Az M1 nem azért sötétült el, hogy M(agyarpéter)1-ként induljon újra

Arról volt szó, hogy a közmédia befogja a politikai pofáját, amíg ki nem alakulnak az új és immár tisztességes pofázási feltételek. Ha ezek már seperc kialakultak, miért nincs rendes híradó? Ha nem alakultak ki, és persze, hogy nem alakultak ki, akkor miért van politikai hírszolgáltatás egyáltalán?

Jóhiszemünk szerint valakik azt gondolhatták, vannak olyan rövid, tömör információk, amelyek intézményes garanciák nélkül is futtathatók, mert természetük szerint nem mutathatnak túl a semleges tényszerűségen, nem lehetnek részrehajlók.

Hát, ez nem így van. Hisz vannak itt információk, amelyek miniszterekhez kötődnek, és a kormány emberei a jó hírek vagy legalábbis a jó információk hozói.

És főleg van Magyar Péter. Név szerint a magyar politikai elitből csak ő. Közli, hogy ha az Országgyűlés elfogadja a tervezetüket, akkor a köztársasági elnök öt nap múlva már nem köztársasági elnök. Ezt bárki megmondhatja, hiszen mindenki tudja, mi van a tervezetben, de nem a bárki, hanem a Magyar Péter mondja meg. Aztán arról is értesülünk, hogy egy felvetésre válaszolva Magyar Péter kijelentette, hogy ő a közvetlen elnökválasztás híve. Ezt már kijelentette párszor. Hírértéke nincs, de propagandaértéke van azok számára, akik ezzel egyetértenek. Az ellenvélemény nem hangzik el, pedig tudok róla, hogy nem én ellenzem egyedül a közvetlen elnökválasztást. És ezt aztán rá lehet fogni a szövegcsíkos kommunikáció sajátosságaira. Könnyebb így eldugni az egyoldalúságot, mint egy rendes híradóban.

Magyar Péter arról is tájékoztat egy érdeklődőt, hogy a fiaival nyaral egy kicsit Törökországban. Nyaraljon, ráfér. De, ami közünk nekünk ehhez van, azt hivatalos közleményben kell közreadni.

Másnap Magyar Péter arról tájékoztat a hírcsíkban, hogy Orbán Viktor cserben hagyta a közösségét, Gulyás Gergely pedig elhagyta a süllyedő hajót. Az Országgyűléstől távol maradó ellenzék is mondott valamit, Gulyás Gergely is tartott sajtótájékoztatót, a hírcsíkban egy szó sem jelenik meg tőlük.

Röviden: ennek a minimalizált hírfolyamnak is megvan a markáns üzenete.

A személytelen információk és informálók közül kiemelkedik egy személy: övé a személyesség monopóliuma.

Mindössze Karácsony Gergely jelenhet meg haloványan az árnyékában azzal a véleményével, hogy az augusztus 20-i tűzijátékot el kellene felejteni. Ehhez sem kapcsolódnak reakciók.

Mindez bagatell persze mindahhoz a megtévesztő, manipulatív kommunikációhoz képest, ami a közmédiában bő másfél évtizeden át folyt. De nem ahhoz mérünk. Mondhatni, ezek apróságok, ártalmatlan szöszök. De nem véletlen szöszök. Arról tanúskodnak, hogy a közmédia új vezetői nem semleges és pártatlan hírszolgáltatásra, politikai műsorokra készülnek.

Senki nem gátolta meg a szövegcsík szerkesztőit abban, hogy az alkotmánymódosítással, a közvetlen elnökválasztással vagy a miniszterelnök törökországi nyaralásával kapcsolatban közzé tegyenek ellenzéki reakciókat. Nem tették.

Ha most nem és ebben a műfajban nem kiegyensúlyozott a tájékoztatás, akkor miért legyünk biztosak abban, hogy a rendes hírszolgáltatás, a politikai műsorok megjelenése után megteszik, illetve megteszik annyiszor és úgy, hogy az ellenzék vagy a különböző ügyekben ellenvéleményen levők ne legyenek hátrányos helyzetben – legfőképpen úgy, hogy a hírfogyasztó teljes képet kapjon?

