hvg.hu, 2025. november 3.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Ötven éve halott a filmtörténet talán legnagyobb botrányrendezője: vonzotta mindenféle ellentétes eszme, és taszította minden gyakorlat. Így került ambivalens, kritikus viszonyba kommunizmussal, katolicizmussal, antifasizmussal. Homoszexualitását természetes nyíltsággal gyakorolta, de élete tragédiájának tartotta. A világháború utáni olasz kultúra legsokoldalúbb, legkihívóbb zsenije volt. Költő, író, publicista, filmrendező, színész, esszéista, nyelvész, világcsavargó. Művei heves vitákban élnek.
Apja elszegényedett ravennai kispolgár volt, aki katonának állt, gyalogsági hadnagyként szolgált. Egyik államoshelyről a másikra vezényelték, a család sűrűn költözött. Nincs is különösebb jelentősége, hogy Pier Paolo – aki hétéves korától verseket írt – 1922-ben éppen Bolognában született, mert gyökeret sehol sem ereszthetett. Egyik nyilatkozata szerint „ez a gyökértelenség egész életemen nyomot hagyott, és egész életemben küzdöttem ellene”. (Nagyvilág, 1960/3.)
Édesanyjának, a Friuliból származó tanítónőnek viszont nagyon is erős gyökerei voltak. Pasolinit, mint mindenhez, a szüleihez is ellentmondásos viszony kapcsolta, de másképp. Fasiszta érzelmű, kisebb bűncselekményekért párszor lefogott apját idegennek érezte, édesanyja jelentette számára az otthont és az otthonosságot. A gyökereit is az ő révén találta meg felnőtt élete küszöbén, amikor 1943-ban anyja szülőföldjén, egy friuli kisvárosban, Casarsa della Deliziában telepedtek le, ahol korábban is laktak már rövid ideig.
Pier Paolót besorozták a háború elején. Az olasz felkelés után a német csapatok foglyul ejtették az egységét. A fogságból megszökött, és szökevényként került Casarsába.
Ez volt az igazi, az egyetlen igazi otthona. Ott is temették el. Friuli volt az identitása, friuli nyelven írta számos versét, az olaszul írottak jó részét is lefordította erre a rétoromán nyelvre. Ő volt a modern friuli irodalom első jelentős alakja. Élete egyik fő iránya lett a friuli és a többi regionális nyelv életben tartása. Édesanyja révén anyanyelve volt a friuli. Első verseskötetét friuli nyelven még 1942-ben adta ki, mielőtt Casarsába költöztek volna. Ezt apjának ajánlotta, aki akkor épp egy kenyai angol hadifogolytáborban raboskodott.
Az idősebb Pasolini fiai messze estek a fájától. Részt vettek az antifasiszta ellenállásban. Guido Pasolini kommunista partizánként harcolt a németek ellen, de nem ők, hanem egy rivális – Tito vonalát követő – kommunista partizáncsoport ölte meg. A későbbi vilghírű rendező erről úgy fogalmazott: „Magam is tevékenyen részt vettem a partizánok küzdelmeiben, s az ellenállás, majd bátyám halála nagy fordulat volt életemben. Abban az időben ismerkedtem meg az egyszerű dolgozó emberekkel, és kezdtem érdeklődni a parasztok és a munkások élete iránt.” (Nagyvilág, 1960/3.) Ez az érdeklődés pedig nagyon távol esett az irodalmi hermetizmustól, amelynek vonzásában élt addig – és valamelyest a későbbiekben is – az ifjú entellektüel, aki a Bolognai Egyetemen irodalom szakán szerzett diplomát, és Casarsában tanított 1949-ig, 27 éves koráig.
Ennek az időszaknak élete első nyilvános magánéleti botránya vetett véget.
