hvg.hu, 2025. október 13.
RÉVÉSZ SÁNDOR
Száz évvel ezelőtt, 1925. október 13-án született az az egészen különleges államnő, aki egyszerre volt nagyon őszinte és nagyon sikeres politikus. Pontosan azzal kampányolt, amit tenni akart, és pontosan azt is tette. Mindig a meggyőződését követte, nem érdekelték a népszerűségi mutatók. És ezzel tudott sokkal hosszabb ideig hatalmon maradni, mint Nagy-Britannia bármely más miniszterelnöke az utóbbi kétszáz évben.
Margaret Hilda Roberts egy dél-angliai kisvárosban, Granthamben született. Ott volt az apja fűszeres, polgármester és metodista prédikátor. Szigorú vallásos nevelésben részesítette őt a prédikátor atya, akinek boltjában az üzleti élet, a gazdálkodás problémavilágával is találkozott.
Engedelmes, jó kislány volt. Szorgalmasan tanult. Ösztöndíjjal felvették a régióban jó nevű Kesteven Grantham Leányiskolába. Középiskolai éveiben zongorázott, gyeplabdázott, úszott, kirándult és még költészettel is foglalkozott. A középiskola utolsó évében Head Girl volt, aki az iskola diákságát képviselte és felügyelte.
Kémiai ösztöndíjra pályázott az Oxfordi Egyetemre. Elutasították ugyan, de szerencséjére valaki visszalépett, és mégiscsak megkapta a lehetőséget. A kisvárosi kispolgárok mintagyereke ezen az úton felkapaszkodhatott az értelmiségi elitbe.
A kapaszkodás keretében csatlakozott az Oxfordi Egyetem Konzervatív Szövetségéhez, és ott olyan eredményesen tevékenykedett, hogy 1946-ban megválasztották a szövetség elnökének.
Már egyetemista korában is a konzervativizmusnak azt az ágát képviselte, amely az állami újraelosztás minimalizálását tartotta üdvösnek. Friedrich Hayek: Út a szolgasághoz című műve volt a vezérlő csillaga, amely szerint a kiterjedt központi újraelosztás az állam szolgaságába veti a polgárt.
1947-ben szerezte meg a diplomáját, majd a BX Plastics kutatóvegyészeként dolgozott Colchesterben. Itt is csatlakozott a helyi konzervatív egyesülethez. Még nem is volt a párt tagja, amikor 1950-ben elindították a párt színeiben a választásokon. A média – és a hatalomba visszatérő Winston Churchill – felfigyelt rá mint az egyetlen női, ráadásul legfiatalabb jelöltre.
Az 1950-51-es két választáson ugyan csökkentette körzetében a Munkáspárt előnyét a korábbi választásokhoz képest, de vesztett. A magánéletben és a társadalmi életben viszont annál többet nyert. 1949 februárjában egy konzervatív családi vacsorán találkozott egy nála tíz évvel idősebb, elvált, sikeres üzletemberrel, Denis Thatcherrel, aki ugyancsak konzervatív jelölt volt. 1951 decemberében összeházasodtak. Ebben az évben lett a Konzervatív Párt tagja.
A fiatalasszony beiratkozott egy jogi iskolába, és 1953-ban olyan diplomát szerzett, amellyel Nagy-Britanniában ügyvédként tevékenykedhetett. Jogi tanulmányait a férje finanszírozta. 1953 végén kissé idő előtt, császármetszéssel megszülettek ikergyermekei, Mark és Carol. A gyerekek lefoglalták őt néhány évre, így a politikai pályáján kis szünet következett.
1958-ban elnyerte a konzervatív párt jelöltségét, és London északi elővárosának, a túlnyomórészt jómódú, középosztálybeli választópolgárok lakta Finchley-nek a képviselőjeként 1959 októberében, nagyon keményen végigharcolt kampány után bejutott a képviselőházba. Maga mögé állította Finchley zsidó polgárait is, alapító tagja volt a Finchley Angol-Izraeli Barátság Ligájának.
