni történész szerint 2002-ben szakadt ketté a társadalom. Ön szerint is így van ez?

2002 szerintem is fontos dátum a napjainkat jellemző politikai és társadalmi megosztottság történetében. Az akkori választások előtti hetekben egyre többször lehetett hallani: két Magyarország van, Szent Istváné és Kun Béláé. Előbbihez tartoznak a jó magyarok, akik hazafiak, utóbbihoz a rosszak, akik „idegen szívűek”. A „jó magyarok” – a Fidesz felszólításának engedelmeskedve – március 15-e után is kokárdát viseltek egészen a választásokig, az „idegen szívűek” nem.

Akkor sem tudtam, s ma sem tudom eldönteni: én és azok a honfitársaim, akik számára Ady Endre és Jászi Oszkár, Kéthly Anna és Barankovics István, Bibó István és Illyés Gyula, vagyis a polgári radikálisok, liberálisok, szociáldemokraták, kereszténydemokraták és a népiek nézetei az irányadók, vajon hová sorolandók?

Minden igyekezete ellenére a Fidesz elveszítette a 2002-es választásokat, s májusban ismét szocialista-szabaddemokrata kormány alakult. A május 7-ei népgyűlésen a Várban Orbán Viktor kijelentette: „Mi, akik itt vagyunk a téren, nem leszünk ellenzékben, mert a haza nem lehet ellenzékben”.

A haza retorikai azonosítása a vesztes jobboldallal azt jelentette, hogy a baloldal nem tartozik a nemzethez.

Ez volt az első csúcspontja annak az ezredfordulótól körvonalazódó megosztó emlékezetpolitikának, amelynek azóta egyre vadabb hajtásaival szembesülhettünk.

Stefano Bottoninak bizonyos mértékig tehát igaza van, de csak bizonyos mértékig. Az utóbbi évek megosztó politikája ugyanis azért lehetett ilyen eredményes, mert régi sérelmekre épülhetett rá.

Milyen régi történelmi gyökerei vannak a társadalmi megosztottságnak?

Legalább 100-120 évesek. A 19. század második felében a hagyományos – évszázadokon át alig változó és döntően agrárjellegű – magyar társadalom mélyrehatóan átalakult. A nagybirtokos arisztokrácia mellett kialakult a gazdagságban vele versengő nagypolgárság, a dzsentri mellett a közép- és kispolgárság, s a falusi parasztság mellett a városi munkásság.

Az utóbbiak egyre nehezebben viselték el azt a kiszolgáltatott helyzetet, amelyet az akkor is autoriter jellegű politikai rendszer kijelölt számukra. A munkásság szociális védelmet és választójogot követelt, a szegényparasztság emellett földet is. A konzervatív uralkodó körök – beleértve az egyházakat is – viszont ragaszkodtak a status quóhoz, amelytől privilegizált helyzetük fenntarthatóságát remélték.

Az I. világháború – mint valami katalizátor – végletekig kiélezte ezeket az ellentéteket.

„A háború végén – diagnosztizálta az akkori állapotokat Erdei Ferenc – már szinte két Magyarország állított egymással szemben. Az egyik oldalon a történelmi örökségét védő nemesi, nemzeti rendszer, amely a monarchia fenntartásához is a végsőkig ragaszkodott, a másik oldalon pedig egy új képződmény: a polgári társadalom, amelyik a modern, demokratikus Magyarország megteremtéséért küzdött.”

A felállást bonyolította, hogy az elmúlt évtizedek társadalmi fejlődéséből következőleg a „polgári oldal” képviselői között viszonylag magas volt a zsidók aránya.

1918-19-ben ezek az ellentétek elementáris erővel törtek felszínre. A különböző érdekcsoportok nemcsak politikai eszközökkel küzdöttek, hanem egy idő után fegyvereiket is egymás ellen fordították. A magántulajdon nagymérvű felszámolására irányuló 1919-es törekvések és az ezekhez társuló vörösterror évtizedekre beivódtak a tulajdonosi rétegek zsigereibe. Ahogy az ezt követő fehérterror szörnyűségei is a két forradalom vezetőinek és résztvevőinek a tudatába.

