hvg.hu, 2025. november 14.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Száz évvel ezelőtt, 1925. november 14-én kezdődött meg Rákosi Mátyás és társai pere a statáriális bíróság előtt Budapesten. Ahhoz, hogy a vádlott egy emberöltő múltán Magyarország diktátora lehessen, két dolog kellett. A nimbusz és a világhír, amelyet ez a per, majd a következő hozott számára, és a börtön, amely távol tartotta Moszkvától a Nagy Terror időszakában, amikor a hozzá hasonló 1919-es népbiztosok túlnyomó többségét megölték. Rákosi évtizedeken át titkolt feltáró vallomása önmagában is elég lett volna Moszkvában a halálos ítélethez.
Rákosi Mátyás a Tanácsköztársaság bukása után Ausztriába menekül, ahonnan hamarosan kitiltják. A következő években a Komintern keretében tevékenykedik Moszkvában és ahová küldik. Csehszlovákiában, Németországban, Ausztriában, Olaszországban egyengeti az ottani kommunista pártok irányvonalát.
1924 decemberében Magyarországra küldik, ahol elfogató parancs van érvényben ellene, hiszen a vádlottak padján lett volna a helye a népbiztosok perében.
Azzal a feladattal érkezett, hogy újjászervezze a kommunista pártot Magyarországon. Az volt a terv és a remény, hogy a Magyarországi Szociáldemokrata Pártban csalódott, radikálisabb politikát követelő csoportok bevonásával megalakított, Vági István vezette Magyarországi Szocialista Munkáspárt (MSZMP) a kommunista párt fedőszerveként legális politizálási lehetőséget nyújt a magyarországi kommunistáknak. Nem jött be.
1925. szeptember 24-én ezzel a címlappal jelent meg a Pesti Napló:
1925. szeptember 22-én több mint félszáz kommunista és szocialista aktivistát tartóztattak le. Vas (akkori nevén Weinberger) Zoltán leírásából tudjuk, miként zajlott le Rákosi letartóztatása a Közraktár utcában azon a délelőttön. Rákosi megbeszélésre hívta oda Vast. Egyiküket sem követték, de az utcában útjavító munkásoknak, bútorszállítóknak, bérkocsisoknak álcázva vagy egyszerűen házakból kilépve detektívek tömege várta őket. Az illegális találkozóról tehát tudtak, és semmit nem bíztak a véletlenre.
1950-ben a Magyar Munkásmozgalmi Intézet vaskos kötetet adott ki a Rákosi-perekről. Ebben idézik a TASZSZ jelentését Rákosi rendőrségi kihallgatásáról: „Az újsághírek megegyeznek abban, hogy Rákosi kijelentette: vállalta a kommunista párt megszervezését, habár teljesen tisztában volt azzal, hogy életével játszik. Kijelentette továbbá, hogy egész életét a kommunista mozgalomnak szenteli, hogy a Magyar Tanácsköztársaság bukása óta ötödször jött Magyarországra. Csak azt sajnálja, hogy nem tudott még jobb munkát végezni, még több eredményt elérni. /…/ Rákosi megtagadta a további vallomást, kijelentve, hogy csak a vele ismertetett vádirat anyagára vonatkozó megjegyzésekre szorítkozik. Készségesen válaszol azonban minden olyan kérdésre, amely a kommunista eszmét és a kommunista párt elveit érinti. Rákosi bátor magatartása nemcsak a munkásokra, hanem a burzsoá közvéleményre is mély hatást tett.”
A valóságban ez nem így volt.
1954 novemberében az Állami Levéltárban fiatal kutatók rendezték a Budapesti Királyi Ügyészség pinceraktárából átvett és a főváros ostromakor összekeveredett iratokat, és abban találtak egy vastag dossziét, amelyben a Rákosi-perek dokumentumai rejtőztek. Ott voltak Rákosi kihallgatásának jegyzőkönyvei, amelyeket megdöbbenéssel olvastak a kutatók. Másnap a hivatalos munkakezdés előtt ávósok lefoglalták a dossziét, amely évtizedekre eltűnt Rákosi és utódai páncélszekrényében. A levéltárvezető azt állította, hogy a dokumentumokba senki nem tekintett még bele, és ezzel valószínűleg igen jót tett azokkal, akik beletekintettek.