1949 szeptemberében egy Casarsához közeleső településen, Ramuscellóban Pasolini együtt ivott, táncolt, majd maszturbált 16 éves és még fiatalabb fiúkkal. A helyi rendőrbiztos letartóztatta, és kapacitálta a kamaszok szüleit, hogy tegyenek feljelentést, de nem tettek. A rendőrbiztos gondoskodott róla, hogy fölkapják a lapok az ügyet, amelyet a kereszténydemokraták fölhasználták a kommunisták lejáratására. Pasolini tanár urat kirúgták az iskolájából, és kirúgták az Olasz Kommunista Pártból, amit ő árulásnak és elvtelen taktikázásnak minősített. Állítólag egy pap is megszegte a gyónási titkot, és rohant a helyi kereszténydemokrata pártszervezethez azzal, hogy egy kamaszfiúnak viszonya van a kommunista Pasolini tanár úrral.
Korábban is többször figyelmeztették Pasolinit, hogy el fogja veszteni az állását, ha nem hagy fel a kommunista propagandával. Amikor 1947 januárjában a Libertá címoldalán leszögezte, hogy a jelenben csak a kommunizmus képes új kultúrát teremteni, még nem is volt a párt tagja, de nem sokkal később belépett, holott a pártfegyelem mindig is összeegyeztethetetlen volt a személyiségével. Jellemző a helyzetére, hogy kommunista szimpatizánsként is dolgozott a Quotidiano című katolikus lap kritikusaként. A katolicizmus hagyománya is fontos volt a számára, a katolikus egyházhoz is kötődött, noha ateistának vallotta magát.
Friuli-Veneto tartományban tehát nem volt maradása, új életet kezdett édesanyjával Rómában. A külvárosban, munkások, szegények, lecsúszott emberek között éltek. A friuli vidéken a mezőgazdasági munkások harcaiban vett részt, valamiféle hellenisztikus vidéki idill délibábja lebegett a szeme előtt, és ebben a szellemben írta verseit is. A római szegénység tapasztalatához azonban már nem kötődtek hasonló káprázatok.
Első regényei, az Egy erőszakos élet (Una vita violenta) és az Utcakölykök (Ragazzi di vita) nagy vihart kavartak az 1950–60-as években. Jobbról is, balról is támadták miattuk. Jobbról a De Gasperi-korszak gazdasági csodájának ellentmondó nyomorúságos világ középpontba állítása miatt, a marxista kritikusok pedig azért, mert a művek a proletariátus lumpen jellegét domborították ki.
Pasolini ellentmondásos és kritikai viszonyulását minden eszméhez és szervezethez – kommunizmushoz, marxizmushoz, párthoz, egyházhoz, diákmozgalmakhoz, antifasizmushoz, bármihez – világnézetének egyetlen szilárd eleme magyarázza: a polgári-burzsoá társadalom radikális tagadása. Mindent megragad, amelyben ezt meglátja, és mindennel szembekerül, amit megragad, mert valamennyi eszme alkalmatlannak bizonyul a burzsoá társadalom elleni következetes és eredményes harcra.
A kommunista párt pragmatikussá, megalkuvóvá válik, kiegyezik, belefut a „történelmi kompromisszumba”. Ideológusai nem tekintik eléggé változtatásra nyitottnak, rugalmasnak, alakíthatónak a marxizmust. Ami pedig a katolikus egyházat illeti: „Ha sok bűnt elkövetett is az egyház története során, legnagyobb vétkét akkor követi el, ha önként elfogadja felszámolását egy olyan hatalom részéről, amely kineveti az Evangéliumot. Az egyháznak ellenzékbe kellene vonulnia. Ehhez azonban mindenekelőtt meg kellene tagadnia önmagát. Ellenzékbe kellene vonulnia az ellen a hatalom ellen, amely – azzal a szándékkal, hogy puszta folklórrá szűkíti – ilyen cinikusan magára hagyta.” (Igen, 1990. december 7.) Ezt egy önmagát katolikusnak minősítő ifjúsági lap idézi – gyenge fordításban bár, de – egyetértőleg.