Az 1920-as években a feszültségek valamelyest enyhültek, az 1930-as évek közepétől azonban ismét erősödtek. Az ostor elsősorban a zsidókon csattant, akiket az állami propaganda a két forradalomért és Trianonért egyaránt felelőssé tett. Ez a felelősségáthárító és bűnbakot kreáló demagógia torkollott végül az 1944-es holokausztba.

1945 után fordult a kocka. Most a hatalomra került baloldal számolt le – szovjet segítséggel – a régi elittel és a hozzájuk kötődő középrétegekkel. A földbirtokokat felosztották, a gyárakat, a bankokat és a nagyobb házakat szocializálták, az egyházak működési lehetőségeit erőteljesen korlátozták.

1945 és 1950 között emellett csaknem 60 ezer fő ellen folyt népbírósági eljárás, akik közül 27 ezret marasztaltak el, több mint tízezret börtönbe zártak, s 189-et – köztük négy miniszterelnököt – kivégeztek. A bíráskodás jellege és körülményei alapján ezek az ítéletek az 1919-20-as gyorsított bűnvádi eljárás során hozott döntésekhez hasonlítottak. Mint akkor, úgy részben most is politikai ellenfelek számoltak le politikai ellenfelekkel.

A Rákosi-korszakban irracionális méreteket öltött a terrorrendszer. A jobb-, majd baloldali vezetők ellen irányuló „kirakatperekben” halálra ítélt és kivégzett személyek száma meghaladta a százat, a börtönbe vetetteké pedig az ezret. A koncepciós perek mellett 1950 és 1953 között a bíróságok közel 40 ezer embert ítéltek el valamiért. Az elítéltek egy része börtönbe, másik részük internáló- vagy munkatáborokba került.

Az 1945 előtti és utáni sérelmeket szenvedők közül ma már kevesen élnek. Gyermekeik és unokáik azonban, ha erről a rendszerváltásig nem is nagyon beszéltek, részben vagy egészben magukévá tették felmenőik világfelfogását, társadalomképét és történelmi tapasztalataikat. S ők ma is itt élnek közöttünk.

Az ő hagyományviláguk az, amire a Fidesz egyoldalú emlékezetpolitikája rá tud épülni. Ők hiszik el, hogy a baloldal nem, vagy nem teljes értékű része a nemzetnek, hogy – mint Csoóri Sándor hangoztatta 2007-ben – „az egészségügy, a kórházak barbár szétdúlása a ma emberét az 1919-es proletárdiktatúra gaztetteire emlékezteti”, s hogy – amint ezt a 2022-es választások előtt hallhattuk többek szájából – a baloldal háborúpárti és ismét a nemzet elvesztésére törekszik. Mint a történelem során már annyiszor.

A folyamatokat és történelmi tapasztalatokat nézve mi lehet ebből a kivezető út?

A hatalmon lévők államférfiúi távlatokat igénylő bölcs belátása. Belátása annak, hogy a megosztottság fenntartása hatalomtechnikai szempontból ugyan eredményes lehet, ám hosszabb távon olyan negatív következményekkel jár, melyeknek az egész társadalom látja kárát.

Az indoktrinált jobb- és – ne feledjük el! – baloldali emlékezeti közösségek egymás diszkreditálására törekvő egyre ádázabb harca ugyanis súlyosan rombolja a társadalom mentális állapotát. Megfoszt bennünket a nemzeti múlt átélésének közös élményétől, hitelteleníti a történelemoktatást, s tartósan roncsolja a nemzet más, külső tényezők által is gyengített kohézióját.

Előre nem látott körülmények között így állhat elő egy valódi polgárháborús állapot.

Nem „hideg”, mint a jelenlegi közállapotokra mondják a politológusok közül többen, hanem „meleg”, amilyet a 20. században már többször megéltünk.

Az, hogy mindenki mindenben egyetértsen, természetesen illúzió, amelyre törekedni sem érdemes. Ilyen nem volt, s nem is lesz a történelemben. Az viszont, hogy egymásban ne ellenséget, hanem másként, de szintén magyarul gondolkodó vitapartnert lássunk, elérhető.