Az iratokat és történetüket Szekeres József ismertette a rendszerváltás után (Történelmi Szemle, 1991/1-2.)
Rákosi igen részletesen feltárta a saját és mások tevékenységét. Elmondta, hogy az MSZMP „kifejezetten anyagi támogatásban részesült Gőgös Ignác, illetve egy Burger álnéven működő ember útján. A párt működésére Hámán Kató, Gőgös Ignác és Őry Károly, az ún. trojka gyakorolt befolyást.” Nagyon részletes felvilágosítást adott a KMP 1925 augusztusában lezajlott bécsi kongresszusáról. Megadta a kongresszuson résztvevők és az ott megválasztott központi bizottság névsorát. Felfedte elvtársai álneveit. Részletezte, hogy Budapesten hol, kikkel találkozott, miként szervezték meg a találkozókat, hogy milyen forrásokból fedezték budapesti küldetésének költségeit, hogy kitől kapta a hamis iratait stb.
A dokumentumot közreadó történész összefoglalása szerint Rákosi védekezési taktikájának része volt a „teljes vonatkozású beismerő vallomástétel, amely olyan további új tényeket tárt fel, hogy ezzel elősegítette a rendőri szervek nyomozási tevékenységét. Ennek során az illegális kommunista mozgalom, a Magyarországi Szocialista Munkáspárt és a III. (Kommunista) Internacionálé valamennyi általa ismert titkát az ellenforradalmi rendőrségi-ügyészségi szervek részére kiszolgáltatta, s közben 28 kommunista társára súlyosan terhelő vallomást tett, amely alapján azokra súlyosabb büntetés vált kiszabhatóvá. Először adott hiteles információt egy kapitalista ország rendőrsége számára az Internacionálé szervezetéről, működéséről, a nemzetközi kommunista mozgalom és az egyes kommunista pártok irányításáról, a kommunista mozgalom anyagi erőforrásairól. Nem alaptalanul állapította meg a Budapesti m. kir. Államrendőrség Főkapitányságának Politikai Nyomozó Főcsoportja 1925. október 1-jei jelentésében, hogy ’Rákosi Mátyás a többi lefogott kommunistát kompromittáló adatokat mondott jegyzőkönyvbe’.”
A Pesti Napló (1925. szeptember 26.) szerint Rákosi a kihallgatásán még azt is kijelentette, hogy: „kénytelen vagyok kalapot emelni a pesti rendőrség előtt. Nem számítottam rá, hogy az utóbbi években ennyire fejlődött a pesti rendőrség.”
A Rákosi-ügy korabeli sajtóját átvizsgáló történész persze a Rákosi-korszakban is tudhatta, ha tudni akarta, hogy Rákosi kihallgatásán egészen más történt, mint amit a szemináriumokon tanítanak, hiszen a Szociáldemokrata Párt lapja, a Népszava (1925. szeptember 27.) megírta:
„Rákosi Mátyást szombaton délelőtt 10 órától este 6 óráig hallgatták ki és ez alatt a hosszú idő alatt elmondott mindent, amit a rendőrség tudni akart.”
A rögtönítélő bíróság előtt is felolvasták Rákosinak a rendőrségen tett vallomását zsúfolt nézőtér és a lapok tudósítói előtt.
A Népszava nem kímélte Rákosit és Rákosi sem a Szociáldemokrata Pártot, hiszen ekkoriban nagyon rossz volt a szociáldemokraták és a kommunisták viszonya. A szociáldemokraták az áruló renegátok pártjának tekintették az MSZMP-t, és a Népszava nem győzte hangsúlyozni, hogy mennyi biztatást és elismerést kaptak ezek a renegátok a fajvédő szélsőjobboldal sajtójától.