1968 márciusában, amikor a rendőrség és a diákság összecsapott a Valle Giuliánál, Pasolini kijelentette, hogy ő a munkásosztályból jött rendőrökkel szimpatizál a középosztályi háttérrel lázadó diákokkal szemben. Miközben éppen a diákmozgalmak szellemiségét jeleníti meg a Teoréma című filmje, amely a polgári társadalom végzetszerű széthullását jeleníti meg a vallási motívumok és a szexualitás kihívó összekapcsolásával. Azt viszont valóban jól látta, hogy 1968 lázadó diákjai szépen belenőnek majd a középosztályi egzisztenciákba.
Nagy vihart kavart akkor is, amikor szembefordult az antifasiszta mozgalmakkal:
A modern antifasizmus naiv vagy rosszhiszemű álláspont. Azzal, hogy szándékosan vagy nem, de olyan célpontot választ magának, amely nem, vagy már nem létezik, valójában napjaink fasizmusa.
A Mussolini-féle fasizmus az, ami a jelen gyakorlatában nincs jelen, az antifasizmus pedig a jelenlévő polgári-burzsoá társadalom, a status quo védelmében lép fel az ellen, ami már a múlté, miközben ez a polgári-burzsoá társadalom maga az új fasizmus.”
A fenti szöveget pedig egy valódi fasisztabarát publicista, Gazdag István idézi a Magyar Demokrata 2018. április 25-i számában. Új fasizmus alatt Pasolini a társadalom totális egyneműsítését érti: az egész társadalmat „rákos daganatként” elborító pragmatizmust és konzumidiotizmust , amelyet a hatalom gerjeszt, s amelynek sem az egyház, sem a kommunista párt nem képes vagy nem is hajlandó ellenállni, és amely a munkásmozgalmat is korrumpálja.
Ennek az egyneműsítésnek a része Pasolini szemében a regionalitás elhalása. Elsőrendű feladatának tartotta nemcsak a friulinak, hanem Itália valamennyi regionális nyelvének és kultúrájának a védelmét.
Pasolininek nem volt jövőbe mutató alternatívája a polgári társadalommal szemben. Az ő „alternatívái” a múltba mutatnak.
Pasolini neve az 1950-es évek végén jelent meg a magyar sajtóban, amikor a filmrendezői karrierje még el sem kezdődött.
Ő volt az ígéretes marxista olasz költő, aki tekintélyes díjat kap az Antonio Gramsci kommunista filozófusról szóló verseiért. Antal Gábor „a legnemesebb olasz poétikai hagyományokat megújító” költőként ír róla, „aki oly szép, mély intellektualizmust és emelkedett pátoszt elegyítő versciklust szentelt” a nagy olasz marxista filozófusnak. (Élet és Irodalom, 1958. június 13.)
A Nagyvilág (1958/3.) részleteket is közöl a Gramsci-ciklusból Hárs Ernő fordításában: „És itt vagyok én magam is … szegényen, / oly rongyban, melynek nincs keletje máshol, / csak a szegények talmi üzletében, / s melyre ki tudja hány út s villamospad / szennye tapadt, elvadítva egészen/ az életemet…” Pasolini persze Gramscihoz is úgy viszonyul, mint minden(ki) máshoz: „veled vagyok és ellened; / szivemben a fényben igent, / s nemet mondva néked.”
Kardos Tibor a Nagyvilág ugyanezen számában leszögezi, hogy „Pasolini költészete nemcsak egy nagy válságot jelent, de irányt is mutat.”
Az 1950-es évek közepétől jelen volt a filmes világban forgatókönyvíróként. Első játékfilmjét, A csórót 1961-ben rendezte meg túlnyomórészt amatőr szereplőkkel. Az első próbafelvételek után Federico Fellini megvonta a támogatását a filmtől, viszont jelentkezett egy olyan producer, aki szabad kezet adott Pasolininek ehhez és a következő jónéhány filmjéhez.
