hvg.hu, 2025. augusztus 27.
RÉVÉSZ SÁNDOR
A legrosszabb, ami egy költeménnyel történhet, hogy hivatalos himnusszá minősítik.
A legtöbb himnusszá vált versezetért nem kár. Az általam ismert himnuszok nem jelentős költemények. De a magyar himnuszt nem csak jelentős zenemű, hanem jelentős költemény is egyben.
Egy jelentős költemény akkor él, ha a jelentős költemények befogadására alkalmas közegben eleven. Visszatérnek hozzá, gondolkodnak rajta, társalkodnak róla, különböző értelmezéseit, előadásait, feldolgozásait megvitatják.
A magyar Himnuszt nem Kölcsey írta. Kölcsey a Hymnus-t írta. Így jelent meg négy híján kettőszáz évvel ezelőtt Kisfaludy Aurorájában. Ez jó lehetőség arra, hogy a kettőt megkülönböztessük.
A Hymnus himnuszizálása az iskolában kezdődik. Leteszik a verset azok elé a gyerekek elé, akik már életkoruknál fogva sem láthatnak a mélyére, és arra hivatkozva, hogy ez a magyar himnusz, ami szent, bemagoltatják velük a tőlük idegen szöveget, hogy a mű csupán kínos kötelezettséget jelentsen számukra.
A magyarul tudók túlnyomó többségének ez az utolsó találkozása Kölcsey versével. További életük során sokszor elgajdolják, még többször meghallgatják a vers egynyolcad részét, ami önmagában éppúgy érvénytelen, mint bármely irodalmi mű egynyolcad része, a többit pedig gyorsan elfelejtik, ha megtanulták egyáltalán.
Az az egy versszak is mantrává válik értelmes szövegből a sok ismétlés által, olyan helyzetekben, amelyek legkevésbé sem egy költemény befogadásáról szólnak. A szöveg és az, hogy vigyázzba állva énekeljük egyenértékű része egy rítusnak, márpedig a vigyázzállásnak nincs fogalmilag megragadható tartalma azon az általánosságon túl, hogy mindannyian egy állampolgári közösséghez tartozunk. Ennek az állampolgári közösségnek a lényegéről egyébként a lehető legkülönbözőképpen vélekedünk. A himnuszt leggyakrabban focimeccsek előtt halljuk, és az utolsó akkord után már fel is bőg a szurkolás orkánja.
A legkülönbözőbb csapatok és szurkolótáborok ugyanolyan módon, ugyanazzal az áhítattal gyakorolják ezt a rítust. Nincs abban semmi egyedi, semmi sajátosan magyar, olasz, német vagy holland. Ugyanúgy teszi a rítus szentté a legkülönbözőbb minőségű szövegeket és dallamokat.
A Himnusz szakralizált szöveg, amelyhez kritikailag közelíteni éppúgy szentségtörés, mint a Miatyánkhoz.
Ha az irodalmi elemzéseket úgy fogyasztanák, mint a rockzenét, akkor Milbacher Róbertre is olyan szitokáradat zúdult volna, mint Ajsa Lunára. Milbacher tavaly megjelent tanulmánykötetében (Ködképek az irodalom láthatárán) felhívta a figyelmet arra, hogy a Hymnusban fölvázolt történelmi ív nem helytálló, hiszen a vers szerint először nyögi Bécs büszke vára Mátyás bús hadát, és aztán gyűlik a harag az Isten keblében, melynek következtében a rabló mongol nyilát zúgatta felettünk. Holott a valóságban a rabló mongol majd két és fél századdal azelőtt zúgatta itt a nyilát, hogy Mátyás megostromolta Bécset.
Kölcsey a legalkalmatlanabb alany a szakralizálásra.
Módfelett szkeptikus volt, mindenben kételkedett, leszögezte, hogy állandó princípiumokat nem követ, és a Hymnus után rögvest meg is írta a Vanitatum vanitas című versét, amelyben jól kigúnyol minden nagy eszmét, nagy filozófust, nagy történelmi alakot. Abban „Mátyás dicső csatázási”, akárcsak Napóleon hódításai „Mind csak kakasviadal.”
A Hymnus után másfél évtizeddel pedig megszületett Zrínyi második éneke, amelyben az Isten megválaszolt a Hymnus folyamodványát: nem, nem bűnhődte meg ez a nép a múltat és jövendőt, nem érdemes az Isten áldására. Nekünk befellegzett: „És más hon áll a négy folyam partjára, / Más szózat és más keblű nép”.
Kölcsey maga is szabadon és kritikailag viszonyult a Hymnusához, mint minden emberi műhöz és gondolathoz. Kölcseyt tehát nem sértheti az, aki szabadon viszonyul a művéhez. Csak az, aki ezt kárhoztatja.
És ez érvényes a Himnuszra mai értelmezésére is. Ajsa Luna természetesen nem Hymnus, hanem a Himnusz szavait énekelte el, úgy, hogy kivette őket a rítusból, a mantrából, és a töredék az ő egyedi, szubjektív előadásban értelmet nyert. Elvesztette történelmi dimenzióját, amelyet a töredék úgysem tartalmazhat, értelmesen, és egy gyengéd, féltő, óvó dal lett a Himnuszból.
Ki is érdemelte azok haragját, akiket a Hymnusban is, a Himnuszban is zavar az értelem.