Parlamenti szereplését azzal kezdte, hogy az ülések nyilvánosságát szorgalmazta, ami meg is valósult.
Hamarosan kormányzati szerepet kapott. Nyugdíjügyi államtitkár lett.
1964-ben a konzervatívok ellenzékbe szorultak. Thatcher először a párt lakás- és földügyi szóvivője lett, és ebben a minőségben követelte, hogy a szociális lakások bérlői kedvezményesen megvásárolhassák a lakásaikat. Ezt ő bő másfél évtizeddel később miniszterelnökként keresztül is vitte, és nagy sikere volt vele a szegényebb választópolgárok körében, miközben jelentős mértékben megszabadította az államot is a szociális bérlakások terhétől.
1967-ben már bekerült az árnyékkormányba. Először energiaügyi, majd közlekedésügyi, végül oktatásügyi árnyékminiszter lett.
Beszédeiben nem győzte hangsúlyozni, hogy a jövedelemszerzést büntető magas adókkal „nemcsak a szocializmus, de a kommunizmus felé is” tereli az országot a Munkáspárt. Azon – akkor még – kevesek közé tartozott, akik támogatták a homoszexualitás büntetésének eltörlését. Megszavazta az abortusz legalizálását, de nem támogatta a válás megkönnyítését célzó törvényjavaslatot. Kiállt a halálbüntetés fenntartása mellett. Ellenben a nyúlvadászat tilalmával egyetértett.
Amikor a konzervatívok 1970-ben hatalomra jutottak, Thatcher megkapta a kormányban azt a tárcát, amelyet az árnyékkormányban birtokolt. Az oktatásügy és a tudomány minisztere lett. Az egyetlen nő a kormányban.
Ekkor vált először hírhedtté az országban. Ő lett a tejtolvaj: Thatcher the milk snatcher. Azzal kezdte ugyanis miniszteri tevékenységét, hogy elvette az ingyen tejet a 7-11 év közötti kisiskolásoktól is. A munkáspárti ellenzék hatalmas Thatcher-ellenes kampányt épített erre a lépésére, holott a folyamat az ő kormányzásuk idején kezdődött: még az előző kormány vonta meg az ingyen tejet a középiskolásoktól, csak azok kaptak, akiknek egészségügyi okokból szükségük volt rá.
A belső dokumentumokból az is kiderült, hogy Thatcher éppenséggel ellenezte az ingyen tej kivezetését, azt csak a költségcsökkentést hajszoló pénzügyminisztérium kényszerítette ki. Az önéletrajzában Thatcher azt írta: értékes lecke volt ez számára. Hogyan vonhatja magára az ember a legsúlyosabb politikai következményeket a legkisebb politikai haszon fejében. Állítólag az is megfordult a miniszter fejében, hogy távozik a politikai életből.
1973-ban jött az olajválság, és 1974-ben a konzervatív Heath-kormány szűken bár, de elvesztette a választásokat. Megingott Edward Heath pártelnöki pozíciója. Korábban a magyarországi sajtó csak elvétve említette Thatchert mint boszorkányt, aki elveszi a gyerekektől a tejet, a baloldali diákszövetségektől meg az állami szubvenciót. Ekkor azonban már az ellenzéki párt egyik elnökjelöltjeként latolgatták az esélyeit, kivált azután, hogy az 1974 októberében tartott választások kampányában ő mondta az egyik legradikálisabb, legnagyobb visszhangot kiváltó beszédet.
A Magyar Hírlap (1974. november 11.) így írta le őt – a szó mindkét értelmében: „Margaret Thatcher asszony egy gyönyörű kiejtéssel, de senki által nem használatos akcentussal beszélő, kalapdivatot teremtő dáma lenne a jobboldal másik üdvöskéje, ha nem lenne nő. Így történt, hogy a nagy vezérválasztási futamban hirtelen olyanok is előretörhetnek, akikről talán nem is hallott a külvilág.”