Rákosi a bíróság előtt azt állította, hogy a Népszava besúgta a rendőrségen a kommunistákhoz közeledő korábbi szociáldemokratákat. A szociáldemokratákat Rákosi a burzsoázia osztályáruló lakájaiként emlegette, és a Tanácsköztársaság bukásának egyik fő okaként nevezte meg a kommunista párt egyesülését a szociáldemokratákkal.
Mindazonáltal a Szociáldemokrata Párt és lapja nemcsak Rákosiék statáriális bíróság elé állítása ellen tiltakozott, hanem az ellen is, hogy a bolsevista eszmét és mozgalmat kriminalizálják. Nemcsak azt szögezte le a Népszavának (1925. november 14.) a statáriális bírósági tárgyalás napján megjelent vezércikke, hogy „a bolsevista mozgalom az egész világon elsősorban a szociáldemokrata munkáspártok ellen szegeződik, elsősorban e politikai alakulatok fölrobbantására törekszik és így csak természetes, hogy mindenütt a szociáldemokrata pártok azok, amelyek a bolsevista mozgalmakat elsősorban találják önmagukkal szemben”, hanem azt is, hogy „a szociáldemokrata pártok sehol és semmi körülmények közepette sem kívánták és nem engedték, hogy a bolsevista mozgalmakat bírói úton, börtönökkel akarják likvidálni… mi is többször hangot adtunk annak az álláspontunknak, hogy szabad utat kell biztosítani minden politikai irányzat és minden világszemlélet számára, mert csak az irányzatok és az eszmék szabad harcában homályosulhat el, sőt tűnhetik el egészen a politikai harc porondjáról mindaz, ami már jó előre magában hordja a kilátástalanság, a céltalanság és a meddőség alkatelemeit.”
Lázadás, hazaárulás, a fennálló rend erőszakos megdöntésének kísérlete címén lehetett elrendelni a statáriális eljárást, amely nagy valószínűséggel halálos ítéletet jelentett volna Rákosiék számára, mint jelentett hét évvel később Sallai Imre és Fürst Sándor számára.
Sallai és Fürst esetében sem sok, de legalább annyi alapja volt ennek a vádnak, hogy nekik bizonyíthatóan az volt a Moszkvában meghatározott távlati céljuk, hogy ha a kommunista eszmék vonzereje döntő módon megnövekszik, akkor fegyveres felkelést kezdeményezhetnek.
Rákosi esetében ennyit sem lehetett bizonyítani. Őt jogszerűen csak tiltott pártszervezésért lehetett volna elítélni, amennyiben jogszerűnek nevezhető a világ számos országában, például a szomszédos Csehszlovákiában akkor is legálisan működő kommunista párt betiltása.
A rögtönítélő bíróságnak három napon belül ítéletet kell hoznia.
A kommunisták Moszkva irányításával világszerte tiltakozó akciókat szerveztek. A tiltakozáshoz olyan értelmiségiek is csatlakoztak, mint Albert Einstein vagy Heinrich Mann.
Rákosi kilencedmagával éhségsztrájkkal tiltakozott. A Pesti Napló (1925. október 8.) részletesen beszámol az éhségsztrájkolók mesterséges táplálásáról: „Az ilyen mesterséges táplálást természetesen a legnagyobb küzdelem előzi meg. Rákosi, Weinberger, Hámán nem akarják kinyitni szájukat, nem akarnak utat engedni az orvos gumicsövének, ilyenkor fogházőrök segítségével tudja csak a mesterséges tápláláshoz kirendelt külön orvos végrehajtani a kellemetlen műveletet. A fogházügyészség elhatározta azonban azt, hogy a mesterséges táplálást mindaddig folytatni fogják, amíg Rákosiék le nem tesznek arról a fantasztikus tervről, hogy éhségsztrájk útján erőszakolják a hatóságokra akaratuk érvényesítését.”