Pasolini azt folytatta rendezőként, amit regényíróként elkezdett. A lecsúszottak, lezüllöttek, semmi nélkül tengődők sötét világát mutatta meg. Második filmje, a Mamma Roma már a filmművészet élvonalához tartozik. Egy prostituált (Anna Magnani) másfél évtizeden át azért árulta a testét és szolgálta a stricijét, hogy kitörjön az alvilágból, kispolgári életet teremtsen magának és rendes egzisztenciát a fiának. Kudarcot vall, fia eltávolodik tőle, meghal, és Mamma Romának még az öngyilkosság kegyelme sem adatik meg.
A túró című szkeccsfilmje miatt egy olasz bíróság négyhavi felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte az államvallás kigúnyolása miatt. A filmben egy folyvást éhező statiszta tele gyomorral hal meg egy forgatáson, a kereszten Jézus mellett latorként.
Pasolini egyébként is bejáratos volt a római rendőrségre. Lopásért, verekedésért, botrányokozásért fordult meg ott fiatal fiúismerőseinek tartozékaként.
15 éves kamaszfiú volt Ninetto Davoli, amikor a viszonyuk kezdődött 1963-ban. Színész lett belőle Pasolini mellett, játszott az ő és mások filmjeiben (például Jancsó Miklóséban, A zsarnok szívében). Művészi kapcsolatuk túlélte a szerelmi kapcsolatukat. Davoli Pasolini halála után is, tőle függetlenül is jelentős színésznek számított, illetve számít most is, hetvenes évei vége felé.
Pasolini olyan filmrendezőnek vélte magát, akit kivet magából a Cinecittá, pedig nem vetette ki egyáltalán. Szinte folyamatosan forgatott, és közben jól meg is gazdagodott. Filmrendezői pályafutásának szűk másfél évtizedében 18 nagyjátékfilmet készített. A sajátjai mellett mások filmjeihez is írt még forgatókönyveket, színészként is működött. (Műveinek listáját lásd itt.)
Közben rengeteget utazott, bejárta Afrikát, Ázsiát. A fekete-fehér, puritán Máté evangéliuma (1964) a későbbi vad színekben és jelenetekben tobzódó filmeknek az ellenpólusa. Krisztus és tanítványai történetében egy bizonytalan, kialakulatlan forradalmi mozgalom erényeit és gyarlóságait jeleníti meg. A Vatikán hivatalos lapja, a L’Osservatore Romano 1964-ben istentelen filmnek nevezte Pasolini művét, hatvan évvel később pedig minden idők legjobb Jézus-filmjének minősítette. (Magyar Demokrata, 2021. március 31.)
Az Oidipusz király a 20. században kezdődik, a jelenben végződik, s ez a keret átértelmezi az antik sorstragédiát. Pasolini a maga apakomplexusát fogalmazta bele a filmbe. Számára a harmadik világ „archaikus egyszerűsége” volt a „tönkretechnicizált” Nyugat ellenpólusa. A kettő összebékíthetetlenségéről szól az ő Medeája Maria Callas címszereplésével.
A hetvenes évek négy nagy filmjének középpontjában az áll, amiről Pasolini a legszélesebb körben híres és hírhedt lett: a szexualitás. Az „Élet trilógiájában”, Bocaccio Dekameronja, Chaucer Canterbury meséi és az Ezeregyéjszaka történetei alapján készült filmekben a szexualitás különböző formáiban, artisztikumában jelennek meg az örök emberi értékek.
Az utolsó film, a Salo avagy Szodoma 120 napja a trilógia ellenpólusa.
Sade márki szexuális perverziói a Mussolini-kor haláltáncának, a salói köztársaságnak a közegében jelennek meg, és éppoly radikális társadalomkritikát, egyházkritikát hordoznak, mint Sade márki műve. Négy fasiszta (köztük egy püspök) szörnyű szexuális kínzásoknak, megaláztatásoknak veti alá a nekik kiszolgáltatott embereket. Esküvőt játszatnak, szart etetnek velük, s a végén egy szadista orgia keretében válogatott kínzásokkal lemészárolják őket.