A Konzervatív Párt olyan elnökválasztási szabályokat hozott, amelyek megnehezítették az elnök elmozdítását, mert a győztestől 15 százaléknál nagyobb arányú győzelmet vártak el. Ezért az első fordulóban, amelyben Thatcher 130, Heath 119 szavazatot kapott, a kihívót még nem hirdették ki győztesnek. A második fordulóban azonban Heath már nem indult, Thatcher pedig fölényesen győzött Heath kiszemelt utódjával, William Whitelow-val szemben.
A Magyarország (1975. február 16.) azt írta: „A képviselők olyan kétségbeesetten akartak szakítani a múlttal, hogy azt sem bánták, Thatcherné személyében még inkább a megkövesedett múltat hozzák vissza. Megválasztása kihívás a közvélemény ellen. Nyugodtabban alhatnak-e Wilsonék a történtek után? Talán igen… A meggyengült tory-tábornak tiszta szerencséje, hogy ha már nem lehet számottevő ellenzéki, páholyból nézheti, amint a jobb és baloldal vitája a munkáspárti hatalmon belül folytatódik.”
Thatcher megbontotta a hagyományosan kizárólagos férfi dominanciát, a patriarchális szellemet a Konzervatív Pártban.
A pártelnök 1976-ban meghirdette a „brit ébredés” jelszavát. Az államtól és az őket gúzsba kötő szakszervezetektől megszabadított gazdaság célkitűzését hirdette, és a Szovjetunió nagyhatalmi dominanciájának a megtöréséről beszélt. Ebben az összefüggésben emlegette a vasfüggönyt. Erre utalva a szovjet hadsereg napilapja, a Krasznaja Zvezda a címlapján hirdette: „A Vaslady félelmet kelt”. Thatcher büszkén magára vette ezt a becenevet egy beszédében:
Itt állok önök előtt ma este a vörös csillaggal díszített estélyi ruhámban, a finoman sminkelt arcommal, az enyhén göndörített hajammal – a nyugati világ Vasladyje.
A világgazdasági válság 1978-ban megrendítette Nagy-Britanniát. Nagy volt a munkanélküliség, magas az infláció. A szakszervezetek sztrájkokkal tetézték a gazdasági bajokat. A sztrájkokhoz erőszakba torkolló tüntetések kapcsolódtak. A tél kivételesen sok havat hozott. A közlekedés megbénult, a telefonok elnémultak: „A végső katasztrófa akkor következett be, amikor sztrájkba lépett egymillió közalkalmazott. A szemét hegyekben állt az utcákon, az iskolai oktatás szünetelt, a betegeket nem látták el, a halottakat nem temették el, és mindezen választópolgárok tízmilliói szörnyülködhettek a televíziók képernyői előtt. Az angoloknak elegük lett a tehetetlenkedő Callaghan-kormányból.” Annál is inkább, mert a kormánypárt erősen összefonódott az angol polgárok életét pokollá tevő szakszervezetekkel. (Neményi László, Beszélő, 1998/11.)
Az 1979-es választásokat nem annyira a konzervatívok nyerték meg, mint inkább a Munkáspárt vesztette el.
Nem a többség szavazott a konzervatívokra. Ők a szavazatok 44 százalékát kapták, a Munkáspárt 37 százalékot, a liberálisok 11 százalékot szereztek. Arányos választási rendszerben a liberálisok dönthettek volna, kivel kívánnak kormányozni. A brit választási rendszerben azonban a 44 százalék kényelmes többséget jelentett Margaret Thatcher, az első brit miniszterelnöknő kormánya számára.
1979. május 4-én megalakult a kormány. Margaret Thatcher beköltözött a Downing Street 10-be. Megkezdődött a modern Nagy-Britannia leghosszabb miniszterelnöki periódusa Robert Jenkinson kormányának 1827-es feloszlatása óta. (De persze akkor a miniszterelnök személyéről még nem általános választások döntöttek.) Margaret Thatchernél több bizalmat Nagy-Britannia választóitól soha senki nem kapott.
Pedig volt rá esély, hogy már az első választást elbukja.