Vas Zoltán emlékirataiból tudjuk, hogy az ügyvédjük becsempészte hozzájuk a nemzetközi tiltakozásról szóló újságcikkeket.
Az Új Március, a Kommunisták Magyarországi Pártja külföldön megjelenő lapja azt írta, hogy Magyarországon „Negyvenkét akasztófával akarják megszilárdítani azt a talajt, amelyet Rákosi Mátyásnak és 41 társának hősies fellépése tett bizonytalanná számukra.” Ez természetesen óriási túlzás volt. A statáriális eljárás eleve feltételezte, hogy csak a prominens gyanúsítottak szűk köre ülhet a vádlottak padján, különben miként is lehetett volna a pert három napon belül lezárni?
A statáriális eljárás kérdése hetekig lógott a levegőben, mígnem az utolsó pillanatban váratlanul bejelentették, hogy november 14-én szombaton összeül a rögtönítélő bíróság. Öt vádlott állt a bíróság előtt: Rákosi Mátyás, Weinberger (Vas) Zoltán, Őry Károly, Gőgös Ignác és Hámán Kató.
A bíróság előtt Rákosi már nagyjából tényleg úgy viselkedett, ahogy azt a kihallgatásáról hazudták.
A peréről szóló 1950-es legendateremtő kötetből már csak a Trianonról szóló és a Kun Bélát dicsőítő szövegeit kellett kihagyni.
Rákosi visszavonta a rendőrségen tett vallomását, megtagadta a választ a saját és mások tevékenységének konkrétumaira vonatkozó kérdésekre, viszont annál bővebben taglalta politikai hitvallását és céljait. A többi vádlott is ezt tette, ha visszafogottabban is.
Vas memoárja szerint Rákosi az ügyvédi beszélőn „feltűnően hangosan beszélt. Szavai tulajdonképpen nem az ügyvédnek, hanem nekünk szóltak. Mint jó rendező, előre kiosztotta valamennyiünk tárgyalási szerepét. Utasított, magyarázott, buzdított.”
Dr. Langer Jenő elnök nem győzte rendre utasítani a vádlottat.
A tárgyalóterem zsúfolásig megtelt. A lapok részletesen beszámoltak a tárgyalás lefolyásáról. A nyilvánossághoz eljutottak a rendszer ellenségeinek szavai, ami elképzelhetetlen lett volna Rákosi és Kádár diktatúrájában.
A tárgyalás vasárnap, munkaszüneti napon is folytatódott: „Emberemlékezet óta nem volt a budapesti esküdtszéki teremben vasárnapon főtárgyalás. A kivételes törvény alkotta statáriális eljárás ilyen kivételt is csinált. A vasárnapi munkaszünet éreztette is a hatását. Vasárnap reggeli 9 órától délután fél 3 óráig olyan nagyszámú közönség szorongott az esküdtszéki teremben, hogy még a későn érkezett bírákat és ügyvédeket sem bocsátották be az ajtóknál posztoló rendőrök.” Hétfő reggel 9 órára ígérték az ítélethirdetést, 11 óra lett belőle. „A bíróság nagyon sokáig tanácskozott. A közönség pedig türelmetlenkedett. A vádlottak igen egykedvűen vártak sorsukra. Sőt Weinberger és Őry nevetgélve integettek egymásnak. (Újság, 1925. november 17.)
Nem tudni, mennyire volt őszinte az egykedvűség és a nevetgélés, hiszen a vádlottak élete volt a tét.
Dr. Langer Jenő kihirdette a végzést, miszerint a vádlottakat lázadásért nem, csak a társadalmi rend erőszakos felforgatásának kísérletéért lehet felelősségre vonni, ami nem tartozik a rögtönítélő bíróság hatáskörébe.