Magyarországon a rendes filmforgalmazásba egyetlen Pasolini-film sem került be a rendszerváltás előtt. Csak a Filmmúzeumban és filmklubokban vetítették.
Pasolini egyébként sem érte meg a Salo bemutatóját.
1975. november 2-án hajnalban holtan találták, szinte fölismerhetetlen állapotban, szétroncsolt testtel a rómaiak kedvenc tengerparti üdülőhelyén, Ostiában egy elhagyott futballpályán.
A gyilkosság első és legegyszerűbb verziója: Pasolini felszedett egy fiatal fiút, akit megvacsoráztatott, nyilván pénzt is ígért neki, és valamiért összevesztek, talán azért, mert Pasolini mást vagy másképp akart tőle, mint amire a fiatalember kész volt. A fiatalember leütötte, Pasolini autójával többször keresztülment rajta, majd elhajtott, gyorshajtás miatt leállították, és bevallotta a gyilkosságot.
Az akkor 17 éves Giuseppe „Pino” Pelosi 29 évvel később visszavonta beismerő vallomását. Azt állította, hogy halálosan megfenyegették a családját, ezért vállalta magára a gyilkosságot, amit három déli akcentussal beszélő ember követett el, aki mocskos kommunistának nevezte az áldozatot. Tény, hogy a boncolás eredménye szerint gázolajjal részben meg is égették a holttestet, ami maffiaszerű kivégzésre utal.
2005-ben előkerültek adatok, miszerint Pasolinit zsarolták. A Salo tekercseinek egy részét ellopták, és Pasolini tervezte, hogy elmegy tárgyalni a tolvajokkal. Egy szemtanú is jelentkezett, hogy látta, amint a rendezőt néhány férfi kirángatja az autójából. A nyomozást megnyitották, majd le is zárták azzal, hogy a felmerült új elemek nem elégségesek a nyomozás eredményes lefolytatásához.
2023-ban egy DNS-vizsgálat kimutatta a kapcsolatot a gyilkosság és egy szélsőjobboldali bűnszervezet, a Banda della Magliana között.
Az 1990-es években Giuseppe Zigaina festő, esztéta, aki 1946 óta szoros baráti kapcsolatban állt Pasolinivel, előállt azzal az elmélettel, hogy Pasolini voltaképpen öngyilkos lett, maga szervezte meg a meggyilkolását. Az Olasz Kultúrintézet égisze alatt kiállítást is rendezett a Ludwig Múzeumban, amely bemutatta, hányszor és milyen pontosan jelenítette meg Pasolini életművében, írásaiban halálának körülményeit.
A Pasoliniről több könyvet is publikáló Zigaina így érvelt: „A halál mítosza számára egyet jelentett az újjászületés mítoszával. És ebben fontos szerepet játszott az áldozathozatal a szó archaikus értelmében, miként a teremtésmítoszban, vagy amint áldozatot mutattak be a teremtés Istenének, Ozirisznak, Artisznak. Pasolini bizonyos értelemben mártírrá akart válni. A halált kifejezésformaként, a költészet megnyilvánulásaként értelmezte. Az vallotta: egy szent is a saját teste, vére révén fejezi ki magát. „ – Ön tehát gyilkosságnak feltüntetett öngyilkosságra utal? – Pasolini egész életműve tele van a saját halálára utaló rejtett, kétértelmű és nyílt utalásokkal. Azt írja például: »Ott leszek én majd, mint akit halálos ütés ért a tenger partjain.« Áldozati halálának előkészítő filmje a Máté evangéliuma. Ostia a költő halálának nem csupán valóságos színhelye. A szó régi jelentése szerint Hostia a feláldozott áldozat, az ostya.” (168 óra, 1995. november 21.)
A feltevés megkapó, csak semmilyen bizonyíték nem támasztja alá. Az viszont lehetséges, hogy Pasolini tudatosan vállalta egy olyan találkozó veszélyét, amelyről tudta, hogy az életébe is kerülhet.