A közmédia politikai kiegyensúlyozottságának, pártatlanságának intézményes biztosítékait megteremteni egyrészt elengedhetetlen, másrészt lehetetlen. Minden módon törekedni kell rá, és számolni kell vele, hogy kihasználható rések lesznek benne.

A közmédiát egyszer már botrányos és törvényellenes módon kisajátították a demokrácia ellenségei a rendszerváltás utáni első kormányzati ciklus alatt. A demokratikus normák helyreállítására törekvő következő kormány, a kilencvenes években, a kétharmados többség birtokában is igyekezett olyan médiatörvényt alkotni, amely az ellenzék nagyobb része számára is elfogadható, és paritásos testületekkel, civil, illetve szakmai közreműködőkkel védi a közmédia kiegyensúlyozottságát.

A kísérlet kudarcot vallott, mert akik nem érdekeltek a médiabékében, nem érdekeltek abban sem, hogy a kiegyensúlyozott, pártatlan közmédia lehetősége bebizonyosodjék, szabotálni fogják ezt a rendszert, a civilek pedig, a szakma képviselőivel együtt nem lesznek alkalmasak a mérleg nyelvének szerepére, mert nagy valószínűséggel félrenyalnak. Helyesen figyelmeztetett erre a minap Tóta W. Árpád kolléga a Sajtóalappal kapcsolatban. Amit írt, igaz a közmédiát kézben tartó testületekre is.

A kiegyensúlyozott, szakmailag hiteles közmédia működésének biztosítékai mögött demokratikus politikai kultúrának kellene lennie, ilyen azonban Magyarországon még nem alakult ki.

Hankiss Elemér, a Magyar Televízió rendszerváltás utáni első elnöke, miután belátta, hogy sem elmozdítani, sem tisztességre kényszeríteni nem tudja a TV Híradó és A Hét végtelenül elfogult kormánypárti szerkesztőit, megpróbált legalább részleges ellensúlyt teremteni azzal, hogy az eleve hátrányban lévő második csatornán elindított egy alternatív híradót Esti Egyenleg címmel.

A kísérlet kudarcba fulladt. A két hírműsor között olyan hatalmas volt a minőségi különbség, hogy (Fischer György és Szekfü András korabeli elemzése szerint) még a kormánypárti témákat és nézeteket is az Egyenleg képviselte színvonalasabban és hatásosabban. Az Egyenleget ki is nyírták olyan hazugságokkal és rágalmakkal, amelyek csak 2010 után jelentek meg újra a közmédiában.

A híradókkal nem szabad ilyesmit játszani.

Ahol nincsenek tökéletes megoldások, ott vannak tökéletlenek. A tökéletlen megoldás része lehetne az, hogy olyan szegmenseket képzünk a műsorfolyamban, amelyek deklaráltan politikai pártok, véleménycsoportok, országgyűlési ellenzék stb. rendelkezésére állnának. Ezeknek nem kell kiegyensúlyozottnak lenniük, csak a nagyon általános etikai normáknak kellene megfelelniük. Ezekben a politikai küzdőtér valamennyi számottevő szereplője megjelenítheti magát, korlátok nélkül bemutathatná a nézeteit, szidhatná ellenfeleit. Persze az ördög a részletekben lakik, a részleteket azonban nem egy ilyen kis publicisztikában fogjuk „ördögmentesíteni”.

Szigorúan szabályozott vitaműsorok kellenek, ahol a szigetekben megszólaló és elkülönülő nézetek összecsapnak. Az ilyen vitáknak vannak a nemzetközi gyakorlatban kialakult szabályai, protokollja. Be lehetne vezetni a miniszterelnöknek és az ellenzéki vezetőjének rendszeres interjúját, amelyben az ellenzék vezetőjét a kormánytöbbség, a miniszterelnököt az ellenzék által megbízott riporter faggatja.

Ilyen műsorok mellett nagyobb eséllyel közelíthetik meg a közmédia saját politikai műsorai is a kiegyensúlyozottság és pártatlanság eszményét, mert a pártok a maguk műsorában rámutathatnak azok hiányosságaira. Az ellenzéki pártműsorok még munkát is adhatnak a közmédia hazugsággyáraiból kipörgött káderek némelyikének.