Thatcher a vállalkozói kultúra erejének helyreállítását ígérte a kampányban. Hayekkel és a Konzervatív Párt úgynevezett „jobboldali” szárnyának ideológusával, barátjával, Keith Johnsonnal együtt vallotta, hogy az állami beavatkozások jellemzően legalább annyi problémát okoznak, mint amennyit megoldani próbálnak, és újabb beavatkozásokhoz, a beavatkozások láncolatához vezetnek, melyekkel gúzsba kötik a polgárokat és nem hagyják kibontakozni a gazdasági erőket. Ezért radikálisan csökkenteni kell az adókat és az állami kiadásokat. A vállalkozásoknak is nagyobb felelősséget kell vállalniuk saját boldogulásukért. Thatcher a közalkalmazottakat azzal biztatta, hogy a bértömegüket alaposan csökkenteni fogja.
A szociális hálóról úgy vélekedett, hogy az nem nélkülözhető ugyan, de nem lehet olyan kényelmes függőágy sem, amely passzív heverészésre csábítja a benne lévőket. Hangsúlyozta az egyén felelősségét, az öngondoskodás elsődlegességét az erre képes nagy tömegek körében. Kiemelte a viktoriánus értékeket: család, saját tulajdonú otthon, takarékosság, szorgalom, tanulás, törvénytisztelet, rendszeretet.
Azt is megígérte, hogy külpolitikájában erőteljesen fellép Nagy-Britannia érdekeiért, és a költségcsökkentés nem érinti majd a védelmi kiadásokat. Sőt.
Megígérte, hogy mindaz a többség számára népszerűtlen lépés, amit beígért, visszarántja az országot a szakadék széléről, normális, rendezett viszonyokat eredményez, fellendíti a gazdaságot, új pályára állítja az országot.
Az egyetlen népszerű ígérete a bevándorlási politika további szigorítása volt.
Az U-görbe szerepét a politikában és a gazdasági életben sokan elemezték már. Thatcher is erre hivatkozott, miként nálunk Bokros Lajos és hívei. Ennek az a lényege, hogy minden reform, minden megszorítás közvetlen hatása a helyzet romlása úgyszólván mindenben, ami a választópolgár döntéseit befolyásolja. Aztán egy mélypont után a reformok, megszorítások pozitív hatása érvényesül, megkezdődik és immár tartósabb, fenntarthatóbb lesz a növekedés. Csak hát az a kérdés, hogy az U-görbe melyik pontján érik a kormányt a választások.
Thatcher kritikusai kétségbe vonják az ő reformjainak a szerepét a későbbi fellendülésben. Ralf Dahrendorf szerint például csupán szerencséje volt, hogy a kormányzása egybeesett a nyolcvanas évek konjunktúrájával és az északi-tengeri olajkutak jövedelmének beáradásával.
A gazdasági mutatók javultak ugyan a Thatcher-kormány első éveiben is, de a polgárok az életükben még nem érzékelték a javulást, nem beszélve a munkanélküliekről, akiknek a száma rohamosan nőtt.
1982-re Thatcher népszerűsége a mélybe zuhant. A saját pártjában is támadták. Minden esély megvolt arra, hogy a kormánya már az első választást elbukja, a reformjai félbemaradnak, azokat visszacsinálják, Nagy-Britannia visszazuhan régi állapotába, melyben Európa beteg emberének számított, Thatchert pedig elfelejtik, mint a számos elvetélt reformkísérlet egyikének lúzerét.
Hogy ez nem így történt, annak Leopoldo Galtieri tábornok, Argentína diktátora volt az oka, aki a honi nehézségekről, a brutális elnyomásról országgyarapítással és a nemzeti érzelmek felkorbácsolásával igyekezett elterelni a figyelmet, amikor az európaiak által felfedezett, másfél évszázada angol fennhatóság alatt álló, Argentína által már az ország függetlenné válása óta magának követelt, stratégiai jelentőségű Falkland-szigetekre 1982-ben megszálló csapatokat küldött.