Vas így írta le ezt a pillanatot a 16 év fegyházban című, 1950-ben kiadott könyvében:
„’Végzés’… ’Végzés’ – veri ki a szívem hangosan a szót, mert tudom, ha nincs ’ítélet’ – ez az életet jelenti. És miközben ujjongva gondolok erre, az elnök kissé rekedt hangján tovább olvassa: – A rögtönítélő bíróság a vádlottakat további eljárás végett azért utalja a rendes bíróság hatáskörébe, mert… De az elnöki indokolást már senki sem hallgatja. Mindenki számára világos, hogy nem az elnökön múlt a ’végzés’. A tárgyaláson a magyar és a nemzetközi dolgozók szolidaritása aratta fényes győzelmét. A teremben közben minden rend felborult. Az újságírók átugráltak a padokon és futva hagyták el a termet. Leginkább a barátaink siettek. Hírül adták a világnak, hogy győzött a Kommunisták Magyarországi Pártja, győzött a nemzetközi szolidaritás.”
A bethleni konszolidáció érdeke, Magyarország imázsának javítása valószínűleg erősebb tényező volt, mint a kommunista felforgatástól való félelem. A Sallai–Fürst-per idején, Bethlen István kormányzása után, a világgazdasági válság idején nyilván más volt a helyzet.
A rendes tárgyalás 1926. július 12-től augusztus 4-ig tartott. Ötvennégyen ültek a vádlottak padján. Kilenc ügyvéd védte őket Lengyel Zoltán vezetésével, aki sok nagyszabású politikai perben szerepelt. Sallait és Fürstöt is ő védte, ha nem is sikerrel. Ezúttal a hozzátartozókon és az újságírókon kívül mást nem engedtek be a terembe.
Rákosi a rendes tárgyaláson is azt a stratégiát követte, amelyet a rögtönítélő bíróság előtt. Politikai szónoklatokat tartott, az elnökkel hadakozott. Amikor az elnök felszólította, hogy szorítkozzon arra, amit a védelmére fel tud hozni, így válaszolt: „Nem védekezem! Politikai per folyik ellenem, s magától értetődik, hogy meggyőződésemet és felfogásomat világosan kifejezésre kívánom juttatni.”
A kommunista világ ekkor már szentként tekintett Rákosira. Henri Barbusse, aki egyszerre volt hívő keresztény és kommunista, keresztény érzékenységgel istenítette Rákosit. „Rákosira figyel az egész világ” címmel írt cikket a rendes tárgyalás idején az Inprekor (Internationale Presse-Korrespondenz) című lapba. Ezt írta: „Rákosi alakja, mint hatalmas, világító fénycsóva emelkedik ki Közép-Európa ellenforradalmi zűrzavarából. Ez a hajlíthatatlan magyar kommunista olyan szimbólummá válik, amely mindenki figyelmét magára irányítja.”
Rákosi nyolc és fél évet kapott, Őry Károly négyet, Gőgös Ignác három és felet, Hámán Kató két év négy hónapot, Weinberger (Vas) Zoltán nyolc évet. A többiek büntetése 10 hónap és két év között volt. Vági Istvánt, az MSZMP elnökét egy évre ítélték. Rákosi ítéletét 1927 januárjában másodfokon is jóváhagyták. Vas Zoltánét viszont 1929-ben 13 és fél évre emelték!
A statáriális eljárásban is szereplő, prominens vádlottak közül csupán a legsúlyosabb ítélettel sújtott kettőnek adatott meg, hogy a hatalomra jutott pártjuk hatalmát élvezzék. Hámán Katót 1926-ban kapott büntetése után még többször börtönbe került, és 1936-ban a börtönben szerzett betegségébe halt bele. Gőgös Ignác a börtönben tüdőgyulladást kapott, amelyből tüdővész lett, és nem sokkal a szabadulása után, 1929-ben meghalt. Őry Károly is súlyos betegséggel szabadult. A Szovjetunióba ment. Ott kizárták a KMP-ből, száműzték, 1946-ban halt meg.
Rákosinak összességében jobb dolga volt Horthy börtönében, mint később az elvtársainak az övében.
