hvg.hu, 2025. október 16.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Száz évvel ezelőtt kezdődött el annak a pénznek a bevezetése, amellyel Magyarország megdönthetetlen világrekordot állított fel: az infláció világrekordját. Pedig a pengő szimbolizálta a magyar gazdaság stabilizálását és a két világháború közötti magyar élet legjobb éveit. Nem sok jutott belőlük.
Turul, turán, libertás, máriás – számtalan név keringett a levegőben száz évvel ezelőtt, amikor a kormány arról döntött, milyen pénznemmel váltsák le a koronát. Egészen pontosan a kormány 1925. október 16-án lezajlott éjszakai ülésén végül a névről még nem döntöttek, csak az új pénz bevezetéséről, a keresztelőre a következő ülésig kellett várni: ekkor született meg a pengő.
Volt is vita arról, hogy kitől származik a pengő elnevezés. Prónay György báró, a miniszterelnöki hivatal államtitkára magának tulajdonította a gondolatot, mire Török Lajos szabadalmi ügyvivő rögvest sajtó helyreigazítást kért, mondván ő már korábban kifejtette több potentát előtt, miért kell az új pénzt pengőnek hívni.
A váltópénz neve még később, a képviselőházban dőlt el: a Bud János pénzügyminiszter által benyújtott törvényjavaslatban még garas volt a váltópénz, csak a vita során módosították azt fillérre. Mondhatni: letették a garast.
Sokan megkérdőjelezték, hogy egyáltalán szükség van-e teljesen új pénzre. Azt senki nem vitatta, hogy a Nagy Háború, a forradalmak és Trianon után bekövetkezett hiperinfláció ellehetetlenítette a koronát. Pénzérmék már nem is voltak forgalomban. De a stabilizáció már megtörtént.
1924-ben létrehozták a Magyar Nemzeti Bankot, Magyarország önálló jegybankját, amelyet oly hevesen követeltek a függetlenségi politikusok a dualizmus korában. Ennek élére a nagy tekintélynek örvendő, kiváló pénzügyi szakembert, Popovics Sándort, az osztrák-magyar közös jegybank egykori főkormányzóját, Wekerle Sándor harmadik kormányának pénzügyminiszterét állították. A jegybankot felruházták a pénzkibocsátás monopóliumával, a korona stabilizációs árfolyamát pedig az angol fonthoz kötötték.
Már letárgyalták a 307 millió aranykorona értékű népszövetségi kölcsönt, a gazdasági stabilizáció fedezetét is. Ennek nagyobb részét Anglia biztosította, de az Egyesült Államok, Olaszország és Svájc is jelentős összeggel járult hozzá. Magyarország elfogadta a kölcsön feltételeként, hogy az ország gazdaságpolitikáját meghatározott ideig a Népszövetség, annak képviseletében Jeremias Smith népszövetségi megbízott felügyelje. Az új pénzre vonatkozó döntéseket is neki kellett jóváhagynia.
Ekkor már létezett az értékálló, aranyalapú Aranykorona is, amely az infláció megállítása után 14 500 koronát ért. Éppenséggel az Aranykoronát is meg lehetett volna tenni általános fizetőeszköznek; többen emellett voltak, kiváltképp a vállalkozók, mert tartottak az átállás bonyodalmaitól és kockázataitól.
Miért pont pengő?
A pengőt önmagában nem használták korábban hivatalosan pénznévként, de ismeretlen sem volt, hiszen így nevezték az ezüstpénzeket. Az arany csengő, a réz kongó, az ezüst pengő. Az ezüst alapú forint volt a pengőforint. A pengő bevezetése előtt egy évszázaddal például 50 pengőforint volt az éves tagsági díj a Nemzeti Casinóban.
A 19. században úgy felfutott az ezüstbányászat a nagyvilágban, annyi ezüst áramlott Európába, hogy az ezüst alapú valuták válságba kerültek. Így volt ez az Osztrák-Magyar Monarchiában is, ezért határozták el az aranyalapú pénzre való áttérést, mivel az aranybányászat már felfutott annyira, hogy a mindennapi életben is használható legyen az aranyalapú pénz, viszont annyi arany nem volt, hogy megingassa az aranyalapú pénz stabilitását.
1892-ben bevezették a Monarchiában az ezüst alapú forintot felváltó koronát. Azt azonban csak 1900-tól kellett kötelezően használni. A Monarchia felbomlása után természetesen a közös pénzt is az utódállamok valutái váltották fel: az osztrák-magyar koronát a magyar korona. Közben ott voltak még a forradalmak, a kékpénz, a fehér pénz, az új magyar koronát pedig azonnal elérte a hiperinfláció.
A pengőt tehát a pénzhasználat szempontjából kaotikus évtizedek előzték meg. Még a pengő bevezetésének idején is voltak öregek, akik a régi forintban számoltak. Az ezüst egyforintost csak a koronával együtt vonták ki a forgalomból végleg 1927-ben.