Az argentin diktátor arra számított, hogy Nagy-Britanniának nem éri meg a távolból jelentősebb haderőt küldeni a minimális gazdasági jelentőséggel bíró, juhokból és halakból élő szigetre és az ott élő, nagyrészt angol származású pár ezer európai telepes és százszor annyi birka védelmére. Még ha nincs is olyan telepes, aki Galtieri diktatúrájában szeretne élni.
A Vaslady nem habozott. Kiküldte az expedíciós sereget a hosszú útra. Heves, de rövid légi és tengeri csaták után az angol csapatok partra szálltak. Argentína kapitulált. A brit hadsereg 255, az argentin 649 katonát veszített el.
Az argentin tábornoké helyett a brit miniszterelnök népszerűsége emelkedett a magasba.
Nagy-Britannia örült, hogy ilyen tökös államnő áll a haza élén. Thatcher ezt ki is használta. Idő előtt kiírta és meg is nyerte a választásokat 1983-ban, a szavazatok 42 százalékával.
Galtieri tábornoknak köszönhetjük tehát azt is, hogy Thatcher 1984. február 2-án Magyarországra érkezett. Addig angol miniszterelnök nem járt nálunk. A híradások szerint nyílt és őszinte párbeszédet folytatott a magyar vezetőkkel, de ez nem nagyon érdekelte a közvéleményt, amelyet nem is tájékoztattak arról, hogy miről beszéltek a felek nyíltan és őszintén.
Az erre hajlamos magyar embereket az hatotta meg, hogy Thatcher asszony, ahogy azt a tévében és a Filmhíradóban látták, bevásárolt a Tolbuchin (Vámház) körúti vásárcsarnokban, mint egy rendes háziasszony. Vett cseresznyepaprika-füzért, befőttet, konyakos meggyet, csokit és sajtot. Nehéz elképzelni, hogy az a méregerős füzér elfogyott Thatcher asszony háztartásában. Alighanem csak díszként szolgált, amíg ki nem dobták.
Thatcher asszonyt nyilván azért vitték a nagycsarnokba, hogy lássa, micsoda árubőség van minálunk. Az igazgató büszkén be is számolt arról, hogy milyen jól működik az állami, a szövetkezeti és a magántermelés kombinációja, és hogy naponta 30 ezer vásárló fordul meg a csarnokban. Azzal nem dicsekedtek, hogy éppen akkoriban esett vissza erősen a hús iránti kereslet, miután 21 százalékkal emelték az árakat. A Vásárcsarnok pocsék állapotáról sem esett szó. Nem vitték le a vendéget a pincébe, amely akkor már öt éve alá volt dúcolva.
A Vásárcsarnok még akkor is ilyen állapotban volt, amikor 1990-ben az angol miniszterelnök ismét Magyarországra látogatott. Csak 1991-ben kezdődött meg a felújítása.
A második Thatcher-kormányra várt a legnehezebb feladat: megharcolni a bányászszakszervezetekkel.
A szénbányászatot a világháború után, a szocialisztikus reformok sodrában államosították. A tulajdonjogukat a Széntestület (Coal Board) gyakorolta. A bányák jelentős része veszteséges volt, nem hozták az államnak és polgárainak a pénzt, hanem vitték. Ezzel az abnormális helyzettel már a korábbi konzervatív kormány, a Heath-kabinet is kezdeni akart valamit, de akkor a bányászszakszervezetek legyőzték és megbuktatták a kormányt.
A 80-as években a kormány és a feje sem volt ugyanaz, és a helyzet sem. A társadalom jelentős része felmérte, hogy a bányászok tíz évvel ezelőtti győzelmével a társadalom nagy többsége csak vesztett. A szakszervezetek is sokkal gyengébbek voltak. A nyereséges, profitábilis kitermelésre alkalmas bányák dolgozói nem kívánták veszélyeztetni a megélhetésüket a csak veszteségesen működtethető bányákban dolgozó kollégáik érdekében.
A kormány és a Széntestület nagyon gondosan készült a sztrájkra. Nagy szénkészletet halmoztak fel titokban. Thatcher kezdeményezésére módosították a szakszervezeti jogokat úgy, hogy ne érvényesülhessen a kisebbség diktatúrája. Megnehezítették a sztrájkfelhívás kibocsájtását, illegálissá tették a tömegdemonstráció formáját öltő sztrájkőrségeket. Tiltották a szolidaritási sztrájkot. Az elbocsájtandó munkásoknak nagyvonalú végkielégítést ígértek.