Az első időszakban elég sok időt töltött magánzárkában. Több éhségsztrájkban vett részt, fegyelmi büntetéseket kapott, de 1930-1934 között a szegedi Csillagban elég jó dolga volt. Már börtönélete elején is kiépítette a kapcsolatait a külvilággal, meglehetősen tájékozott volt a világ történéseit illetően. Francia és angol nyelvtudását pallérozta. A Csillagban elég szabadon mozgott, uralkodott a kommunisták fölött, kizárt és kirekesztésre ítélt embereket. Miután előbb-utóbb minden kommunista lebukott, legalább egyszer, de inkább többször, Rákosi pártjának szinte valamennyi Magyarországon működő tagjával találkozott a börtönben.
1934. április 24-én letelt a börtönbüntetése, de nem engedték szabadon. Eljárást indítottak ellene a kommün alatt betöltött szerepe miatt. Ez 1925-ben magától értetődött volna, hiszen valamennyi elérhető népbiztost perbe fogtak, és Rákosi 1925-ben lett elérhető. Azt azonban már a polgári politikusok gyomra sem vette be, hogy tíz évvel később, a büntetése letöltése után, tizenhat évvel a kommün után ezzel az ürüggyel tartsák fogva és állítsák ismét bíróság elé Rákosit.
Megszólalt Martin Andersen Nexö. Romain Rolland a magyar igazságügy-miniszterhez intézett tiltakozó levelet. Az angol és a francia parlamentben is szóba került a Rákosival szembeni, minden jogállami normát felrúgó eljárás. A nemzetközi jogászegylet megbízásából Dr. Marcel Willard párizsi ügyvéd járt Magyarországon, és a Népszavának (1935. január 16.) nyilatkozva ítélte el a Rákosival szembeni eljárást.
Természetesen Moszkvából is szervezték a kommunisták és a hozzájuk közelállók tiltakozó mozgalmait. Miközben a Szovjetunióban tömegével mészárolták le a kommunistákat, a Kun Bélához közelálló Rákosinak is jó esélye lett volna rá, hogy likvidálják, ha börtönbüntetését letöltve visszatér Moszkvába.
A tiltakozó akciók Rákosi életének megmentéséért két ütemben folytak. Először azért, hogy ne ítéljék őt halálra. Nem ítélték. Az 1935. január 21-e és február 8-a között megtartott tárgyalás után életfogytiglani szabadságvesztést szabtak ki rá. Az ügyész halálbüntetésért fellebbezett, de másodfokon is jóváhagyták az életfogytiglant.
Az 1926-os és az 1935-ös perben egyaránt Dr. Szemák Jenő elnökölt, aki a nyilas uralom idején a Kúria elnöke lett. A Rákosi-korszakban távollétében halálra ítélték. Nem bánt kesztyűs kézzel Rákosival, jó pár nap böjttel szigorított sötétzárkát sózott rá a tárgyalások alatt.
Az ítélet után következett a tiltakozó akciók második üteme: ne kínozzák a börtönben halálra Rákosit. A Moszkvában kiadott Sarló és Kalapács című lap 1936. február 15-i számában azt írták, hogy Rákosi súlyos beteg. Igen rossz állapotban van a szíve, a tüdeje, az idegei. Veszélyben van az élete. Igazából Rákosi jól viselte a börtönt. Másfél évtized alatt egyszer sem fordult meg a börtönkórházban, komolyabb betegsége nem volt.
A Molotov–Ribbentrop-paktum megkötése és a Szovjetunió megtámadása, tehát 1939 augusztusa és 1941 júniusa között jó viszony volt a Szovjetunió és Németország között, ennélfogva Magyarország is közeledett a Szovjetunióhoz. Ekkor született meg az az egyezmény, amelynek értelmében a Paszkievics tábornok által 1849-ben a magyaroktól elzsákmányolt zászlók visszaadása fejében kiengedik a Szovjetunióba Rákosit és Vast.
1940. október 30-án megtörtént.