Erre magyar és nemzetközi példákat egyaránt idézhetünk. A mi történelmünkből legismertebb talán I. Ferenc Józsefé, aki 1867 februárjában azt az Andrássy Gyulát nevezte ki magyar miniszterelnökké, akit 1848-1849-es és emigrációs tevékenységéért 1851-ben képletesen felakasztatott, s hogy ugyanezen év június 8-án az egykoron akasztásra ítélt huszárezredes annak a huszártábornoki egyenruhát öltött Ferenc Józsefnek a fejére tette a magyar koronát, aki a szabadságharc vezénylő tábornokainak és a forradalom miniszterelnökének, gróf Batthyány Lajosnak a kivégzéséhez az engedélyt megadta.

A nemzetközi példák közül többek között a finn Mannerheim marsalléra hivatkozhatunk, akinek a csapatai 1918 folyamán nem néhány száz vörösgárdistát végeztek ki, mint Horthyé 1919-ben, hanem több ezret. A „fehérek” győzelmét követően a tábornagy azonban néhány év alatt belátta, hogy „Egy kis ország legnagyobb ereje az egység”. Ezért ismételten azt tanácsolta honfitársainak, hogy „Felejtsük el a civakodást és a bizalmatlanságot, és ne pazaroljuk többé a nemzet erejét másodrangú kérdésekre”. És a baloldal viszonozta gesztusait. Az egykori fehér generális, illetve „főmészáros”, ahogy a szociáldemokraták egymás között nevezték, az 1930-as évek második felére ily módon az egész nemzet tábornokává, sőt hősévé vált.

Természetesen ellenpéldát is ismerünk. Mondjuk Spanyolországét, ahol az 1977-es Moncloa-paktum ellenére még napjainkban is dúl az emlékezetpolitikai háború. A „fekete” vagy „kék” Spanyolország szemében Franco az ország megmentője és felvirágoztatója, a „vörös Spanyolország” szemében pedig véreskezű tömeggyilkos és az ország megnyomorítója.

Következik-e a néplélekből, hogy az elmúlt 150 évben rendre félautokratikus, vagy teljesen diktatórikus rendszerek épülnek ki Magyarországon?

Lehet népléleknek is nevezni, de talán helyesebb társadalmi mentalitásként vagy habitusként hivatkozni arra az állampolgári attitűdre, amely koroktól és ideológiáktól függetlenül tolerálja az antidemokratikus politikai gyakorlatot és a paternalista vezetői stílust.

Rögtön tegyük hozzá: ez nemcsak a magyarokra, hanem erősebb vagy gyengébb formában Közép- és Kelet-Európa minden népére jellemző.

Hogy miért? Részben azért, mert Európa nyugati feléhez képest az itteni népek néhány százéves késéssel szerveződtek állammá. Részben pedig azért, mert a hatalommegosztás középkori formái ebben a régióban sohasem terjedtek el olyan mértékben, mint Nyugaton.

Az orthodox világban a világi és az egyházi hatalom például el sem vált egymástól, s a városok semmiféle autonómiával nem rendelkeztek. Nálunk és a latin rítusú keresztény országokban elvileg igen, ám – egyebek között a városiasodás alacsony szintje miatt – csak felettébb korlátozottan.

Jelentősen visszavetette a nyugati minták követésének lehetőségét a nálunk másfél évszázados, a Balkánon azonban ennél jóval hosszabb török uralom is, amelynek alapjellemzője kifejezetten a despotizmus és a hatalom koncentrációja volt.

Ezek a történelmi körülmények tehetők felelőssé azért, hogy nálunk és a környezetünkben nem alakult ki az a demokratikus állampolgári ethosz, amely a politikai vezetőket magától értetődően olyan szolgáknak tekinti, akik bármikor leválthatók, ha rosszul dolgoznak és/vagy maguk felé hajlik a kezük.

Hosszú és kitartó munkával természetesen ezen is lehet változtatni. A felelős, dönteni tudó és akaró állampolgárok nevelésének programját azonban sem a Horthy-, sem a Rákosi-, sem a Kádár-rendszer nem karolta fel.

Jobban megfelelt nekik az alattvalói mentalitás.

De nem karolták fel a rendszerváltás utáni kormányok sem, noha ennek technikai lehetőségei ma minden korábbinál jóval nagyobbak és jobbak. Horthy- és Kádár-apánk után így azután lesz, sőt talán már van: Orbán-apánk is.