A szakszervezeti vezér, Arthur Scargill sztrájkfelhívása törvénytelen volt, mert azt nem szavaztatta meg szakszervezete tagjaival. Azért nem, mert nem kapta volna meg a többség felhatalmazását.
A sztrájk csaknem egy évig tartott. Brutális incidensek kísérték. A közvélemény elfordult a nem sztrájkoló kollégáikat megfélemlítő, a rendőrökre támadó sztrájkolóktól.
A sztrájk összeomlott, a Vaslady diadalmaskodott. A veszteséges bányákat bezárták, a bányászok 40 százalékát elbocsájtották. A létalapjuktól megfosztott bányavidékek mély depresszióba zuhantak. A rehabilitációjuk évtizedekig tartott, de megtörtént.
A Thatcher-kormány nagyarányú privatizációt hajtott végre. A szovjet blokk államaiban lezajlott privatizációhoz képest persze ez nem volt jelentős, hiszen csak a nemzeti vagyon 5 százalékát érintette, de egy alapvetően magántulajdonra épülő gazdaságban a sokkal kisebb állami szektorhoz képest nagy volt a súlya.
A privatizált vállalatoknál már nem lehetett a kormány ellen sztrájkolni, politikai sztrájkot szervezni. Thatcher igyekezett minél több részvényt juttatni a kisembereknek, és a részvényesek demokráciájáról beszélt, de a valóságban a kisrészvényesek túlnyomó többsége megszabadult a kötvényeitől, amint valami hasznot lehetett realizálni.
Mindennek következtében az évtized második felében vágtatott a gazdaság, alacsony volt az infláció, erős a font, a külkereskedelmi mérleg is szépen mutatott. Az emberek elég bátran költekeztek, és 1987-ben harmadszor is megnyerte a választásokat Thatcher pártja. Ebben az évben hangzott el híres maximája:
Nem létezik olyan, hogy társadalom. Önálló férfiak és nők vannak, meg családok.
Csak hát társadalom mégiscsak létezik. Például a helyi társadalmak, amelyek önkormányzatait Thatcher nehéz helyzetbe hozta, amikor megszüntette az iparűzési adót, az ingatlanadót, és az önkormányzatokra bízta, hogy vessenek ki a polgárokra mint individuumokra annyi adót, amennyire az önkormányzatnak szüksége van, és akkor azok közvetlenül érzik majd, hogy az ő pénzüket költi az önkormányzat, és rászorítják azt a takarékos gazdálkodásra. Ezzel szemben a polgárok inkább a kormányt átkozták az új adó miatt.
Thatcher a közoktatásra, a felsőoktatásra, a lakástámogatásra költött összegeket is csökkentette egyéb szociális kiadásokkal együtt.
Korunk egyik súlyos problémája, hogy a mindenkire kiterjedő, a rá nem szorulókat is hatalmas összegekkel gyarapító, a jobb alkuképességűeknek kedvező újraelosztást nem sikerült úgy megváltoztatni, hogy a szociálisan veszélyeztetettek távlatos, építő támogatása és a közszolgáltatásoknak az esélyegyenlőséget biztosító szintje megmaradjon. Ezt Thatchernek sem sikerült megoldania, valószínűleg nem is volt meg benne a kellő szociális érzékenység a probléma érzékeléséhez.
A ’80-as évtizedben megszűnt a kétpólusú világ. A szovjet pólus összeomlott. Ebben kulcsszerepe volt az évtized két atlanti vezetőjének, Thatchernek és Ronald Reagannek, akik kölcsönösen csodálták egymást. Reagan tisztelte a Vaslady erejét és elszántságát, ő pedig Reaganben azt a hollywoodi fickót, akiből hiányzott a nyugati politikusok „kételkedéspestise”, nem hitte a két világ közötti enyhülést végleges állapotnak, hanem Reaganhez hasonlóan a hidegháború megnyerésére játszott.