Nem ment simán
A botránykő az átváltási szám volt. Az október 16-i kormányülésre éjnek évadán behívatták az új pénzrendszer kidolgozásának felelősét, Szabóky Alajos pénzügyminisztériumi államtitkárt, a KSH korábbi igazgatóját, aki meggyőzte a kormányt arról, hogy 12500 legyen az átváltási érték. Ennyi koronát érjen egy pengő. A kormány tagjain kívül senki nem értette, hogy miért.
Lehetett volna 14500 az átváltási szám, és akkor egyszerű a dolog: egy pengő ért volna egy Aranykoronát. Lehetett volna 10000, és akkor könnyű az átváltás. De nem. A szorzószámra vonatkozó döntést szakmai körökben is kritizálták, de ezt még a kisebbik bajnak tartotta a korabeli sajtó. „A 12.500-as szorzószám legföljebb csak arra bizonyulhat alkalmasnak, hogy a magasabb iskolákat nem járt szegényebb embereket vásárlásaik során becsapják és az átszámítás nehézségei újabb ürügyül szolgáljanak a legkülönbözőbb árdrágításoknak” – írta a szociáldemokrata Népszava.
Sándor Pál liberális képviselő, az Országos Magyar Kereskedelmi Egyesülés elnöke Rassay Károly lapjában az Esti Kurirban írt vezércikket a pengőről: „Soha talán annyira szembeötlő nem volt a magyar közélet sivársága, mint most az új valutatörvényjavaslat benyújtásakor. Hány ankéton, hány közgazdasági szaktanácskozáson tárgyalták ezt a kérdést! A szakemberek legnagyobb része az aranykorona mellett foglalt állást, mert ezt tartotta a legegyszerűbb megoldásnak: a vámokat már ebben az egységben állapították meg, a kereskedők nagy része ebben kalkulált és az egész gazdasági élet beidegződött már az aranykoronaszámításra. Felmerült egy másik megoldás is: ha az aranykorona nem lehetséges, töröljük el egyszerűen a három nullát a számjegyekből, fogadjunk el tízezer papírkoronát pénzegységnek. És a sok komoly megfontolás és tanácskozás után megjelenik a porondon a pénzügyminiszter személyében egy magántudós és a 12.500-as osztószámot ajánlja, azzal a frappáns megokolással, hogy ez a legegyszerűbb megoldás. (…) Annyi bizonyos, hogy a 12.500-as szorzószám alapján bevezetett pengőnek csak egy következménye lehet: káosz.”
Milotay István lapja, a kormányt jobbról támadó Magyarság 1925. október 20-án „Destruktív osztószám” címmel közölt vezércikket: „nyilvánvaló, hogy olyan bábeli zűrzavar keletkezik a törtszámokkal való számtani műveletek kacskaringóiból, hogy a háziorvos mellett minden családnak egy házi matematikust kell tartani.”
Különféle átszámítási táblázatok születtek. Sokan ezekkel jártak vásárolni, a kereskedők ezeket tartották a kezük ügyében. A Szentesi Hírlap 1927. január 9-i száma például ezt ajánlotta:
A függőleges oszlopban a tízesek, a vízszintes oszlopban az egyesek vannak, és a táblázat számai azt mutatják, hogy hány ezer korona hány pengőfillérnek felel meg. Például 43 ezer korona 344 pengőfillér, vagyis 3 pengő és 44 fillér. Ugyanilyen típusú táblázatot közöl a lap a pengő koronaértékére is.
Intenzív év
1925. november 6-án fogadta el a Nemzetgyűlés a pengő bevezetéséről szóló XXXV. törvénycikket. Ezután kezdték el tervezni az új érméket és bankjegyeket. Elkezdődött a felkészülés az átállásra. A pengő a maga fizikai valóságában csak 1926 utolsó napjaiban jelent meg, hivatalosan pedig 1927. január elsejével vált fizetőeszközzé. A kereskedők szervezetei kikönyörögték, hogy a karácsonyi forgalmat még ne bolondítsák meg az új pénzzel.
A törvény megszületése és a hivatalos bevezetés között eltelt több mint egy év intenzív munkával telt. Át kellett számolni az adókat, a vámokat, a bankbetéteket, a biztosításokat, a nyugdíjakat, mindenféle járadékot, illetéket, a közszolgáltatások árait, a MÁV, a Posta tarifáit, az egész állami költségvetést pengőre, és persze minden vállalkozónak, nagy- és kiskereskedőnek, nagy- és kisiparosnak új ártáblázatot kellett készítenie.
Hol felfelé, hol lefelé kerekítettek.
A Posta 1926. március elsején, a MÁV július elsején állott át a pengőszámításra. Pengővel persze még nem lehetett fizetni, de a pengőben megállapított árakat kellett koronára átszámítva kifizetni. A postai szolgáltatások drágultak. A MÁV-nál a teherszállítás olcsóbb lett, a személyszállítás drágább.
Szokás szerint a szegényebbek jártak a legrosszabbul az átállásal – amely egyébként technikailag a vártnál kevesebb bonyodalommal ment végbe –, mert a létfenntartáshoz leginkább szükséges cikkek ára emelkedett a legnagyobb mértékben: „Igen sok aggodalomra ad okot a vásárcsarnoki árak alakulása a pengő bevezetése óta. A múltkor már kimutattuk a vásárcsarnokok igazgatóságának hivatalos árjegyzései alapján, hogy amióta a pengőszámítás lépett életbe, a budapesti csarnokokban 0-50 százalékkal drágultak a legelemibb szükségleti cikkek. Érthetetlennek tartják ezt a háziasszonyok, akik napról-napra nagyobb kétségbeeséssel járnak-kelnek a nagycsarnok labirintusaiban, hogy azután többnyire üres vagy csak félig telt szatyorral térjenek haza. De nem tudnak magyarázatot adni erre maguk a vásárcsarnoki kereskedők és az árusok sem, akik mindent csak ezzel magyaráznak meg: — Hja kérem, a pengő…” (Az Est, 1927. március 20.)
Árak a szentesi piacon 1927. január 31-én (Szentesi Hírlap, 1927. február 1.):
Havi 200 pengő mire volt elég?
A 200 pengő fix, amivel akkor a sláger szerint már könnyen lehetett viccelni, ezen a napon Szentesen éppen 1 tonna krumplit ért. Manapság nagyjából 150-300 ezer forintért lehet 1 tonna krumplit venni, de persze minden nap és minden árucikk más arányokat mutat, és az árszerkezet, az árukínálat és az élet követelményei is egészen mások, mint egy évszázaddal ezelőtt.
A pengő mindazonáltal népszerű lett, szép is volt. Fémjelezte a stabilizáció és a gazdasági válság közötti nagyjából fél évtizedet, amikor a gazdasági fejlődés és az életszínvonal emelkedése javította a közhangulatot a világháború, a forradalmak, a terrorok és Trianon sokkja után.
Romsics Ignác így jellemzi ezeket az éveket: „Az ipari termelés 1924 és 1929 között több mint 70 százalékkal emelkedett, s az 1929-1933-as világgazdasági válság előestéjén mintegy 12 százalékkal múlta fölül a háború előtti szintet. A mezőgazdaság ezzel szemben stagnált, illetve csak igen mérsékelten fejlődött. A növénytermesztés szintje például még 1929-ben is csak 1-2 százalékkal haladta meg a háború előtti évekét. A gazdaság fellendülésével párhuzamosan emelkedett a lakosság életszínvonala. A munkásság és a parasztság reálbérei a húszas évek utolsó harmadára megközelítették vagy elérték, sőt egyes esetekben túl is szárnyalták a háború előtti szintet. A gazdaság fellendülése és az életviszonyok változó mértékű, de kétségtelen javulása visszahatottak a politikai életre. A politikai konszolidáció befejezésének és a kiegyensúlyozott, nagyobb zavarok és válságok nélküli kormányzásnak az alapjait és feltételeit teremtették meg.” (Korunk, 2021/8.)
Nem sokáig tartott a jólét
Aztán mindezt elsöpörte a világválság. Ez még nem rontotta le a pengő árfolyamát, hiszen a világ nagy valutáinak országai is válságban voltak. A pengő értéke éppen a Győri Program 1938-as meghirdetése után, a gazdaság mesterséges felpörgetése, a hadi konjunktúra nyomán kezdett leromlani, hogy azután a háború éveiben rohamosan romoljon tovább. A példátlan, máig világrekorder infláció azonban csak 1945-46-ban következett be.
A háború miatt a hadi célú gyártáson kívül visszaesett a termelés, ami miatt áruhiány állt elő, miközben az állam a termelés és a fogyasztás után is kevesebb adóbevételhez jutott, mint amennyi a működéséhez szükséges volt. Ezért a kiadásokhoz fedezet nélküli pénz kibocsátásával igyekezett megteremteni a forrásokat, az áruhiány miatt azonban tovább növelte az árakat, ami negatív spirált idézett elő: bő egy év alatt a pengő értéke 41,9 trilliomod részére csökkent. Ez napi átlagban 207 százalékos pénzromlást jelentett.
A gazdasági élet vezetőinek első számú célja volt az infláció megfékezése, amely csakis új pénz, a forint megteremtésével sikerülhetett. 1946. augusztus elsején jött ki az új fizetőeszköz, a forint. Egy forint 400 000 000 000 000 000 000 000 000 000 (négyszázezerquadrillió) pengővel lett egyenlő.
Volt azonban a hiperinflációnak egy tagadhatatlan haszna: a forintra való átszámítással már nem kellett bajlódni, mert a pengőtrilliók egy fillért sem értek. A köztisztasági alkalmazottak söpörték össze a pénzhalmokat az utcán.