Thatcher volt Mihail Gorbacsov legfőbb népszerűsítője a nyugati világban. Ő hangsúlyozta, hogy ezzel az emberrel értelmesen és eredményesen lehet tárgyalni, meg lehet vele állapodni, végig lehet járni vele a szovjet nagyhatalmi pólus felszámolásának az útját.
Ez lényegében meg is történt, bár a folyamatnak volt olyan eleme, amely Thatchernek egyáltalán nem tetszett. Ez Németország újraegyesítése volt. A Vaslady, akinek ifjúkorát meghatározta a világháború, erősen tartott a nagy, erős és egységes Németországtól.
Miközben Európa keleti részén a rendszerváltás bontakozott ki, Nagy-Britanniában 1989-ben jelentkezni kezdtek a túl gyors növekedés hátulütői. Újra felütötte a fejét az infláció, emelni kellett a kamatlábakat, az ingatlanárak csökkentek. Sokan azon vették észre magukat, hogy a házuk nem ér annyit, mint amennyivel a banknak tartoznak.
A Vaslady népszerűsége csökkent. Az országban is, a pártjában is. Talán már arra is kezdtek ráunni, hogy az elnökük szinte soha nem hallgat senkire, megy a saját feje után, és nem mindig udvarias modorban osztja ki az ellenvéleményen lévőket.
A pártban az ellendrukkerek, a lehetséges utódok lobogtatták a közvélemény-kutatási eredményeket, melyek szerint a pártelnök-kormányfő sokkal népszerűtlenebb, mint maga a párt. 1990 szeptemberében a Munkáspárt már 14 százalékkal vezetett a Konzervatív Párt előtt. 1990. november elsején Geoffrey Howe miniszterelnök-helyettes, az 1979-es kormányból utolsónak megmaradt miniszter lemondott, és búcsúbeszédében élesen támadta a kormányfőt. Ez volt a jel a Vaslady megbuktatására.
Howe búcsúbeszédének másnapján Michael Heseltine bejelentkezett a pártelnök kihívójaként. Az első fordulóban Thatcher megkapta a szavazatok 54,8 százalékát, Heseltine pedig 40,9 százalékot. Mivel négy szavazat hiányzott a megkövetelt 15 százalékos különbséghez, második fordulót kellett tartani. Azonban a kormánytagok rászorították Thatchert a lemondásra.
Margaret Thatchert az által kijelölt utód, John Major követte a kormány élén. A konzervatívok meg is nyerték a következő választásokat, és 1997-ig kormányon maradtak.
Thatcher hosszú időre kijelölte Nagy-Britannia útját. 1997-ben már csak a régi Labourtől radikálisan elszakadó, Thatcher szemléletének jó néhány elemét átvevő Tony Blair vehette át a konzervatívoktól az ország irányítását.
Angliában íratlan szabály, hogy a leköszönt miniszterelnökök valamilyen nemesi címet kapnak. Így nevezte ki II. Erzsébet királynő a granthami fűszeres lányát Grantham és – választási körzete – Finchley bárónőjévé. A Vaslady igazából már a férje után is viselhetett volna nemesi címet, de nem tette. A saját jogon kapott rangra azonban büszke volt. Ikergyerekei, Mark, a texasi autókereskedő és Carol, az újságíró vikomtok lettek.
A bárónőnek természetesen helye volt a felsőházban, a Lordok Házában. Rendszeresen részt vett az üléseken. Számos kérdésben véleményt nyilvánított. Írta, illetve íratta az emlékiratait. Sok nagy sikerű előadást tartott.
Ennek az aktív életnek véget vetett az első agyvérzés 2002-ben. Férje 2003-ban bekövetkezett halálát is megszenvedte. A nyugalmazott államnő egyre kevesebbet mozdult ki, egyre kevesebbet szerepelt. Szellemi képességei is leromlottak, és a sokadik agyvérzés elvitte 2013. április 8-án, életének 87. évében.